Az igazi táborozás élményét szerette volna a szervező Máltai Segélyszolgálat átadni annak a közel száz, az ország minden részéről, de még Magyarországról is érkezett mozgássérültnek, aki közel egy hétig vett részt a civil szervezet immár hatodik alkalommal megszervezett rendezvényén.
A közösségi élmény, a tábortűz, az együtt cselekvés, az ismerkedés, a játékok mellett pedig sok időt fordítottak a sporttevékenységekre, a kirándulást a Szent Anna-tóhoz csónakázással kötötték egybe, de kipróbálták a paintballt, kosaraztak, fociztak, röplabdáztak — és tették mindezt tolószékből, üzenve talán, a sport mindenkié, a mozgás olyan alapvető emberi szükséglet, amelyet elvenni nem lehet senkitől, a csapatjáték olyan, embert és közösséget formáló tevékenység, mely nélkül éppen emberiességünkből veszítenénk.
De vajon figyelünk-e kellően erre az üzenetre? És tanulunk-e abból, ahogyan a táborlakók mindent megtettek a mozgásért, a győzelemért vagy akár a részvételért, vajon követjük-e példájukat, tudunk-e önfeledten, áldozatok árán sportolni, van-e lehetőségünk erre, vagy belátjuk-e ennek a tevékenységnek a fontosságát?
Érvényesek ezek a kérdések magunkra, de ugyanúgy vezetőinkre is, mindazokra, akik városunk, vidékünk sportéletéről döntenek, azzal foglalkoznak, abból élnek, vagy akár csak szerepel munkaköri leírásukban, hatáskörükben. Ez az áldozatokra kész, sportszerű szellem uralkodik-e rajtunk, amikor szurkolni megyünk — ha még akad, ahol, hiszen csapataink sorra tűnnek el —, és buzdítás, bátorítás helyett szidalmazás jön ki torkunkból, mert valahogy úgy érezzük, fontosabb a gyalázkodás, mint a taps? A kérdések sora pedig folytatható: akként viszonyulna-e munkájához a sportigazgató, amint most teszi, ha a sport számára is azt jelentené, amit a mozgássérültek táborának résztvevői számára? De megkérdezhetnénk akár az oktatási minisztert is, aki nemrégiben a testnevelésórák számát akarta valamilyen különös indok folytán csökkenteni, szokott-e sportolni, tud-e örülni egy gólnak, egy passznak? De szólhatnánk az orvosokhoz is, vajon hányan közülük ajánlják betegeiknek gyógyszer mellé — vagy akár esetenként helyette — a mozgást, a testedzést? És az önkormányzati vezetők is válaszolhatnának: miért oly kevés a sportpálya, amelyet a fiatalok használhatnak, azok is, akiknek nincs pénzük arra, hogy a műfüves létesítmények bérleti díját kifizessék, miért nincs jóformán sehol sem biciklisáv, hogy a gurulni vágyók már-már életükkel játszanak, ha kerékpározni szeretnének.
Talán mindannyian elégtelenre vizsgáznánk, ha ezekre a kérdésekre kellene válaszolnunk. Pedig lehet, hogy fontosabbak, mint akár a hét végi sporteredmények.
