2.
6. Dalt, dalt a szívnek, hadd lelkesüljön
,,Igen, ha eljön az idő, az ember hajlamos egyre többet gondolni az önmaga számára az évtizedek során elfogadott, mondhatni kikristályosodott igazságok mentén arra, hogy hát hogyan is volt az egész. Mi történt vele?! Törvényszerû volt-e az, ami vele történt? Alakulhattak volna-e másképpen a dolgok?! Ha visszafelé nyomozok az életemben, hamar rájövök arra, hogy nem! Amikor az orvosi egyetemet Kolozsvárról Vásárhelyre költöztették, még maradt a karon pár nagynevû professzor, s az egyetem igyekezett megnyerni tanárnak, tanársegédnek minden karra a legjobbakat. Egyik nagy hírû professzorunk, Obál Ferenc később meg is írta az egészet, az Egész Történetet??
- Igen, hát nyilván ez is megér majd egy ,,misét?, most viszont arra szeretnélek kérni, hogy igyekezz ama tényeket körvonalazni, amelyek miatt te eleve gyanússá válhattál az egyetemen, s ahogy később, az exmatrikulálásodat megelőző gyûlésen el is hangzott, afféle hangadóvá vagy egyik hangadóvá válhattál.
- Azzal kell kezdenem, hogy amikor én az orvosi egyetemre bejutottam, már dühöngött az osztályharc, ami a kiválasztásban is megnyilvánult.
- Dühöngött a negatív szelekció?
- Igen, a káderek kiválasztásánál egy idő után olyan emberek jutottak pozícióba, akik tényleg letették a garast, akik világossá tették, hogy megbánták múltjukat, már ha volt benne megbánnivaló, és egész energiájukkal a munkás-paraszt rendszer szolgálatába állva, az egyébként állandóan változó párthatározatok megvalósításáért hajlandó dolgozni! Így lassan cserélődött ki körülöttünk a tanári kar. De az is tény, s egy már az én évfolyamomnál is világosan látszott, hogy csoportosan kerültek be az egyetemre munkásszármazású, szegényparaszt származású diákok, volt kétségtelen egy nagy társadalmi mobilitás is ezekben az esztendőkben, megbolydult az egész ország.
- A cél nyilván a rendszerhez hû, munkás-paraszt származású értelmiség kinevelése volt.
- Igen, de a mi évfolyamunk, úgy is mondhatnám kissé önironikusan, a mi társaságunk, a fényes szellők egyik utolsó generációja hajlamos volt hinni a kor uralgó eszméinek. Idéztem már egy interjúban, s most sem mondhatom másként: én egyetemista koromban ismertem meg a magyar irodalmat, kezdtem olvasni a népi írókat, a huszadik század nagy magyar költőit. Azt írja egyik híres versében Szabó Lőrinc, hogy a világ, ha sokan akarjuk, megváltozik.
- Igen, de pontosan ebben a versében azt is leírja, hogy minden szörnyûbb, mint hittem akkor, fiatalon?
- Igen, de amíg az ember fiatal, hajlamos tényleg elhinni azt, hogy a világ, ha sokan akarjuk, tényleg megváltoztatható! Elolvastam Németh Lászlót is, A minőség forradalma nagy tanulmányait, a leninizmus kérdéseiről szólót is például, ahol megdöbbentett az a megfogalmazás, hogy Lenin megkísérelt szavakat találni a történelemre, Sztálin viszont a történelmet akarja rákényszeríteni a szavakra, egy szakszervezeti gyûlés hordószónokának a szintjén. Ezért ma is emlékszem arra a döbbenetre, ami akkor ért, amikor a népek nagy vezére 1953-ban meghalt, s körülöttünk hirtelen gyorsultak fel az események, változni kezdett a világ, ha ez nálunk, a Dej-féle Romániában akkor még nem is érződött az élet minden területén, Magyarországon (s mi akkor az évfolyamon óriási figyelemmel kísértük a magyarországi eseményeket) egy történelmi pillanatig úgy is tûnt, Rákosi megbukik, Nagy Imre miniszterelnöksége idején mintha egy ideig háttérbe szorult volna? Aztán megint visszaállott a ,,régi? elvtársak diktatúrája, ami végeredményben az ötvenhatos őszi forradalmi eseményekhez vezetett? Ezekben az években, mondom, mintegy burokban éreztük magunkat, már származásunk, jó káderlapunk miatt is azt hittük, védettek vagyunk, támadhatatlanok. A Sztálin halála utáni esztendőkben pezsdült meg az orvosi egyetemen a mûvelődési élet is. Dalárda alakult. A marosvásárhelyi szimfonikus zenekarral együtt az egyetem csoportja előadta Kodály Háry Jánosát - hatalmas sikerrel. A siker akkora volt, hogy azt hiszem, a hatodik előadás után a városi pártvezetés le is tiltotta! Sokat jártunk vidékre is előadásokra, egyszer Kórodi Ferenc, az egyetem orosz szakos tanársegédje, kiváló orgánummal megáldva, a siker hatására előadta a Krasznahorka büszke várát is, amit évekkel később mint revizionista elhajlásának, ébredező irredentizmusának bizonyítékát olvastak a fejére azon az ülésen, ahol ellene is megindult a hajsza. Volt egy sikeres Villon-est is az egyetemen, különféle fordításokban hangzottak el a versek, azt hiszem, Faludy György akkor még ki sem szabadult Recskről? De ami a leglényegesebb ebben, hogy a közös éneklések, a közös fellépések még jobban összekovácsolták a társaságot!
- Így jött el az 1956-os év.
- Amelyről nekem, évtizedekkel később, egy kedves öreg egri borosgazda, az évjáratok közötti különbségeket ecsetelve, megvallotta, hogy az ötvenhatos évjáratú leányka tulajdonképpen egy unikum. De az év minden bizonnyal mégsem erről híresült el. Kezdődött az esztendő a szovjet kommunista párt hírhedett huszadik kongresszusával, ahol Hruscsov először beszélt támadólag és kendőzetlenül a sztálini rendszer törvénytelenségeiről, s ennek hatására bizonyos országokban, a béketábor renitensebb államaiban, Lengyelországban és Magyarországon is harc kezdődött a pártvezetésen belül.
7. ,,Reménykedtünk valami változásban?
- 1956 nyarán az évfolyam bevonult a kötelező katonai szolgálatra. Belényesre kerültünk. Itt ismerkedtem meg Páskándi Gézával, aki akkor a kolozsvári bölcsészkaron volt? A katonai szolgálat akkor úgy ment, hogy minden pénteken három esztendőn keresztül katonai elméleti kiképzésen vettünk részt.
- Komolyan gondolták akkor, hogy az imperialisták megtámadhatják a szovjet tömböt?!
- Dúlt a hidegháború. Mindenesetre az elméleti kiképzések után (s ennek egyik eleme pontosan a belátható időn belül megkezdődő harmadik világháborúra való felkészítés volt, melynek során a Szovjetunió és szövetségesei meg sem állnak a végső győzelemig) egy hónapi gyakorlati kiképzésre is bevonultattak. A támadást és a színlelést gyakoroltatták velünk a Belényes környéki erdőkben és réteken. Gázmaszkban rohangáltunk ide-oda, emlékszem, egy különösen kegyetlen káplárunk volt, aki egyfelől komolyan is vette az egész baromságot?
- Ha ledobják mondjuk az atombombát az amcsik, mind rohangálhattatok volna gázmaszkban?
- S dolgozhatott benne a proletárgőg is, ő majd megmutatja ennek az elpuhult egyetemista bandának! Nos, szegény Páskándi lábát fel is törte a bakancs rendesen, csak félcipőben tudott járni. Szóba kerültek hazánk magyar költői is, sokat beszélgettünk, ő egyszer csak elkezdte, hogy ,,gyere, ecsém, katonának?, s hirtelen nyomdafestéket nem tûrő változatban folytatta a híres, mozgósításra is felhasznált dalt. Neki is megvolt a véleménye az egészről.
- Amire rá is fázott később, hiszen az elsők között tartóztatták le. Kolozsváron ugyanis élesben ment a dolog.
- Ezen én is sokat gondolkodtam. Hogy mi is volt az oka annak, hogy ott brutálisan léptek fel és példát statuáltak, míg Vásárhelyen megelégedtek a fejmosással. Talán nem akarták gyártani a mártírokat?? Mindenesetre a katonaságtól visszakerülve Vásárhelyre, már forrósodott a légkör. Emlékszem, egész nap a Kossuth Rádiót hallgattuk, szerettünk volna szinkronba kerülni az eseményekkel. Magyarországon pedig egyre liberálisabb - itt a szót a szabados értelemben használom! - és egyre forrongóbb lett a légkör, olvastuk az Irodalmi Újságot is, járt a megyei könyvtárba, reménykedtünk valami változásban, valami határozottabb fellépésben a szovjet hegemónia ellen?
8. Forrongó hangulat
- Emlékszem, az októberi forradalom kitörése milyen elemi erejû hatást gyakorolt az egész egyetemre. A tanárok között is volt olyan, aki nemhogy nem rejtette véka alá a véleményét, hanem élen járt a viszonyok egyre élesedő bírálatában. Kótai professzor úr például, aki mindig is visszafogottabb volt, ő hívta fel a figyelmünket halottak napján, hogy nem ártana azért, ha a két Bolyai, a két világhírû tudós sírjára is jutna néhány szál virág. Meg is szerveztük a koszorúzást, szerencsére nem csoportosan, úgyhogy ez legalább nem lett demonstrációs jellegû. Később kiderült Kolozsváron, az elítéltek elleni egyik vádpont épp a halottak napi, tüntetésszámba menő koszorúzás és emlékezés volt. De az egyetem párttitkára, a különben szentgyörgyi születésû Horváth Miklós professzor egyenesen lázított, noha azután gondolkodtam el ezen is, lehetett vaj a fején elég, hiszen szegény sorsú diákként, de támogatóinak köszönhetően Bécsben végzett, s életrajzának bizonyos elemeit magyarázhatta is egy életen át, és ez egyrészt talán magyarázhatja gyors pálfordulását is!? De ne ugorjunk ennyire előre. Azokban a napokban egyenesen ő kért fel bennünket, a diákjait arra, hogy háborodjunk fel nyugodtan. ,,Maguk fiatalok, kérem. Hát maguk kell hogy megszabják például azt is, mit tûzzön mûsorára a Székely Színház. Háborodjanak fel nyugodtan, kérem, hát mégis milyen diplomákat adnak maguknak?! Olyan, mint egy soferkönyv. A mi időnkben, csak emlékeztetnék rá, kutyabőrre írták a diplomát. S az ellátás is, kérem szépen, négy adagba osztják a finomlisztet, aztán mikor hazavisszük, kiderül, hogy a négy adag nem is egy kilogramm, hanem csak nyolcvan deka. A paszulykonzerven azt írja, cu carne de porc, de mikor kinyitjuk, láthatjuk, fuszulyka az egész.? Mindezt a katedráról mennydörögte el.
- És felháborodtatok.
- Nem mondhatnám! Az ember általában nem akkor szokott úgy istenigazából felháborodni, amikor biztatják rá, inkább komikusnak találtuk az egészet. Nem is lett volna még ebből sem semmi baj? Baj akkor lett, amikor kiröhögtük Puskás rektort, aki összetrombitáltatott egy gyûlést, ahol két idegen, általunk nem ismert elvtárs kíséretében jelent meg, és arról beszélt, hogy viselkedjünk normálisan, ne engedjük elragadtatni magunkat, hiszen a baráti Magyarországon ellenforradalom van? Nos, erre kezdtünk röhögni, dobogtatni, mire Puskás vérvörösen, a két idegennel együtt elhagyta a termet? Ekkor már, mondhatni, forrongó volt a hangulat. Emlékszem, mentünk a klinikáról be az egyetemre, s valaki megjegyezte: ha nem szabad csoportosan járni, fiúk, menjünk libasorban! Így is történt. A sor eleje már beért az egyetem udvarára, míg a sor végén baktatók még a klinikán voltak. Ekkor szerveztük meg a budapesti Petőfi-kör mintájára az Ady-kört, s létrehoztunk egy újságot is. Fáklyalángnak szerettük volna elkeresztelni, de az akkor még nagyon rebellis szellemben megnyilatkozó Horváth professzor azt javasolta, inkább legyen Lármafa, hiszen székely őseink is ezeket gyújtották meg, amikor baj volt, és egymásnak is jelezni akarták a bajt. Nekem hivatalból is jelen kellett lennem, én voltam 1956 őszén még az egyetem IMSZ-bizottságában a megválasztott kultúrfelelős. Ilyen minőségemben mint az ifjúság egyik választott vezetőjét tereltek be Andrásovszky rektor szobájába, ahol ő rendkívül kemény szavakkal kezdett szidni bennünket, s megkérdezte elég éles hangon, erre ma is emlékszem, az egyetem IMSZ titkárától, hogy mi ez a libasor?! Mi ez, ha nem provokáció? Az szegény állott egyik lábáról a másikra, nem tudta, mit válaszoljon erre a kérdésre, mire én, aki még mindig nem vettem komolyan az egészet, mosolyogva kezdtem súgni neki, hogy gyerekség. A rektor meghallotta, és iszonyú dühbe jött, éktelenül kezdett üvöltözni, hogy takarodjon ki, nem szégyelli magát, végig pofátlanul vigyorog itt nekem, és most még súg is, hát mit képzel, hol van?!? És ezzel kezdődött megbélyegeztetésem. Ez lehetett az első fekete pont, amit tulajdonképpen pontosan a törtető rektornál gyûjtöttem be jó érzékkel.
- Aki a maga fénykorában kiváló sebésznek indult.
- Igen. Nagy reményû idegsebésznek, de elvállalta ezt a funkciót, és igyekezett alkalmazkodni, s tizenkét-tizenhárom esztendő alatt el is használódott. De fekete pontjaimnál maradva itt megint meg kell említenem az én megítélésemben és elítélésemben döntő szerepet játszó Wiener adjunktus nevét. ? az élettanon volt, velem is igyekezett sokszor elbeszélgetni, egyszer kifejtettem neki, hogy én - úgy is, mint szegényparaszti sorból jövő jövendőbeli értelmiségi - tulajdonképpen elítélem azt, hogy az elvtársaknak elit óvodát hoztak létre, hát mi ez, ha nem elkülönülés?! ? somolygott, Titóra terelte a szót, s én óvatlanul megjegyeztem, hogy Tito kétségtelenül nagy politikus, aki hasznot húz a szembenállásból, és megfeji mind a két rendszert. Wiener elvtárs (aki származása miatt megjárta Auschwitzot, s valószínûleg elvhûsége miatt a belügyi elvtársak is igénybe vették nem mindennapi képességeit) később ezt úgy magyarázta, hogy dicsértem az ő füle hallatára a Tito-rendszert, és ezt mint bûnt, mint bûnös szándékaim leleplezését beírta a káderlapomba is! Egyszer később - hogy végre ugorjunk egy nagyot -, amikor Tito ellátogatott a baráti Romániába, és a történelmi szél elfújta Rétyre is, s a falut kihajtották az országút szélére, hogy a kor uralgó szokása szerint fogadja és ünnepelje a tisztelt vendéget, elgondoltam, mi lenne, ha elmondhatnám a nagy jugoszláv pártvezérnek, hogy én például mennyit szenvedtem érte?!?
Bogdán László
(folytatjuk)
Részlet egy dr. Nagy Lajosról szóló, készülő könyvből