Gyarmati Dezső és Bara Margit sportról, helytállásról és hûségről
Bara Margit az ötvenes évektől kezdve ünnepelt filmcsillag volt, s nemrégiben megkapta a Kossuth-díjat, férje, Gyarmati Dezső pedig háromszoros olimpiai bajnok, aki a Nemzet Sportolója címet érdemelte ki. Mindkettejük életében örökre szóló, személyes élmény volt az 1956-os forradalom. Abban az évben a magyar vízilabdacsapat megnyerte a melbourne-i olimpiát, és lejátszotta azt a bizonyos szovjet-magyar mérkőzést - ahogy a nyugati sajtó nevezte -, a ,,blood bath?-t, azaz a véres fürdőt. Szintén abban az évben kezdték Bara Margit leghíresebb, a Bakaruhában címû filmjének forgatását. A filmezést azonban megszakította a forradalom.
- Honnan az erős nemzeti elkötelezettség?
Gy. D.: Már kamaszkorom óta független, nemzeti gondolkodású ember voltam. Fiatalként éltem végig a német, majd a szovjet megszállást, s valójában ennek hatására fejlődött ki bennem az erős nemzettudat. Az ország szabadságára vágytam. Nem annyira a nevelés, inkább a történelmi események játszottak ebben szerepet. Sajnos azonban úgy látom, hogy soha nem leszünk igazán önállóak. Mert bár most más szelek fújnak, mint a huszadik században, de most is egy nagyhatalom szele fúj.
B. M.: Én Erdélyből érkeztem Magyarországra, az elkötelezettségemet, hazaszeretetemet ez táplálta. Úgy tûnik, kisebbségi sorban, a bajban jobban ragaszkodunk az identitásunkhoz. Azóta is folyamatosan azt tapasztalom, hogy az erdélyi magyarok úgymond magyarabbak, mint az itteniek. Csodálkozom, hogy ünnepi alkalmakkor nincsenek zászlók a házakon, az emberek nem éneklik a Himnuszt. Valahogy meg tudom magyarázni, hiszen van oka annak, hogy az emberek ennyire elvesztették önmagukat, de ez nekem akkor is furcsa. Életünk nagy részében, négy évtizeden át nem nyilvánulhatott meg a nemzetszeretet sem a szakmai, sem a magánéletben, de a rendszerváltás óta sincs sok változás e téren.
- A sportolók általában nemzeti elkötelezettségûek. Mi ennek az oka?
Gy. D.: Nálunk hangsúlyozottabban jelenik meg a nemzet, többször látjuk a lobogót, melyet sokszor húztak fel a legmagasabb árbocra, bár a címer évtizedeken keresztül nem a mienk volt. A sportoló neve előtt vagy felett mindig az ország neve szerepel először. Az ország képviseletében jelenünk meg, és fiatalkorunktól kezdve megszoktuk, a nemzetközi versenyeken csak úgy emlegetnek, hogy a magyarok, az olaszok, a németek. Nemcsak magunkért küzdünk, hanem a nemzet dicsőségéért is, és onnan kapjuk a visszajelzést is, a szeretetet. A győzelem érzéséhez pedig hozzákapcsolódik az a sajátosan magyar tudat, hogy kicsi ország vagyunk, de megmutattuk. Nekem és néhány játékosnak pedig az az alkalom is külön bizonyítási lehetőség volt, amikor a szovjetekkel mérkőztünk meg, többek között éppen ?56-ban. Nagyon erős mérkőzések voltak ezek, többnyire sikerült megverni őket, de azért voltak esetek, amikor nem. Az igazi nagy meccs a melbourne-i volt. Az olimpiai csapat még a forradalom mámorában indult, útközben két napot töltöttünk Prágában, ahol megalakítottuk az olimpiai csapat forradalmi bizottságát. Klics Ferenc diszkoszvető, Iglói Náci bácsi atlétaedző és jómagam alkottuk az elnökségét. Mire azonban megérkeztünk Melbourne-be, a szovjetek már megszállták Budapestet. Így, távol a harcok helyszínétől, semleges helyen, nagy várakozás előzte meg a szovjet-magyar mérkőzést. A tízezer embert befogadó uszoda háromnegyed részét magyarok töltötték meg, köztük sokan újonnan menekültek. Meg akartuk mutatni, hogy egyenlő körülmények között meg tudjuk verni a szovjet csapatot, akiknek a köpenyén ugyanaz a felirat volt, mint a tankokon: CCCP. Ilyen hangulatban kezdődött a mérkőzés, nagyon küzdöttünk, és négy-nullra megvertük őket. Az utolsó másodpercekben az egyik szovjet játékos elvesztette a fejét, és a könyökével úgy megütötte az egyik magyar játékost, Zádor Ervint, hogy két helyen is felrepedt az arca a szeménél. Véres lett a víz, és mikor kimászott a medencéből, a közönség láthatta, hogy folyik a vére. Több se kellett, felhördültek, hogy a szovjetek már megint milyen erőszakosak, milyen brutálisak a kis Magyarország ellen. Felbolydult az egész uszoda, és a szovjetek kénytelenek voltak a medence másik oldalán kimászni és elfutni. Ezt aztán nagyon kiszínezte a nyugati sajtó, vérfürdőnek nevezte a meccset, amely ugyan tényleg ,,élethalálharc? volt, de azért nem volt ennyire brutális. A vízilabda egyébként is nagyon kemény sport, békés mérkőzéseken is komoly sérüléseket lehet szerezni. Később a szovjetek egyébként próbálták rám kenni a dolgot, hogy én provokáltam ki a verekedést, de ez nem igaz. Ha egy-nullra vezetünk, sem provokálok, ha kettő, három, sőt négy-nullra, még kevésbé, mert az eredményt próbálom óvni. Egyszerûen mi voltunk a jobbak. A másnapi jugoszláv meccset kettő-egyre nyertük, és megnyertük az olimpiát. Mindenesetre a meccs nemcsak sporttörténeti, hanem történelmi eseménnyé vált a sajtó hatására.
- Az utókor ennek megfelelően kezeli?
Gy. D.: Pongrátz Gergely múzeumában kiállították a fényképeket és az újságcikkeket a véres fürdőről. Ha majd egyszer úgy tanítják a történelmet, ahogy kellene, akkor ?56 is a helyére kerül, és remélem, erről az epizódról is említést tesznek a tananyagban.
- Hogyan élték meg a forradalmat korábban, Budapesten?
B. M.: Nyár végén kezdtük el forgatni a Bakaruhában címû filmet, aztán kitört a forradalom, és természetesen abbamaradt a forgatás. Én a Corvin-köz mellett laktam, így benne voltam az események közepében, mindent láttam. Kaptunk is egy aknát a szobába. Egy plédet szegeztünk az ablakra, hogy ne fázzunk. Még most is megvan. A rádiónál is voltam, bár veszélyes volt ott ácsorogni, de valahogy akkor ezt nem annyira éreztük. Egész nap az utcán járkáltunk, vakmerőek voltunk, és örökre szóló élményeket szereztünk, ugyanakkor nagyon sok fájdalmat éltem meg. Ha a Harminckettesek tere felé járok, mindig eszembe jut, hogy a virágágyásba temették a halottakat. Pontosan emlékszem, hogy hol feküdtek az utcán a holttestek. A Baross utcától lefelé az egész környék tele volt tetemekkel. Emlékszem a fiúkra, akik arrafelé harcoltak, emlékszem a sebesültekre, akiket lehoztak a pincébe, mert volt nálunk egy orvos. Iszonyatos, reménytelen érzés volt, mikor leverték a forradalmat. Aztán valahogy folytatódott az élet, a Bakaruhában-t januárban fejeztük be, majd megfagytam, hiszen nyári film volt. Több híres fotó készült arról, ahogy lenge ruhában ácsorgok a sok bundás kollégám közt, és a reflektorok fényében próbálok melegedni. Vannak jelenetek a filmben, ahol látszik a leheletünk.
Gy. D.: Nekem nem voltak ilyen összetettek az élményeim, nem kedveltem soha a szélsőségeket, így a szovjeteket se szerettem. Hatalmas, felszabadult élmény volt a forradalom, részt vettem a felvonulásokon, az Andrássy út és a Bajcsy-Zsilinszky út sarkán egy vörös csillag leszedésében, ismertem a prominens személyiségeket, bár fegyverrel nem harcoltam. Ez volt a legnagyobb esemény az életemben. Nem is lehet elmondani, csak megélni a felszabadultságot és azt, ahogy egymásnak teljesen idegen emberek testvérként tekintenek egymásra, és egyként gondolkoznak. Tényleg egy örök élmény volt, akárcsak az első szabad választások, vagy amikor bekerültem a parlamentbe. Aztán a rendszerváltás lelkesedése idővel alábbhagyott. Nem gondolta az ember, hogy ez lesz belőle.
B. M.: Én is nagyon örültem a rendszerváltásnak, de hamar jöttek a csalódások. Kiderült, hogy nagy az ellenállás a változásokkal szemben, de én nagy drukker vagyok, kívánom, hogy jól alakuljanak a dolgok. Már nem is magamnak, hanem az unokáimnak.
Gy. D.: Én markánsabban fogalmazok: szkeptikus vagyok a jövővel kapcsolatban. Bár úgy gondolom, hogy van egy tehetséges politikusunk, Orbán Viktor, kívánom, hogy legyen nagyon józan és okos, ha újra abba a helyzetbe kerül, hogy irányíthatja az országot.
- A sportolók mennyire vettek részt a forradalomban?
Gy. D.: A krémje az olimpiai táborban volt. Én otthagytam a tábort, mert nyugtalan voltam, de nem mindenki tudott kiszakadni a készülődésből, hiszen az olimpiának nagy a tétje, ilyenkor nagyon kemények az edzések. Szomorú és jellemzően magyar szituáció volt, hogy az olimpia után hatvan-hetven sportoló úgy döntött, nem jön haza. Nehéz döntés volt, mert mindkét lehetőség a teljes bizonytalanságot rejtette. Nem lehetett tudni, mit hoz a jövő, és természetesen nyelveket sem beszéltünk. Tragédia volt, sírtunk, többéves barátságok törtek ketté. Én hazajöttem, és a viselt dolgaim miatt nehéz helyzetbe kerültem, például nem utazhattam, örökre eltiltottak, elvették a jogosítványomat. De bánthattak volna jobban is, például Kádas Géza, volt úszóbarátom kevesebbet csinált, és négy évet ült. De engem nem csuktak le. Lehet, hogy a nevem miatt, lehet, hogy egyszerûen szerencsém volt.
- Az olimpiai sikerek a közönségnek is többet jelentettek abban a helyzetben.
Gy. D.: Nem tudok drukkerfejjel gondolkozni, hiszen résztvevő voltam, de a kommunizmus alatt valóban volt egy nemzeti összefogás, nemzeti együttérzés az olimpiákkal kapcsolatban. Talán ez volt a hajtóerő, hiszen Magyarország a sport terén nagyon sikeres, a lakosság arányát tekintve mi vagyunk az elsők az aranyérmek számát illetően. Magyarországon a közönség nagyon megbecsüli a sportolókat, és bár nem kapunk olyan juttatásokat, mint más országok sportolói, szeretetet és törődést sokkal többet. Ilyen elismerés az is, hogy a Nemzet Sportolója lettem tizenkettedmagammal. Eddig is a nemzet sportolójának tartottam magam, de nagyobb elismerést nem is tudok elképzelni annál, hogy ezt külön deklarálták a parlamentben. Sok kitüntetésem van ezenkívül, de a szívemhez legközelebb áll a Pongrátz Gergely által adományozott Corvin-közi hősök érdemrendje babérkoszorúval. Az olimpiával kapcsolatban azonban idén azt tapasztalom, hogy kisebb az érdeklődés, bár az is lehet, hogy nem mozgok elég széles körben. Ilyenkorra máskor már régen folytak a találgatások, hogy mit fogunk nyerni, hányat, ki az esélyes. Persze, ha elkezdődnek a meccsek, biztosan elkezdődik a szurkolás is.
- Mit vár az idei olimpiától?
Gy. D.: Optimista vagyok, hét-nyolc aranyra számítok, a négy éremnél kevesebbet pedig gyenge szereplésnek tartanám. A vízilabda az egyik legesélyesebb sportág. Eddig hétszert nyert a magyar vízilabdacsapat olimpiai bajnokságot, a nyolc pedig nagyon szép eredmény lenne. Nekem már az elég, ha ők nyernek. Ma már nemzeti sportnak tekintik, akárcsak a vívást. Nagyon jó sajtója van, talán túl jó is. Kisírhatják a győzelmet. Ha nyernek, akkor semmi baj, de azért egy kicsit soknak tartom. Bár az is igaz, hogy Magyarországon az első sportág a foci, a második a foci, a harmadik a foci, és aztán jön a többi. De ilyen a közönség. Az olimpiai éremben is sok munka van, sok gyötrődés, de csak egy lehet első. A második, harmadik, de az ötödik, hatodik is ugyanannyit dolgozik, készül, őt mégis hamar elfelejtik. Valóban hajszálon, centiken, pillanatokon múlik sokszor, de ez a sport szépsége, egyszerre igazságos és igazságtalan.
- Hosszú és küzdelmes életük során mi adott erőt ahhoz, hogy folytassák, hogy bízzanak?
Gy. D.: 1965-ben házasodtunk össze, egy gyermekünk van, Eszter, és két unokánk. A család adja az erőt. Mikor Margitot meghurcolták, segítettem, ahogy tudtam. Negyvenévi házasság után is szeretjük egymást, remélem, még hosszú ideig együtt leszünk.
B. M.: Talán nem is élnék, ha akkor nem áll mellém a férjem. Nem mondhatom, hogy ezen túl vagyok, vagy feldolgoztam, mert nem is lehet. Nagy kárpótlás és elismerés a Kossuth-díj, melyet az Orbán-kormánytól kaptam, de az igazi vigaszt a családom, unokáim szeretete nyújtja, nekik köszönhetem, hogy boldog vagyok.
Fehérváry Krisztina (Demokrata, 2004/31.)