1940. augusztus 31-én Brassóban volt a bar micvám, a zsidó vallás szerinti felnőtté avatásom. Előző nap volt a nagy történelmi jelentőségû bécsi döntés, amelynek alapján Észak-Erdélyt Magyarországhoz csatolták. Már aznap este a magyar rádió közölte, hogy Kökösnél lesz majd a Magyarország és Románia közötti határ, tehát az én falum, Uzon Magyarországhoz fog majd tartozni, Brassó pedig nem.
Én már öt héttel ezelőtt Brassóban tartózkodtam idős Hartmann Herman rokonunknál, ő készített fel az ünnepségre.
Ezen a napon zsúfolásig megtelt a zsinagóga, egyetlen szombaton sem láttam ennyi embert. A jelenlevők a nagy tudású, tiszteletre méltó Deutsch főrabbi veleményére voltak kíváncsiak a bécsi döntéssel kapcsolatosan, hátha többet tud, és beszélni fog erről, hátha Brassó is Magyarországhoz kerül majd? A brassói zsidóság zöme magyar ajkú volt, magyar kultúrával rendelkezett, és nosztalgiával gondolt vissza az 1920 előtti Magyarországra, amikor s ahol egyenrangú állampolgárok voltak a társadalom minden más tagjával.
A rabbi külön beszédet nem tartott, csak hozzám beszélt. Néhány mondatra ma is emlékszem: az élet útja göröngyös, nehéz, és ezen az úton az ember sok megpróbáltatásnak van kitéve. Bizony igaza volt, mert ami az életemet illeti, nehéz, nagyon nehéz volt. Auschwitz és Dachau haláltáborai után a Der Todesmarsch-ban (halálmenet) meneteltem, és az életem további küzdelmes szakaszaiban is soha el nem múló lelki és testi megrázkódtatásokat szenvedtem. Imazárás után többen gratuláltak, a nők könnyeztek is. Nagyon szerencsésnek tartottak, hogy Magyarországon fogok élni, s én nagyon boldog voltam. Este a szüleimmel hazautaztam Uzonba, ,,Magyarországra?.
Herman bácsi és Dora néni úgy határoztak, hogy átköltöznek Uzonba. ?k magyarok, és Magyarországon akarnak élni, románul nem is tudnak. Ezenkívül a fiuk, Jenő Magyarországon, a Szabolcs megyei Tiszabercelen orvos, hadd legyenek vele, ha nem is egy városban, de egy országban. Herman bácsi az első világháborúban az olasz fronton harcolt, kitüntetést is kapott; ez egy érdem Magyarországon, hangoztatta. Minden ingóságukat szekérre rakták, és átköltöztek Uzonba. Szeptember 14-én kokárdákkal a mellünkön már együtt ünnepeltük a magyar hadsereg bevonulását. Herman bácsiéknak volt egy finom lelkû, kimagasló intelligenciájú, férjezetlen lányuk, Mariska, aki úgy döntött, Brassóban marad. Jó állása volt, megbecsülték, nem akart változtatni az életén.
A Hartmann házaspár öröme nem sokáig tartott. Minthogy a bécsi döntés előtt nem laktak a községben, vissza akarták toloncolni őket Romániába, úgymond rájuk nem vonatkoznak azok az intézkedések, mint más magyar családokra, akik 1940. augusztus 30-a után költöztek Uzonba. Azt sem vették figyelembe, hogy Herman bácsi hiteles iratokkal bizonyította frontszolgálatát és ott szerzett érdemeit, és sajnos azt sem, hogy ő is meg a gyerekei is Sepsiszentgyörgyön születtek, márpedig Szentgyörgy születésük idején és 1940-ben is Magyarországhoz tartozott.
Ezek után a nagyapám a humanizmusáról és filoszemitizmusáról ismert dr. Beke Istvánhoz fordult, aki segédjegyző volt a faluban, és aki habozás nélkül olyan igazolást állított ki, ami bizonyította, hogy Hartmannék már a bécsi döntés előtt is uzoni lakosok voltak. Aztán rövidesen - hogy ne legyenek szem előtt - Herman bácsiék beköltöztek Sepsiszentgyörgyre.
Mikor Mariska úgy határozott, hogy Brassóban marad, nem gondolt arra, hogy hamarosan Romániában is bevezetik a fasiszta törvényeket, s arra végképp nem, hogy állandó rettegésben kell majd élnie a vasgárdisták garázdálkodásai miatt. Főnökének, bármennyire fájlalta is, meg kellett válnia zsidó alkalmazottjaitól - kényszerítették rá -, Mariska tehát állás nélkül maradt - és teljesen egyedül Romániában? Végül arra a sorsdöntő elhatározásra jutott, hogy átszökik Magyarországra. A terv az volt, hogy Sepsiszentgyörgyön vonatra ül, és elutazik a testvéréhez Tiszabercelre, ott várja ki a háború végét.
1942 októberében egy este Mariska Előpataknál átlépte a határt. A sötét erdőben nem tudott tájékozódni, így csak reggel hat órakor, sárosan, átázva és halálfáradtan érte el szülei házát. (...) Dél felé egy zászlós érkezett egy szakaszvezető kíséretében, a Kémelhárítótól jöttek, és azzal kezdték, hogy itt van-e az a nő, aki ma reggel érkezett Romániából. Dóra néni az ágyban fekvő, riadt Mariskára mutatott. A következő kérdés már Mariskához szólt: van-e határátlépési engedélye? A nemleges válasz után arra kérték Mariskát, öltözzön fel, mert parancsuk van bekísérni kihallgatásra, az autó kint várja?
Több mint 24 órán át tartott a kihallgatás, s a szerencsétlen lány azalatt egyetlen falat eledelt sem vett magához. Az anyját egyszer beengedték hozzá, de Mariska közömbösen, ridegen fogadta, csak ült egy széken, sápadtan, magába roskadva, beszélni sem akart. Másnap délután egy őrmester kíséretében autón kiszállították a határhoz, hogy visszatoloncolják Romániába. Ami ezután történt, azt utólag az őrmester beszélte el egy zsidó ismerősének, Frank Sándornak: Mariska sírva elpanaszolta, hogy odaát mindenét felszámolta, sem állása, sem lakása, sem rokona, oda ő nem mehet vissza. Levette az aranyláncát, óráját, lehúzta két aranygyûrûjét, és felajánlotta az őrmesternek, arra kérve, pár lépés után lője őt agyon. Az őrmester azt válaszolta, hogy csak azt az utasítást kapta, kísérje el a határig, és szólítsa fel a visszatérésre. Aztán az erdőben, azon a helyen, ahol a határvonalat képzelte, kezet fogott Mariskával, szalutált és visszafordult. Reggel az erdőben rőzsét szedegető emberek találtak rá a halott Mariskára - a nagykabátja övével felakasztotta magát.
Másnap a törvényszéki bizottság azonosította a holttestet, és jelentette a román hatóságoknak, hogy az a fa, amelyen megtalálták, Románia területén áll. Harmadnap megjelentek a hatósági küldöttek, és megállapították, hogy a fa nem román, hanem magyar területen áll, tehát a megboldogultat Magyarországon kell eltemetni. A két hatóság között még javában folyt a vita, mikor végül az ötödik napon Mariska volt főnöke tudomást szerzett a tragikus esetről. Azonnal elment a törvényszékre, beszélt az ügyésszel, és minden költséget magára vállalva kérte, hogy szállítsák be Mariska tetemét Brassóba. A zsidó temető halottasházából óriási részvét mellett temették el a szegény lányt, a főnöke szép sírkövet is állíttatott az emlékére. A fasizmus embertelen voltára jellemző, hogy a két ország hatóságai sem az élőt, sem a holtat nem akarták befogadni.
Hartmann Hermant és Dórát 1944. július 4-én, Auschwitzba érkezésük napján a gázkamrában elpusztították, anyámmal, nagyanyámmal és megannyi ártatlannal együtt.
Dr. Hartmann Jenőt 1944. február 1-jén behívták munkaszolgálatra; Kolozsváron a tüdőgondozó intézetben dolgozott. A kórház adminisztratív igazgatója, Lőrincz Sándor kérte és utasította, hogy a megbélyegző sárga csillagot a köpenye alatt viselje, s hogy kevesebbet kelljen jarnia az utcán, a kórházhoz közeli lakásában adott neki szállást. Ifjabb Hartmann, az orvos zakója felső zsebében rejtegetett egy kis fiola trichint, hogy elharapja, ha utánajönnének. Szerencséje volt, életben maradt.
Dr. Hartmann Jenő 1986-ban szerzett tudomást dr. Beke István szüleinek adott bizonyítványáról, és levelet írt Beke György írónak, amelyben megemlíti, hogy dr. Beke István ,,más esetekben is kinyilvánította a zsidók iránti dicséretre méltó, humánus érzületét?.
,,Íróilag az egész korszak drámáját érzem ebben a történetben - írja válaszlevelében Beke György dr. Hartmannak -: az én édesapám hamis igazolványt adott az ön szüleinek, hogy ne toloncolják vissza őket Romániába. Végül is ez az Auschwitzba vezető utat jelentette. A fasizmus gonoszsága, hogy a jó szándékú cselekedeteket is a visszájukra fordíthatja.?
Hirschhorn Tibor, Izrael