Utolsó esély fedőnévvel indított akciót 2002-ben a Simon Wiesenthal Központ - adták hírül néhány hete a magyar újságok. Pontosabban a világhírû, ma 95 éves osztrák-zsidó nácivadászról elnevezett központ jeruzsálemi szervezete indította az akciót, melynek célja a még élő náci háborús bûnösök elfogása és bíróság elé állítása - lenne. A jeruzsálemi központ, ahol néhány éve volt szerencsém látogatást tenni, egy viszonylag forgalmas főút nem túlságosan elegáns bérházának egyetlen lakásában található. Pénzük, apparátusuk nincs, szakértőik sem lehetnek túl sokan. Mint a híradásokból kiderült, az Utolsó esélyre egy floridai zsidó szervezet adott 100 000 dollárt. Azoknak, akik használható információval szolgálnak, magyarul feljelentik a környezetükben élő háborús bûnösöket, 10 000 euró (kb. 2,5 millió forint) jutalmat adnak. Illetve ígérnek, mert az elmúlt két évben, bár a baltikumi volt szovjet köztársaságokban 260 feljelentést kaptak, eddig még senkinek sem fizettek egy fillért sem. Július 13-án Budapesten tartott sajtóértekezletükön Efraim Zuroff, a jeruzsálemi központ vezetője elmondta, hogy miután szakértőik áttanulmányozták a beérkezett feljelentéseket, 73-at továbbítottak az illetékesekhez. Több mint egy tucat ügyben indult eddig vizsgálat, vádemelésről, pláne bírósági ítéletről nem szólt, nem is szólhatott Zuroff úr.
*
A jeruzsálemi központ munkatársai szerint legális, morális szempontból pedig egyenesen kötelesség a még élő náci háborús bûnösök felkutatása és bíróság elé állítása. Zuroff úr szerint Magyarországra két okból kellett kiterjeszteni akciójukat: nálunk a második világháború után nem történt meg a háborús és népellenes bûnöket elkövetők szervezett felelősségre vonása, valamint ezek a perek majd a legjobb történelmi leckét adják a magyar társadalomnak. Sajnálattal kell megállapítanom, hogy Zuroff urat magyar szakértői megtévesztették. Magyarországon a felszabadulás után igenis volt, mégpedig nagyon hatékony és széles körû megtorlás, felelősségre vonás. A náci megszállókkal kollaborálókat, a Volksbund- és nyilas párttagokat, a keretlegényeket ezrével állították a népbíróságok elé. A magyarországi népbírósági perekkel kapcsolatban legalább két mítosz él a köztudatban. Az 1989-es rendszerváltás óta ismét nagy hanggal jelentkező antiszemita szélsőjobb szerint Magyarországon 1945-ben a német-nyilas megszállást a szovjet megszállás váltotta föl, az úgymond ,,kommunista népbíróságok? pedig valóságos vérfürdőt rendeztek. Ugyanakkor zsidó körökben elterjedt vélemény, hogy Magyarországon néhány háborús főbûnös és egy-két nyilas tömeggyilkos kivételével szinte mindenki elkerülte a felelősségre vonást. Az adatok, a történelmi tények egyik szélsőséges véleményt sem igazolják. 1945-1949 között Magyarországon körülbelül 40 000 embert internáltak. Ebbe a kategóriába tartoznak azok is, akiket nem háborús vagy népellenes bûnök vádjával, hanem a szovjet- vagy kommunistaellenes propagandát, rémhírterjesztést büntető 1946. VII. tc. alapján vettek rendőrhatósági őrizetbe. A népbíróságok összesen 26 997 emberre róttak ki börtönbüntetést, a vádlottak több mint 50 százalékát, 14 727 embert viszont felmentettek. 477 főt ítéltek halálra, és közülük 189-et végeztek ki. A háború utáni megtorlás áldozatai közé kell számítanunk a körülbelül 170 000 ,,népi németet? (volksdeutschen), akiket az országból 1945-1946-ban kitelepítettek. Több százezer embert állítottak igazolóbizottságok elé, 62 000 embert ítéltek állásvesztésre. Több tízezer háborús bûnös csak azért kerülhette el a felelősségre vonást, mert Nyugatra menekült, majd elsősorban Ausztráliában, az USA-ban, Kanadában települt le.
Bármiféle összehasonlítás rendkívül nehéz, de ha a lakosság számát tekintve hasonló országokkal, Belgiummal és Hollandiával vetjük össze a magyar felelősségre vonási gyakorlatot - figyelembe véve, hogy e két utóbbi ország 1940-től náci megszállás alatt állt, míg Magyarország a náci Németország csatlósa volt -, akkor elmondhatjuk, hogy Magyarország az európai középmezőnyben helyezkedik el. Hollandiában 120-150 000 embert tartóztattak le, közülük ötvenezret állítottak bíróság elé, 152 halálra ítélt közül pedig negyvenet végeztek ki. Belgiumban 405 067 letartóztatott közül 57 254-et ítéltek el, és 242-t végeztek ki. A hazánknál lélekszámban kb. négyszer nagyobb Franciaországban 350 000 letartóztatott közül 50 095-öt állítottak bíróság elé, és de Gaulle tábornok végül 791 ember kivégzéséhez járult hozzá. 1945 után Olaszországban a bíróságok 36 embert ítéltek halálra és két embert végeztek ki mint háborús és népellenes bûnösöket. Túl sokáig volt Itáliában uralmon a fasizmus, túl sokan kompromittálódtak ahhoz, hogy háborús vagy népellenes bûncselekményeket elkövetőket ennél nagyobb számban vonjanak felelősségre. Finnországban a szovjet illetékesek követelésére néhány vezető politikust bíróság elé állítottak, de ügyükben rendkívül enyhe ítéleteket hoztak. Bulgáriában ezzel szemben már 1944-1945 folyamán monstre perekben 2138 embert ítéltek el és végeztek ki, lefejezve ezzel szinte a teljes nem kommunista politikai elitet. Ebben az államban a ,,vad tisztogatások? áldozatainak számát 30-40 000 főre becsülik a szakértők. Sajnos, viszonylag kevés adattal rendelkezünk a második világháború utáni romániai megtorlásokról, felelősségre vonásokról. Több száz katona- és csendőrtisztet, magas rangú hivatalnokot ítéltek életfogytiglani vagy igen hosszú időtartamú börtönbüntetésre, illetve kényszermunkára. Mindazokat, akik nem haltak meg a börtönben, 1958-1962 között szabadon bocsátották.
Jugoszláviában a háború után kivégzett magyar nemzetiségûek számával kapcsolatban csak becslések állnak rendelkezésünkre. Legvalószínûbbnek az tûnik, hogy körülbelül 10-20 000 magyart öltek meg. Vladimir Dedijer, Tito udvari életrajzírója mintegy százötvenezerre teszi a háború utáni megtorlások áldozatainak számát, de természetesen ez is csak becslés. Azt például bizonyosan tudjuk, hogy Bleiburgnál és a maribori út mentén 35 000, az angolok által átadott horvát nemzetiségût mészároltak le, Kocsevszki Rognál pedig 12-16 000, zömmel szlovén nemzetiségû náci kollaboránst öltek meg.
Németországban a legfontosabb, még életben lévő náci vezetőket nem német, hanem az antifasiszta koalíció képviselőiből álló nemzetközi törvényszék elé állították. Csak a másodvonalbeli náci háborús bûnösöket vonhatták német bíróságok felelősségre. A német közvélemény jelentős része a még életben lévő főbb háborús bûnösök (Göring, Kaltenbrunner, Hess, Ribbentrop stb.) felelősségre vonását általában támogatta, sokan vélték úgy, hogy a nürnbergi ítéletek egyben az átlag németek felmentését is szolgálják.
*
Magyarországon biztosan nem ennyire egyértelmû a kép. Sokkal több magyar háborús bûnöst, minisztert, főhivatalnokot, nyilast, volt Volksbund-tagot állítottak bíróság elé és/vagy internáltak ahhoz, hogy milliók ne érezhették volna úgy, hogy itt egy új, nagy felelősségre vonás történik. Zuroff úr és munkatársai figyelmét talán elkerülte, hogy Magyarországon milyen széles körû volt a világháború utáni megtorlás, felelősségre vonás. Kevesen tudják, hogy Hollós Ervin vezérletével 1956 után újra elővették a népbírósági aktákat, újra elkezdtek nyomozni a ,,kisnyilasok?, az egyszer már elítélt, de 1956-ig vagy kiszabadult, vagy a forradalom idején a börtönökből, fegyházakból kiszabadított háborús bûnösök után. Az új vizsgálat prekoncepciója világos volt: be akarták bizonyítani, hogy Szálasi hívei szervezték az ,,ellenforradalmat?. A híres zuglói nyilasper egyik üzenete éppen ez volt: moccanni se merjenek a kisnyilasok - sem! A magyar társadalomnak semmiféle olyan történelmi leckére nincs szüksége, amelyet ma 80-90 éves állítólagos vagy valóságos háborús bûnösök bíróság elé állítása jelenthetne. Az ?56-os sortûzperek példája is elgondolkodtathatta volna a jeruzsálemi központ munkatársait. Aggastyánok vádoltak aggastyánokat. A tévéhíradókban reszketeg öregemberek hivatkoztak arra, hogy csak parancsra lőttek. A legfiatalabb magyar nyilas gyilkos is minimum 76 éves, ha 1944-ben, amikor mondjuk a Dunához kísért Pesten zsidókat, már 16 éves volt. Ki és hogyan fogja ma egy balmazújvárosi nyugdíjasról bebizonyítani, hogy azonos a pesti nyilas gyilkos kamasszal?
Zuroff úr budapesti sajtóértekezletén arra hivatkozott, amikor a 10 000 eurós vérdíjról faggatták, hogy ,,újszerû? módszereket kell alkalmazni, mivel oly sok idő telt már el a világháború óta. Érvelése könnyen cáfolható: az elmúlt évezredek során sokan, sokféle célból ajánlottak már pénzt azért, hogy megjutalmazzák azokat, akik ellenfeleiket, vélt vagy valóságos ellenségeiket segítenek elfogni. Az összeg harminc ezüstpénztől több millió dollárig változhatott... Furcsa, hogy miközben Izrael állam hatóságai már évtizedek óta sem titokban, sem nyíltan nem üldözik a náci háborús bûnösöket, Zuroff úrék még tovább küzdenek. Hajdanán, az ötvenes-hatvanas években a Moszad nyomozott a náci tömeggyilkosok után. Adolf Eichmannt Argentínából rabolták el és vitték Izraelbe. Otto Abetzet, a franciaországi zsidók egyik hóhérát 1954-ben helyezték szabadlábra. Rejtélyes autóbalesetben halt meg 1958-ban. Wilhelm Stuckart, a nürnbergi fajvédelmi törvény egyik megalkotója, a wannseei konferencia egyik résztvevője 1953-ban szintén rendkívül gyanús autóbalesetben veszítette életét, pontosan úgy, mint Eberhardt von Thadden, a magyar zsidók deportálásában fontos szerepet betöltött náci diplomata. A sort még hosszasan lehetne folytatni. Az izraeli illetékesek akkor és addig folytatták a nácivadászatot, ameddig ennek értelme és kézzel fogható haszna volt. Ötven-hatvan évvel a világháború után az ilyesfajta akciók már vajmi csekély eredménnyel kecsegtetnek, de ezt Zuroff úrék, a megélhetési nácivadászok nem akarják vagy nem tudják belátni. ?ket nem rendítette meg a Demianjuk-ügy sem. Jó másfél évtizede Zuroff úr harcostársai diadalmasan jelentették be, hogy az USA-ban megtalálták a treblinkai haláltábor egyik hóhérát, a Rettegett Ivánnak nevezett ukrán nemzetiségû tömeggyilkost. A hosszú évekig tartó amerikai, majd izraeli tárgyalások során csak egy dolog derült ki biztosan: a bíróság előtt álló aggastyán NEM azonos a treblinkai tömeggyilkossal.
*
A július 13-i budapesti sajtótájékoztatón Zuroff úr oldalán komor képpel ült az akció magyar koordinátora, Beer Iván. ?t mint a Holocaust Emlékalapítvány elnökét mutatták be az újságíróknak. Talán Zuroff úr sem tudja, hogy Beer Iván (civilben néhány belvárosi butik tulajdonosa) nem csak elnöke, hanem alapítója és tagsága is ennek az Emlékalapítványnak. Amelynek 1994-ben, csupa jó szándéktól vezérelve, egy szerencsétlen emlékplakett-ajándékozással sikerült Randolph Braham professzort mélyen megbántani. 1996-ban szerveztek egy tudományos konferenciát, ennek anyagát 2001-ben közzétették. Ettől valószínûleg annyira elfáradtak, hogy 2004-ben elfeledkeztek arról, hogy idén van a magyar holokauszt 60. évfordulója. Mi várható ezek után? Tízezer euró elég nagy összeg ahhoz, hogy megmozgassa az emberek fantáziáját, finomabban fogalmazva: felfrissítse memóriájukat. A híradások szerint egy kis bakonyi faluban egy öreg néninek eszébe is jutott, hogy 1944 óta a kertjében három munkaszolgálatos hullája van elásva. Egyik gyilkosuk pedig a szomszéd faluban él. Az állítólagos gyilkosságot a néni még kislánykorában látta. Hogy eddig erről miért nem tett említést a hatóságoknak, arról nem szól a fáma. Erőteljesen kétlem, hogy a nénit, ha kertjében valóban találnak hullákat, ma Magyarországon szavahihető koronatanúként fogja az ügyészség, majd a bíróság meghallgatni. Beer Ivánék várják a feljelentéseket. Ezeket Jeruzsálembe továbbítják, ahonnan a feljelentők egy kérdőívet kapnak majd. Azt ki kell tölteniük, és ha a központ jeruzsálemi ,,szakértői? úgy értékelik, akkor továbbítják az adatokat a magyar hatóságoknak. Mint azt dr. Gecsényi Lajos, a Magyar Országos Levéltár főigazgatója egy tévéinterjúban elmondta, a központ izraeli munkatársainak, megfelelő izraeli-magyar adatvédelmi szerződés hiányában, nincs joguk a magyar levéltárakban kutatni. Az adatvédelmi biztos, óvatos nyilatkozatában, még vizsgálata megindításakor közölte: a feljelentések adatainak kezelése, majd Jeruzsálembe továbbítása adatvédelmi szempontból aggályos. Zuroff úrék akciója fölösleges, kártékony, esélytelen, és semmi más célt nem szolgál, mint hogy bebizonyítsák, a jeruzsálemi Simon Wiesenthal Központ él, dolgozik, és megérdemli a további pénzügyi támogatást. Nyilas gyilkosok, csendőrtisztek, a zsidók deportálásában vezető szerepet játszó hivatalnokok, ha még élnek, akkor olyan országokban laknak (Ausztrália, USA, Kanada), amelyekben nem szerveznek nácivadász, vérdíjas akciót. A kanadai és az amerikai igazságügy-minisztérium valódi nácivadász szakértői mesélhetnének arról, hogy milyen mérhetetlenül nehéz, sok esetben szinte lehetetlen ma már, hatvan évvel a holokauszt után levéltári dokumentumokkal és/vagy tanúvallomásokkal bebizonyítani valakiről, hogy a világháború idején háborús vagy népellenes bûnöket követett el. Beer Iván július 16-án este egy tévémûsorban azt találta mondani, hogy akciójuk azért fontos, mert a holokausztról mindenképpen beszélni kell. Szerintem a holokauszt témája fontosabb annál, hogy néhány önjelölt zsidó ,,nácivadász? látszattevékenységét ezzel próbálja legitimálni. Amikor egy rádióvitában fölvetettem, hogy ma Magyarországon az antiszemitizmus erősödéséhez vezethet egy ilyen vérdíjas nácivadász kampány, Beer Iván azt válaszolta, hogy őt ez nem érdekli. Engem, a zsidókat, az antiszemitákat és a filoszemitákat viszont igen.
(Élet és Irodalom, 2004/30.)