Életutak: A kor pirosabbik arca?

2004. augusztus 7., szombat, Archívum 2003–2007

3.
9. Nagygyûlés Vásárhelyen
- Ha jobban meg akarom világítani akkori hangulatomat s a barátaim, évfolyamtársaim hangulatát, el kell mondanom még valamit. A magyarországi erjedéssel, a felpörgő eseményekkel összhangban, de még a forradalom kitörése előtt, azokban az esztendőkben, amikor egy emberként lelkesedtünk a változásokért, s reménykedtünk?
- ?az emberarcú szocializmusban?!!
- ?hát nem is tudom. Ezek szavak, nagy szavak, de abban mindenesetre igen, hogy jóra, jobbra fordulhatnak a dolgok, megszûnhetnek a törvénytelenségek, a túlkapások?
- ?Sztálin halála után Romániában nem kezdődött el semmiféle önvizsgálat! Sőt, Dej és a párt más vezetői akkor érezhették úgy - ez már azután volt, hogy Dej és klikkje megnyerte a belső harcot a pártban, és különféle ürügyekkel félreállították vagy megbélyegezték a moszkovitákat; revizionistának nevezték, és eltávolították a felsőbb vezetésből azokat, akik eleve nem tetszettek az egyeduralomra törekvő Gheorghiu-Dejnek, Paukert, Lukát, másokat s a huszadik kongresszusból sem azt olvasták ki, hogy a korszak törvénytelenségeit revideálni kellene, hanem azt, hogy a szovjet párt most magával van elfoglalva, és az ,,ellenszélben? talán sikerül elérni, hogy távozzanak Romániából végre a szovjet csapatok, s durván fogalmazva, Dej lehessen az egyedüli kakas a román népi demokrata szemétdombon!
- Igen, de jöttek a lengyelországi, majd magyarországi események, és az elvtársak is kezdtek elgondolkodni ezen-azon. Engem azokban az években - hiszen sokat jártam haza öreg szüleimhez Ernyére is - elborzasztottak a történetek. A kuláklisták! Az, hogy egyik beteg, öreg szomszédunkat, mivel nem tudta felszántatni a földjét, szabotázsért elvitték a Duna-csatornához, az állandó terror, a bebörtönzések? Mindezek egyáltalán nem tûntek elszigetelt eseteknek, és mélységesen megdöbbentettek. Visszatérve az ötvenhatos őszi eseményekre, november 3-án hazalátogattam Ernyére, biciklivel igyekeztem vissza a városba 4-én délelőtt. Elromlott a biciklim, s bementem a cukorgyár mérlegházához, hogy csináljak valamit. Ott, akkor egy ernyei ember volt a mérlegmester. Tőle tudtam meg, hogy végérvényesen rossz irányba mentek el a dolgok; ő mondotta el azt is, hogy a szovjet hadsereg már Pesten harcol. Visszatérve az egyetemre, mintha méhkasba csöppentem volna. Forró volt a hangulat, mindenki nagyon ideges volt, leültem egy asztalhoz, Bauer kollégám, egy szatmári fiú asztalához, s nyilván kezdtük őszintén átbeszélgetni az eseményeket. Emlékszem, Bauer képéből kikelve kezdte szidni a szovjet rendszert, a kollektivizálást, a túlkapásokat? Valószínû, az asztalunknál ülők közül valaki ezt is besúghatta; későbben, amikor elindult ellenem az eljárás, Bauer szavait is az én számba adták, mintha én mondottam volna azokat a szovjet- és kommunistaellenes kijelentéseket is? Ebben a felforrósodott hangulatban november 8-án trombitáltak össze az egyetemen egy nagygyûlést. Megjelent régi ,,pártfogóm?, Andrá­sovszky rektor, de a dolog fontosságára való tekintettel tekintélyes elvtársak kíséretében. Jelen volt a bukaresti központi pártbizottság képviseletében például Fazekas János, de ott volt Kovács György író is, és ott volt Sütő András is, talán az irodalmi kör ellentmondásos helyzetét is tisztázni akarták, nem tudom? Akkor már világos volt, hogy a magyar forradalom elbukott, a szovjet tankok vérbe tiporták a lázadást. Mi természetesen el voltunk keseredve, nem akartuk mindezt tudomásul venni, hevesen vitatkoztunk a jelen lévő vezetőkkel. A rektor, Fazekas János és a két író mellett ott volt Csupor Lajos, az RKP Maros tartományi titkára is és Bugyi Pál néptanácsi elnök, akik (ezt nem lehetett nem észrevenni) igyekeztek csitítani bennünket, igyekeztek elmagyarázni (sajátos felfogásban) az eseményeket? Én akkor ott nagyon kipakoltam, elkezdtem sorolni a diákság nehézségeit. Elmondtam, hogy reggelire egy üres teát kapunk marmaládéval. És azt is, hogy húszan vagyunk egy szobában, nincsen tanulóhely, s úgy egyáltalán kutyába se vesznek bennünket? Azt is elmondtam egyéni sérelemként, hogy két esztendeje döglött meg a szüleim családi tulajdonában lévő juh is, de erről hivatalos helyen nem akarnak tudomást venni, s azóta is fizetniük kell szegény beteg szüleimnek az adót. Ez egy kissé meglepte őket, egyébként is akkor még igyekeztek eléggé jóindulatúan viszonyulni mindenhez; emlékszem, Bugyi néptanácsi titkár darab időre ki is ment, ellenőriztetni, hogy igaz-e, amit elmondtam, mondjuk, a juhval kapcsolatban. Feltûnt az is, hogy Fazekas is, Csupor is igyekeztek barátságos hangot megütni. Ki tudja, mire gondoltak? Mindenesetre érezni lehetett a kétségtelen jó szándékot. Úgy hallottam azután, hogy elsősorban talán Fazekas Jánosnak volt köszönhető, hogy Marosvásárhelyen, Kolozsvárral ellentétben, nem zártak be senkit, nem lett marosvásárhelyi per. Igaz ugyan, hogy egyetlen diákot, aki akkor ősszel balszerencséjére éppen Magyarországon tartózkodott, mégiscsak perbe fogtak és bebörtönöztek, de annyira csendben történt az egész, hogy úgyszólván senki sem szerzett tudomást róla?
- Talán úgy gondolták az elvtársak, hogy elég volt a kolozsvári példa, minek a sok mártír? Ellenben Nagy István akkoriban egy dörgedelmes cikkében ítélte el az eseményeket, ellenforradalomnak, az eszme elárulásának nevezve azt, ami Magyarországon történt?
- Akkor már Kádár János volt az újjáalakuló MSZMP első titkára, s Nagy István esete nem volt elszigetelt - csak persze nagyobbat szólott, hiszen a kor egyik legismertebb, legfuttatottabb írója vallott színt, s nem is akárhogyan -, de a tanári kar gyomrozása, hogy ítéljék el az eseményeket, nálunk is megkezdődött! Ha a hangnem soha nem is volt olyan, mint a kolozsvári hírhedett nagygyûléseken, tulajdonképpen a pártvezetők megkövetelték az egyetem tanári karától, hogy igenis valljon színt.
- És sokan meg is tették ezt.
- A lihegő szervilizmust soha nem voltam képes elfogadni. Talán az egyetlen Kelemen László professzor kivételével, aki ideig-óráig ellenállt, s nem vállalta a magyarországi események nyilvános elítélését, az egyetem tanári kara lihegve igyekezett megfelelni az elvárásoknak.
- A kritika és az önkritika uralgó szellemében. Az elvtársak azt hitték, hogy minden így megy, kritikát gyakorolunk, önkritikát gyakorolunk, s közben hull a férgese. Egyebekben ezzel vette kezdetét a híres-neves vásárhelyi egyetem tanári karának kicserélése is? De ne vágjunk a dolgok elébe.
- Kétségtelen az is, hogy az egyetem tanári karának tagjai őrült nyomásnak voltak kitéve akkor? Mindenkinek volt valami titkolni- vagy takargatnivalója, s ha nem, akkor kreáltak?
- ?az elvtársakat sohasem jellemezte semmiféle erkölcsi skrupulus. Felsőbb helyen mindig eldöntötték, hogy kik kell elvigyék a balhét, és azok rendesen el is vitték. A román kommunista rendszer így mûködött.
10. Támadások
- Hogy a román kommunista rendszer hogyan mûködött, az számunkra, lelkes egyetemisták számára (s itt okvetlenül meg kell említenem Bárányi Ferenc barátomat is, aki később, évtizedek múlva regényt is írt az egyetem viszontagságairól s a mi megpróbáltatásainkról) akkoriban kezdett teljesen világos lenni. Még az is elveszíthette illúzióit, akinek voltak. Az én fejem fölött is kezdett beborulni az ég. 1957 februárjában például kizártak az IMSZ-ből, talán már említettem, hogy én ebben az ifjúsági szervezetben kultúrfelelős voltam, s kizárásomat már jó káderlapom - legalábbis én akkor azt gondoltam, hogy jó, noha gyûlhettek abban is a feljegyzések, a fekete pontok! - és egészséges munkásszármazásom miatt el se tudtam volna képzelni. A vádak is elképesztettek. Mit tudhattam meg? Elsősorban legnagyobb döbbenetemre azt, hogy szovjetellenes vagyok, hogy revizionista és titóista is vagyok, tehát áruló! Alaposan rám húzták akkor a vizes lepedőt. Hogy minden változásban van, s az egyetemen is megkezdődik a rendcsinálás, azt már ezt megelőzően egy másik nagygyûlésen (ami azt hiszem, egy hónapra rá zajlott, s a másikkal ellentétben, ahol a joviális Fazekas János volt a hangadó, már változott a hangnem) engem is alaposan lyukra vettek néhány társammal együtt ún. ,,viselt dolgainkért?? Ezen Bukarestből a párt felsőbb vezetését egy Szekeres nevû elvtárs képviselte, aki a már említett s a dolgokat mindig túllihegő Wiener elvtárssal együtt élesen támadott bennünket. Meglepett Horváth professzor magatartása is, aki még néhány hete arra biztatott bennünket, hogy háborodjunk fel, hiszen van miért, s most hangot váltott, kifejtve, hogy pofátlanok, tiszteletlenek és hálátlanok vagyunk, mindent megkaptunk a rendszertől, és most nem átallunk ellene lázadozni, s ami engem illet - állította rám mutatva -, valószínûleg a barikádon is harcoltam volna. Már ha lettek volna barikádok. Én, aki egy tyúknak se tudnék ártani! Védekeztem, ahogy tudtam, magyaráztam Wiener elvtársnak a bizonyítványomat, még mindig nem ismerve fel a helyzetet, mire Szekeres elvtárs megvetően odaszólt a tanársegédnek, hogy ,,hagyja, Wiener elvtárs, hát nem látja, hogy becstelen?!?? Hát ezt a gyûlést követte a másik, amikor kizártak az IMSZ-ből. Káderlapom és egészséges munkásszármazásom dacára, és kezdtem érezni, hogy tornyosulnak a fellegek a fejem felett. Az is meglepett, hogy társaim úgy szavaztak, mint a karikacsapás. Ment minden a maga útján. Láthattam volna, ha képes vagyok csak egy kicsit is elvonatkoztatni a helyzetemtől, hogy számomra itt hamarosan vége lehet a dalnak, hogy énrám itt már hálót vetettek. Mindenesetre a téli szesszióig nem történt semmi. Szerencsésen letettem a két utolsó vizsgámat, s készültem haza néhány napra a szüleimhez, kipihenni, amennyire lehet, a fáradalmakat. Emlékszem, egy Sófalvi nevû kollégával bonyolódtam bele egy végtelen beszélgetésbe Németh Lászlóról, majd elválva tőle, már egyedül mentem be a kultúrpalota kiállítótermébe, hogy megnézzek egy képzőmûvészeti kiállítást. Hirtelen mellém állt egy magas, szőke, harminc-harmincöt év körüli fiatalember, elővett egy igazolványt, futólag fel is mutatta, annyit tudtam elolvasni, hogy Moszkovics - igen, így hívták, muris, nem? -, s felszólított, hogy minden feltûnés nélkül kövessem. Kimentünk a kultúr­palotábók, az utcán állt egy IMZ, beültettek, és meg sem álltunk a Borsos Tamás utcáig.
11. Kihallgatás a szekun
- Ez mikor volt?
- Mondom, a hazautazásom előtt történt éppen?
- Hány órakor?
- Úgy emlékszem, amikor bevittek, úgy délelőtt tíz óra lehetett. Megkezdődött a kihallgatásom, egész nap váltott emberekkel hallgattak ki, elképesztett, hogy mi mindent tudnak a dolgainkról, de az is, hogy mik érdeklik őket? Ráadásul a zsebemben volt Bartis Ferencnek egy forradalmi szellemû ötvenhatos verse. Végig arra gondoltam, mi lesz, ha megtalálják nálam, ennél kevesebbért is ítéltek el akkor embereket.
- Nem motoztak meg, amikor bevittek?
- Szerencsére nem. Egy idő után, amikor ez már, úgy gondoltam, természetesnek tûnhet, kiké­rez­tem a vécére, kis csíkokra tépve a verset, lehúztam a vécén, s ez azért már valamennyire megnyugtatott, visszatérve már megfontoltabban válaszolgattam az egymást leköröző kérdésekre.
- Mi érdekelte az elvtársakat?
- Kelemen László professzor, aki, említettem, talán egy ideig egyedül állt ellen a parancsnak, s kerülte el a forradalom megbélyegzését. Azonkívül Kótai Pál professzor, aki (talán ezt is említettem) halottak napján azzal biztatott, hogy koszorúzzuk meg a Bolyaiak sírját is. S legnagyobb meglepetésemre rajtuk kívül egy Mózes Magda nevû tanársegéd dolgairól faggattak, az ő személye felettébb érdekes lehetett számukra.
- Mire akartak rávenni?
- Hát természetesen arra, hogy írásban is ítéljem el őket. Én ezt megtagadtam, elmondtam, hogy kollégáim között akarom leélni az életemet, s ezek után hogyan nézhetnék a szemükbe?
- Eldurvult a hang.
- Eleinte nem. Viszont különféle módszerekkel igyekeztek meggyőzni. ,,Látom, elég kopott az öltönye - mondotta gúnyosan Moszkovics -, mi abban is tudnánk segíteni, hogy kapjon egy újat.? Azt is tudták, hogy ezt az öltönyt én az ötvenhármas Világifjúsági Találkozó után a diákszövetségtől kaptam. (A VIT után visszamaradt dolgokat kiosztották a rászorulók, a szegényebb sorsú diákok között.) ,,A mi kezünk - mondotta Moszkovics komoran, s kiéreztem a hangjából a már nem is burkolt fenyegetést - messzire elér.? Ezután ismét változott a hang, ebédre flekkennel kínáltak, s folytatódott a meggyőzésem zsarolással egybekötve tovább, egészen este tízig.
- Mivel próbáltak zsarolni?
- Az Ady-körrel, az ottani dolgaimmal. Azt állították, hogy kapcsolatban voltunk a Petőfi-körrel, de én erről semmit nem mondtam. Akkor elém tették a papírt sikeres együttmûködésünkről. Hogy írnám alá. És én ezt megtagadtam, megint azzal érveltem, hogy a kollégáim között akarok - mégpedig tiszta lelkiismerettel - élni. Este tízkor engedtek el, semmit nem írtam alá, dühösen kötötték a lelkemre, hogy a saját érdekemben mélységesen hallgassak az egészről, senkinek a kollégák közül el ne mondjam, hogy hol is voltam és miért!?
Bogdán László
(folytatjuk)
Részletek egy dr. Nagy Lajosról szóló, készülő könyvből
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép