Irodalom: Csütörtök

2004. augusztus 12., csütörtök, Archívum 2003–2007

(részlet)
- Hol járt, kolléga úr?
- A bûnügyi iktatóban. Mi újság?
- Hat hónapot kapott, de ez mellékes. A kórképet - nem korkép -, amit a tárgyalás nyújtott, hûen csak maga írhatja meg.
- Miért?
- Mert magát nem tehetik át a határon, mint engem.
Cigarettával kínálja az újságírót, és megkérdi tőle, hogy mi történt a tárgyalóteremben. A ferde vállú ember szétnéz az üres folyosón, kis termetével ágaskodik és lélegzetet vesz.
- Figyeljen ide! Egy vasúti pénztáros. Egy szürke pont a végtelen vasúti vonal mellett. Egy megsemmisült, zokogó emberi élet. Tízezer közül egy! Jegyezze! Valamelyik erdélyi falu állomásán szolgál. Hû és pontos, mint egy precíziós óraszerkezet. Felesége van. Gyermekei vannak. Havi javadalma kétezer lej. A hiányt sok ügyeskedéssel pótolja. Kis háza van, s tehenet tart. Kertgazdaságot folytat. Ezer gonddal küzd, hogy becsületes lehessen. Egy nap rendelet érkezik, amely Dobrudzsába helyezi át. Mit csináljon? Az állás, a nyugdíjjogosultság, a havi fizetés és minden egyéb jog meg előny forog kockán. ,,Szolgálati érdekből? - mondja az utasítás. Mi ez? Kinek-minek érdeke az, hogy ő ne Erdélyben, hanem Dobrudzsában árulja a vasúti jegyet? Kiszámíthatatlan! Rendelet, nem töpreng sokat, hanem elkótyavetyéli házát s tehénkéit, s családjával együtt útra kel. Pénzének jó része rámegy a költözködésre, melyet a vasút nem fedez. Két hónapig szolgál az új állomáshelyen. Új lakást, új borjút, új tehenet vesz. Iskolába adja a két nagyobb gyereket. Alig melegszik meg, parancs jön: a vasút magas érdeke most a csehszlovák határra hívja. Ok nélkül fellebbez. Elvesztegetni, amit beszerzett, felszedi sátorfáját, és megy. Kevés bútorral. Asszonnyal. A gyermekekkel! Pénze elfogy. Adósságba keveredik. Kapkod. Előleget vesz fel fizetésére, mely így lényegesen csökken. Újabb két hónap, és a vasút a jugoszláv határra dobja. Miféle zûrzavar ez? Fellebbez, kér, könyörög: menni kell! Megérkezik. Kivesz egy szobát. Bútort koldul, mert már nincs semmije. Pár széket. Egy ágyat. Szalmát a gyerekeknek. Tengődik, és remél, és új papírt vágnak a szemébe: mars az ország belsejébe! Mit tegyen? Otthagyja családját, mert költözni már képtelen, és feljön egyedül ide. Havonta egyszer meglátogatja a gyerekeket. Szabadjegye nincs, tehát rendes jegyet vesz. Illetve kivesz a pénztárból, mert jegyre sincs pénze. Hûtlen kezelés, fél év, kimérve, mint fél kiló hús a mészárszékben. Írja meg! Kaptafa! Mit szól ehhez a címhez?
- Nem értem.
- Pedig világos. Ez az áthelyezési rendszer volt az a kaptafa, amelyen kinyújtották a magyar vasutasok bőrét. Kinyújtották, kicserezték, rátapostak és a börtönbe lökték.
- Valami kikerülte a figyelmét, kolléga úra.
- Micsoda?
- Ez a vasúti pénztárnok nem magyar.
- Hanem?
- Éppen olyan román, mint én. Önök el vannak foglalva a saját bajukkal, és nem veszik észre, hogy a sor már rég rajtunk van. Nem ártana, ha körülnéznének, és átszerelnék a hangszereiket. (?)
Az állomás olyan, mint vízzel locsolt boly. Ember ember hátán. Nyüzsög a csarnok, az épületben tû nem ejthető le. Megérti, hogy a gyors késik, de a pályaudvarra vezető ajtókat a rendőrség lezárta. Tüntetéstől tart, aki utazni akar, menjen repülőgépen. Tanácstalanul szétnéz. A csomagrakodón rendőrtiszt áll. Hozzá vergődik, átadja igazolványát. A tiszt belenéz. Mozdulatot tesz, hogy széttépje, de mást gondol, kiejti kezéből, mint szemetet. Micsoda komiszság ez? Nyel és bemutatkozik.
- Hogy bánik ön így? Önnek kötelessége beengedni a sajtót!
- Ha látni akar, másszon a kéményre.
Otthagyja a ragyás, fekete arcot és a vigyort, melyre csak tenyérrel felelhetne. Visszatör a tömegen, és egy rendőrbe botlik, akit ismer.
- Hol juthatok át? - kérdi tőle.
- Az étterem ablakán. A komisszár nem engedte ki!
- Nem. Komisz fráternek látszik.
- Mindenki utálja, szerkesztő úr. Olténiából valók öten, és azért prüszkölnek, mert érzik, hogy a napjuk leáldozik. (?)
A pályaudvar szintén népes. Felkeresi az újságírókat, köszön pár ismerősnek, és a lap munkatársával beszélgetni kezd.
- Nézzen szét - mondja a riporter, aki végsőkig szív egy szivarvéget. - Nagy felhajtás! Négy volt miniszter és államtitkár, hat egyetemi tanár, pár tucat szenátor, képviselő és rengeteg jelölt. Nagybátyját is itt láttam az előbb.
- A nagybátyámat?
- Úgy tudom, nagybátyja az a köpcös öreg, akitől az erdélyi ügyek miatt a szenátusban úgy félnek.
- Hol látta?
- Itt veszekedett az előbb, mert a hordár elcserélte a táskáját.
A járás látható formája a gondolatok ütemének, és ő mindjárt a második lépéssel elárulja, hogy töpreng. Haragszik még a nagybátyja? A gyors elhatározást elhamarkodottnak ítélte, mert a fegyelmi eljárástól nemcsak igazolást és elégtételadást várt, hanem várta azt is, hogy az ügy a továbbiak során a pusztító rendszerről is lerántja majd a leplet. Neki azonban a kilátásba helyezett országos botrányhoz nem volt elég kedve, és ez a makacsság meghitt viszonyukat kissé elhidegítette. Mindegy - gondolja, és most örül annak, hogy a válságos napokban nem fordul hozzá sem anyagi, sem más természetû támogatásért? A fal kormot izzad. A hosszú folyosón kormánynévsorok repülnek. Mindenki számol és remél. Fontol és egybevet. (?) Hány ember van itt, aki munkából él, és nem egy ország túlizzasztásából: a politikától várja a kenyeret? Felrezzen. Nevén szólították. Nagybátyja karon fogja, és egy csomó koros emberhez viszi. Ennyit mond nekik.
- Az Aurél fia!
Áll dobogó szívvel. Nem érti. A sok ősz ember levette kalapját. Egyszerre vették le. Hozzá siettek és megölelték. Kezét rázták. Szemébe néznek hosszasan és melegen. Valaki kiejti.
- Az Aurél szemei!
Kipirul. Szívére szorítja kezét, és lefojtja, nehogy a túláradó érzés kitörjön belőle zuhogó erővel. Ó - mondja halkan, és védett helyet keres a nagybátyja mellett. Most már érti. Tudja. Ez a tisztelet nem neki szól, apjáról beszélnek ezek a csillogó szemek. Apjáról, aki nem múlt el, hanem mint örök alkatrésze a történetnek, mindig megdobogtatja a szívet. Néz. Csupa közéleti arc, megannyi biztató tekintet. Mit ígérnek? Fejet ráz könnyen. Nem! Apja emlékét semmiféle szép jövőért nem váltja be! Megkönnyebbül ezen a gondolaton, mintha maga építené a számára kijelölt utat, s mialatt emlékeibe merül, nem veszi észre, hogy a politika kitört zsibvásárán álláspontja milyen példátlanul gyerekes és valószínûtlen?
Fütty hasítja a levegőt. A gyors lassít. Megáll és liheg, mint a futó, ha a célszalagot már eltépte. Ajtók nyílnak fel, utasok szállnak le.
- Hordár! Hordár!
Habzik a lárma, de elnémul, mert ökölcsapásként dörgő éljen vág bele. Lábujjhegyen áll száz meg száz ember. Figyelnek. Mágnesgyûrbe hullott a szemük. A csendbe szónoki hang lendül.
- Domnule pre?edinte! Az üdvözlet szavaiban, melyeket ez alkalommal önhöz intézünk, kimondatlanul is azok az érzések forrnak, melyeket a törhetetlenül végigküzdött harcban az ön csodálatos vezéregyéniségéből merítettünk. Harc utcán győzelem! Az igazságba, tisztességbe és becsületbe vetett hit győzelmének küszöbén nemcsak ez a város, hanem egy egész országrész üdvözli önt, Elnök úr, és biztosítja tántoríthatatlan hûségéről, odaadásáról és szeretetéről. Elnök úr, a jóisten vezérelje!
A tapsorkánra az elnök röviden felel. (?) Az újságírók csoportjához lép zsakettben, kezén kesztyûvel.
- Uraim, a vonat siet, és a barátaimmal még nem beszéltem. Foglalják egybe kérdéseiket!
Az újságírót nem a lap mögötti tőke vagy a szemtelenség tolta előre, hanem a kor és a tehetség. Zavartan halász mégis jegyzetében. Tollak feszülnek. Lázban várják a kérdést, hogy utána, mint lovak a pisztolylövésre, nekirohanjanak a sík mezőnek. Eldörren.
- A tartományi önkormányzat alapelveiről és megvalósításáról, Elnök úr, ha lesz szíves?
A hideg arcon nem rándul ideg, a zöldeskék szem merőn néz egy pontot a levegőben.
- A kérdés - feleli némi szünet után - tényleg tömített. Nem vagyok kormányelnök, egy ilyen kérdésre pedig csak az tudna válaszolni. Mint pártelnöknek most a fővárosban a helyem, kizárólag ezért utazom, ez érthető, ugye? A hét végéig várjanak nyugodtan, akkor tudok majd valamit mondani.
Meghajlik könnyen. Faképnél hagyja az újságírókat. Kezet fog barátaival, megveregeti vállát unokaöccsének.
- Magunkban kéne beszélnünk egy percet!
Az állomásfőnök jelentkezik. Résen állt, hajlong alázatosan, készségtől csepeg. Szalad, hogy saját kezével nyissa ki a termet, melynek ajtaja tényleges miniszteren alul még senki előtt sem nyílt fel. Valaki megjegyzést tesz, az arcok felderülnek. Két fiatalember pattan a küszöbre. Egyik rendkívül csinos, másiknak előreáll túlzott nagy füle. Ökölnyi szemével arra ügyel, hogy a terembe csak fémjelzett politikus lépjen. Búcsúzni akar nagybátyjától, de az öreg halkan ráförmed:
- Neked bent a helyed!
És viszi erővel. Az ajtót lezárják. A teremben légy szárnya berreg. Az elnök araszos gallérjához nyúl. Valaki régi barátjáról, az orvosról beszél, aki a reggeli vonattal előrement. A hegyes arc körülnéz. Fürkész és számba vesz. Ismeretlen arcon akad meg, melyről ragyog az értelem. Öccséhez hajlik.
- Ki ez?
Áll újra szemek tüzében. Az elnök lehúzta ökléről a kesztyût, és hozzálépett. Néz a szemébe. Egy hideg és zárt bálvány olvad fel. Mozdul és kezet szorít.
- Örülök - mondja -, hogy megismertem! Ön ott volt az utolsó órákban édesapja mellett. A levélben, amit nekem akkor írt, pártfogásomba ajánlotta önt, egyetlen fiát, és én éveken keresztül vártam, hogy jelentkezzen. Hozzám rosszkor sohase jött volna! A szolgálat, amit édesapja a mi nemzetünknek életében tett és halálával örökített meg, a történelembe tartozik, és én mindig boldog leszek, ha iránta érzett hálámat a fiával szemben róhatom le. Isten éltesse!
A lelkes tapsban csak a csinos fiatalember nem vesz részt. Kedvetlen. Szédítő pályafutást lát, egy veszedelmes vetélytárs körvonalai bontakoznak ki ebben a vele egykorú emberben. Az elnök órájára néz.
- Uraim, pár szóval tartozom önöknek. Mindenekelőtt megfontolást és higgadtságot kérek. Önöktől kérem ezt elsősorban, akik a dolgok megítélésére hivatottak. A párt belefáradt az örökös ellenzéki harcba, kormányozni akar, jóllehet a kormányzás ideje még nem jött el. Aggodalmaimat nem titkolhatom. A legfelsőbb alkotmányos tényezők körül felszín alatti körök mûködnek, melyek egy pillanatra sem biztosítják majd a kormány cselekvési szabadságát, és a pártot akkor taszítják félre a hatalomtól, mikor magasabb nemzeti célkitûzéseink megvalósításához hozzákezdene. Lehet, hogy csalódást ébresztek az önök szívében is. Mint ember azonban és mint pártelnök a saját lelkiismeretem és felelősségem tudatában kénytelen vagyok leszögezni, hogy a kormányalakítást csak abban az esetben vállalom, ha kormányom cselekvési szabadságát a demokratikus parlamenti formák keretében biztosítottnak látom. Erre pedig a mai viszonyok között nincs remény!
Daday Loránd
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép