(részlet)
Egész héten borús, hûvös idő járt, de szél indult, s az eső nem esett. S vasárnap is csak ilyen idő volt.
De soha azért annyi nép nem gyûlt a várba be, mint ezen a napon. És Gellért püspök minden papjaival akkor keresztelte meg a vár piacán az egész besenyő népet, az embereket, asszonyokat és gyermekeket, mert közöttük eddig egyetlen sem volt Krisztus hitén való. István király pedig kegyes volt hozzájuk, két vezért adott nekik a főemberekből, és az egyik a nép felével a körösi szálláson parancsolt, a másik a temesi szálláson. A két gyermeknek pedig a király volt a keresztapja, és keresztanyja az egyiknek a vajda özvegye, a másiknak Csanád felesége. Azután Gellért püspökre bízta őket, hogy papokat neveljen belőlük.
De a besenyőkön kívül tengernyi más nép is gyûlt akkor Marosvárra, és számosan az Ond törzsbeli urak háznépestől és szolgáló népeikkel. A besenyőkön kívül azon a vasárnapon Gellért püspök és papjai háromezer új bárányt soroztak be Krisztus urunk magyar turmájába?
*
Más héten azt mondotta a király Gellért püspöknek:
- Most induljunk, és nézzük meg együtt a tartományokat és a népek meg urak szállásait; s bátran mehetünk most és had nélkül. Te megnézed a templomok és plébániák és temetők helyét, és megszenteled ott a földet, és én megnézem a várakat és ispánokat, és igazságot teszek urak s népek között. És Imre herceg velünk jön.
Bejárták akkor Aradot, Bihart, Szatmárt, Szolnokot és lent Temest meg Krassót, le a kevei várig. Amikor Marosvárba visszaérkeztek, mindszentek hava utolsó napja volt, és a fákról pergett a sárga levél. De kedves, verőfényes őszi idő volt azért.
Egyetlen napot szánt pihenésre a király, és akkor reggel megnézte a püspöki templom építését. A fundamentumok mindenütt ki voltak falazva, és kereken a padló felett nőttek szaporán felfelé a falak. S kétannyi kőmûves faragta a követ most. A király megdicsérte Valter mestert, és pénzt osztott ki a mesterek és pallérok, fuvarozók, ácsok és minden dolgozó népek között. S amikor megtudta, hogy a gyermek, akit a páncélos katona bántott volt, meggyógyult, a veres szakállas rabnak egy bizánci aranyat ajándékozott, és a rabságból megszabadította.
Délebéd végeztével szállására hívta Imre herceget, és azt mondotta neki:
- Megjártam veled most a Tiszán túli földet, és megösmerhetted a király várait, a tartományokat és a szabad nemzetségeket is. De nem ösmered még az erdőelvi földet és Gyulafehérvárát, meg a bányákat, akik a királynak sót, aranyat meg ezüstöt adnak. Oda indulunk holnap sereggel, és megösmered azt is, mert úgy akarom: te légy a király vajdája a Tiszán túli földön és Erdőelvén.
Azután Gellért úrnak mondta:
- Te is velem jössz holnap az erdőelvi földre, mert amíg oda püspököt tehetek, az is a te tartományod.
De éjszaka nyugati szél indult, és reggel zuhogott az eső. S nem indult senki Erdőelvére, sem sehová, mert a királynak a lába fájt, s csak ült egész nap szállásán a házban, s jórészt a tûzhely előtt, ahol most lobogó tûz égett és füstölgött.
Másnap reggel is még szitált az eső, de délfelé megritkultak a fellegek. Az eső elállott, és kisütött a nap. A király a nyitott ablaknál ült, és a nap reásütött. Imre herceg fordult ki a házból, hogy a hadat mustrálja, amelyik most a Maros partján, a vár alatt táborozott. Mert a király másnap indulni készült, ha az idő kedvez.
A herceg kiment a házból, s a király süttette hátát a nappal, és akkor különös, idegen beszéd hangja éri a fülét. A szót nem érti, de a beszéd muzsikája ösmerős. S nem tudja, miért s honnan, de réges-régi álmok villannak agyába zavarosan és érthetetlenül. Nem moccan, csak ül és gondolkozik; keresgél, járja visszafelé az élet útját, esztendőt esztendő után takarít el; és ássa, fúrja magát befelé mind mélyebbre, erőlködve, kínlódva, hogy verejtékes lesz a homloka. És nem tudja megtalálni a megsötétedett halott múltakban azt a lágy muzsikát, ami olyan édes és szomorú, s mégis olyan kimondhatatlanul jó, hogy sírni tud az ember attól.
Feláll a székről, és a lába most nem fáj. Megfordul, s kitekint az ablakon. S elfehéredik, s érzi, hogy minden vére a szívére fut: emlékezik a király.
Az ablak alatt szelíden lankásodó, elkerített füves domboldalon szépen rendbe ültetett fák és a fákon itt-ott aranyosan sárga gyümölcs. Ezt látta már egyszer, de - emlékezik - akkor több levél volt a fákon, mint most. És hallja a beszédet, s az a beszéd is az, akit régen hallott egyszer, s most sem érti, de a beszéd lágy és szelíd és különös beszéd, akinek a muzsikáját ösmeri, és tudja már, hogy görög beszéd az.
Azután meglátja a padot, s azon egy asszony ül talpig feketében. A pad mellett almafa, a fához támasztva lajtorja, és a lajtorján másik asszony hajadonfővel, s kosarába szedi az almát a fáról. A két asszony beszélget egymással, s a királynak fáj a szíve, ahogy hallgatja.
Megfordul hirtelen, kezébe veszi botját, s megy ki a házból a kertbe, ahol olyan jó melegen süt a szelíden szomorkás, búcsúzásra hajló, kedves őszi nap.
Lassú lépésekkel megy a király, és lába alatt az esőtől megpuhult sárga levél nem zörög. A padhoz megy, és az asszony akkor veszi észre csak, amikor leül a padra, s akkor tágra nyílt, ijedt szemmel bámul reá, s ugrana fel.
- Miért ijedtél meg, asszonyom? Avagy nem kellett volna idejönnöm most? De olyan jól idesüt a nap, s hallottalak beszélgetni, és jólesik a görög szót hallanom.
Az asszony ülve marad, csak a fejét hajtja meg mélyen, azután felemeli büszke nyugalommal, és komoly, gondolkozó szemmel pillant a királyra. S a király az asszonyt nézi, a bársonyosan meleg szemeket és az orcáját, aki sima most is és méltóságos, és színe mint a csontból faragott Krisztus az oltár fekete keresztjén. S orrát most finom, furcsán édes és fûszeresen meleg illat csapja meg, hogy megkábul tőle, és megint érzi a szíve fájását. Azután az asszony orcája bíboros lesz, és elfordítja lassan a fejét a királyról.
- Miről beszélgettetek, asszonyom?
- Konstantinopolisról és a kék Mármara tengerről meg a csillogó Aranyszarvról és a fekete Boszporusról, uram. A szigetekről és az örökzöld fákról. Meg a városról, a halmokon épült aranyos Póliszról, aki minden városok között bizonyára a királyné?
- Most is odavágyódól, látom.
- Mindig, mindig. Harminc esztendeje, hogy elhagytam, s most már csak álmomban látom mindig. S álmomban boldog vagyok és vidám, uram, és ébren sokat sírok, és sokat fáj a szívem. S most itt vagyok egyedül és idegenül.
Néz az asszony a messzeségbe, és az ajaka reszket kicsit és hallgat. S a király is hallgat, és nézi az asszonyt, aki most előrenéz, feltartott fejjel a halványkék, csillogó égre, és karcsú, hosszú nyaka könnyedén meg van hajtva.
A kert alatt a vár piacáról való út kanyarodik lefelé a kapuhoz, s az úton három lovas legény kocog. Vidáman beszélgetnek, és nagyokat kacagnak, tele torokból, szilajon és fiatalon. Imre herceg az, meg Péter és Béla úrfiak. Lenn, a várfalon túl a Maros kanyarog csillogva, mint aranykígyó, és a víz mellett a királyi had táborának sátrai fehérlenek a mezőn. S látszik a had is a tábor szélin, a három zászló, közbül a páncélosok és kétoldalt a piros lobogós királyi kopják.
A legények a kapun kihaladnak, és száguldó vágtatással repülnek a tábor felé. A kísérő testőrzők dübörögve maradnak el tőlük.
A király orcája elmosolyodik, ahogy utánuk néz. S az asszony is néz a három vágtató legény után. Arra riadnak fel, hogy valaki jön csörögve. Fegyveres királyi testőrző áll meg a király előtt, keze a homlokán:
- Felséges uram, hazulról, Fehérvárról a várnagy van itt.
A király felkapja fejét:
- A várnagy? Hol van?
- Itt áll s vár.
- Jöjjön ide.
Jött a várnagy, és a király intett neki, hogy szóljon.
- Az udvarispán üzeni, uram: Konrád császár szavával jött hozzád a freisingeni püspök úr. És Fehérváron reád vár.
- Mit akar a császár?
- Kérdezi, hogy a király miért nem engedte országán keresztül a strassburgi püspököt, aki jámbor zarándokul a Szentföldre igyekezett.
- Ezt kérdi a császár? Csak ezt?
- Ennyi tudok, uram; de lehet, mást is akar a császár, hanem azt én nem tudhatom.
- Jól van. Hát csak fordulj haza, és üzenem: várjon a püspök, ha akar és ideje van?
A várnagy elment, s a király elgondolkozva, halkan mondta:
- A császár belém akar kötni, tudom. S én azt alig kerülhetem. Pedig még más dolgom volna? A télire itt maradsz-é?
- Nem, uram. Innen el kell mennem. S hazamegyek.
- Haza? Görögországba?
- Nem. Ott senkim. De a fiam, a nagyobbik fiam házasodik, s hozzája megyek.
- A fiad? Hol van a fiad?
- Erdőelvén, uram. Üzente, hogy a nagybesenyőket kiûzték a székelyek földjéről, s Kolozsváron lesz a lakodalma.
- Kolozsváron.
- Oda megyek, uram. A hegyek közé. S ott maradok azután. S ha unokám lesz, nem leszek ilyen egyedül.
- Nem, nem - mondta a király, de nem tudta, mit mond, és ide-oda cikáztak gondolatai most.
Szellő lebbent, és a fákról csörögve hullott a sárga, száraz levél, és pergett, forgolódott, libegett a levegőben. S egy levél odahullott az asszony ölébe, a fekete, gyászos ruhára. A király nézte. Az asszony összeborzongott, mert hûvös volt a szellő.
- Hideg van, s a nap megyen le, lám, ilyen korán már.
Azután leseperte öléből a levelet és felkiáltott:
- ?sz van, nagyuram, s nemsokára lehull a hó, s rajtunk a kegyetlen, irgalmatlan tél. Én már a héten indulok a havas hegyek közé, s talán sohasem jövök ki onnan többet.
A király is felállott:
- Mehetünk bé a házba, asszonyom.
Mentek ketten egymás mellett. Lassan ballagtak, nem beszélgettek. A szél fújt, és a sárga, száraz levelek csörögve repkedtek körülöttük. Mert ősz volt már, és közelgett a tél?