Mi a siker titka?
Európában az elmúlt évszázad szenvedései, feszültségei, összetûzései és nagy csalódásai arra a két történelmi súlyú felismerésre vezettek, hogy béke csak akkor lehet tartós, ha a népek országhatárokon túlnyúló összefonódásán és együttmûködésén alapul, s ha az államokon belül demokratikus rend, jogegyenlőség és tolerancia biztosítja azt, hogy minden állampolgár otthonosan érezhesse magát az országában.
Az első felismerés hozta az európai egyesülés gondolatát. Ma huszonöt tagállamról rövidesen huszonhétre fog bővülni az Európai Unió. Közös politikai alapelvek, kulturális összefonódás, sok téren egységesen összehangolt jogrend és egy hatalmas termelői és fogyasztói erőt magában foglaló, vámhatárokat nem ismerő gazdasági térség képezi azt az alapot, amelyen a közös fejlődés megvalósul.
A második felismerés tükröződik egy sor európai állam belső szerkezetében. Svájc, Németország, Ausztria egyes kantonjai illetve tartományai az illető ország egészének szerves részei. Mégis sok kérdésben ők igazgathatják magukat, vagyis pontosan meghatározott keretek között autonómok. Törvényhozásuk, gazdaságpolitikájuk, iskolarendszerük saját akaratukon és saját döntéseiken alapszik. Más nagy múltú és fejlett államokban - köztük olyanokban is, amelyek korábban szigorúan nemzetállamnak tekintették magukat, mint pl. Franciaországban, Olaszországban vagy Spanyolországban - bizonyos részterületek autonóm jogokat kaptak. Ilyen Franciaországban Korzika, Olaszországban Dél-Tirol, Spanyolországban Katalónia, Galícia és a Baszkföld. Egy sor további államban regionális szinten már régóta élvezik különös jogaikat egyes népcsoportok vagy nemzeti kisebbségek. Ilyenek Finnországban a svéd kisebbség az Aland-szigeteken, Schleswig-Holstein német vagy dán anyanyelvû lakosai a határ dán, illetve német oldalán, vagy Nagy-Britannia egyes részeinek (Wales, Skócia) őshonos kelta lakossága.
Az autonómia nem azt jelenti, hogy a tartomány az országtól elkülönül, vagy akár ki is válik. Továbbra is szerves része marad, viseli a közös terheket, részt vesz az ország egészének életében. Ámde az autonómia révén a helyi lakosok életét meghatározó döntések nagy része a közelükben születik, az állampolgárok jobban belelátnak a politikába, beleszólhatnak a döntésekbe. A demokrácia közelebb kerül hozzájuk.
A központi hatalom fontos és nélkülözhetetlen marad, de nem avatkozik bele a csupán helyi jelentőségû kérdésekbe. Azokat az illetékes önkormányzatokra, vagyis a helybeli lakosok demokratikusan választott képviselőinek döntésére bízza. A tapasztalat szerint így ésszerûbb és jobb döntések születnek, mert a helybeliek jobban ismerik a helyi problémákat és viszonyokat, mint az országos politika távolban élő vezetői. A központi állam adóbevételeinek jelentős hányadát a helyi, illetve regionális közigazgatás rendelkezésére bocsátja, ezek felett az önkormányzati szervek a törvényes keretek között szabadon rendelkezhetnek.
Ezt az alapelvet a szubszidiaritás elvének nevezik. Azt jelenti, hogy minden döntést azon a lehető legalacsonyabb államigazgatási vagy törvényhozási szinten kell meghozni, amely erre a feladatra alkalmas. Magasabb - pl. országos - szintre az való, ami átnyúlik a régió határain, ami az egész országot érinti. Svájcban például éppen a szubszidiaritás messzemenő gyakorlatában rejlik a társadalmi béke, a stabilitás és a jólét egyik titka.
A nem központosított döntéshozásnak politikai nevelő hatása is van. Aki benne él, megtanulja, hogy nemcsak az önérdek létezik, hanem a közös érdek is, s hogy tartósnak csak azok a megoldások bizonyulnak, amelyek méltányosak az összes érintett számára.
A központi állam keretei között, de a szubszidiaritás elve alapján az önkormányzat különböző formái képzelhetők el. Valós példák mutatják, hogy mindhárom forma sikeres, mert fejlődést, stabilitást és biztonságot hoz.
A területi autonómia az államon belül rendszerint nagyobb területre (körzetre, tartományra) vonatkozik, ahol egy külön népcsoport többségben él. Ilyen például Katalónia, Dél-Tirol vagy a svájci kantonok (de nem az egynyelvû német vagy az osztrák tartományok, bár azok is hasonló módon mûködnek). A területen élő állampolgárok demokratikus úton helyi parlamentet, kormányzatot, esetleg bíróságot választanak. Ezek irányítják az állam felső jogrendjének keretein belül a terület belső ügyeit, a végrehajtó szervek mûködését, a helyi érvényû törvények megalkotását, az iskolarendszer és a szociális szolgáltatások üzemét, a pénzügyeket, és megszabják a gazdasági élet helyi keretfeltételeit. ?k biztosítják a társadalom szabad és méltányos fejlődésének, kulturális életének lehetőségét is. Ha az autonóm terület lakossága több népcsoporthoz tartozik, a helyi többség jogai mellett a helyi kisebbségek jogait is védelem illeti. A területi autonómia egyébként rendszerint magában foglalja a belső önrendelkezés két alábbi formáját is.
A kulturális autonómia szûkebb jogkört ölel fel, és olyan etnikai kisebbségekre és ezek demokratikus úton létrejött szervezeteire vonatkozik, amelyek valamilyen okból nem élveznek területi autonómiát. Ilyen ok lehet például az, hogy a kisebbség nagy területen szétszórtan él. A kulturális autonómia fő célja az etnikai identitás megőrzése iskolázás, kulturális intézmények és rendezvények által. A szervezetek mûködésének anyagi alapjait az állam biztosítja.
Végül a helyhatósági vagy önigazgatási autonómia kisebb közigazgatási körzetekre - például községekre vagy járásokra - vonatkozik, amelyekben valamely szétszórtan élő etnikum nagyobb számban (akár többségben is) van jelen. Magyarországon a kisebbségvédelmi törvény értelmében például 13 különböző etnikum választhatja meg hivatalos helyi nemzetiségi önkormányzatait, amelyek állami pénzen iskolákat és kultúrális intézményeket mûködtethetnek, és saját érdekeiket a helyhatóság szerveiben képviselhetik.
Az európai tapasztalatok tükrében azt mondhatjuk, hogy az országokon belül létrejött autonómiaszerkezetek révén sikerült sok régebbi konfliktust orvosolni és számos feszült állapotot feloldani. Néhány ismert eset még orvoslásra vár. Az eredmények ott bizonyultak a legjobbaknak, ahol nem halogatták sokáig az autonómia valamely formájának a bevezetését, hanem idejében elejét vették a konfliktusok további elmérgesedésének (pl. Dánia, Finnország, Olaszország; vagy a Jura kanton lésítése Svájcban).
A területi autonómia mind homogén, mind pedig kevert etnikumú területek esetében a polgárok helyi összefogását és politikai együttmûködését mozdítja elő, mert mindenki látja, hogy régiójuk sorsa és jóléte a saját kezükben van. A közös érdek összekovácsol, még az etnikai választóvonalakon keresztül is.
Mindezen tapasztalatok alapján a mérvadó nemzetközi szervezetek - mint az Európai Unió, az Európa Tanács és az Egyesült Nemzetek Szervezete - határozatok, egyezmények és ajánlások formájában lerakták a belső autonómia és önigazgatás különböző formáinak nemzetközi jogalapjait. A decentralizált szerkezetek igen hatékonynak bizonyultak különféle feszültségek feloldásában és abban, hogy az állampolgárokat kezdeményező erejük, tehetségük, szorgalmuk és gazdasági rátermettségük kibontakoztatására serkentik. Egyszerûen azáltal, hogy a legtöbb polgár inkább otthon érzi magát egy ilyen országban. Ezt a felismerést tükrözi, általánosítja és emeli a hivatalos politika szintjére az a 2003-ban hozott, 1334. számú nemzetközi határozat, amelyet az Európa Tanács Parlamenti Közgyûlése nemrég fogadott el, s amellyel 45 állam ismerte el a regionális és helyi autonómiák fontosságát a jövendő békés, jómódú és igazságos Európája számára.
És Közép- és Kelet-Európában?
Közép- és Kelet-Európában az 1990-es években bekövetkezett változásokat követően a függetlenségüket visszanyert országok - csakúgy, mint az újonnan alakultak - egyik legfontosabb külpolitikai célkitûzésüknek tekintették, hogy minél előbb tagjai legyenek az Európa Tanácsnak. Annak az interparlamentáris uniónak, amely fennállásának 50. évfordulóján - 1999-ben - a célkitûzéseit így foglalta össze: ,,Célunk megteremteni a nagyobb, a választóvonal nélküli Európát. Megteremteni a népek Európáját. Célunk megőrizni Európa legnagyobb értékét, Európa kulturális, etnikai, nemzetiségi, vallási sokszínûségét.?
Ezen céloknak az Európa Tanács tagországaiban történő mielőbbi eredményes megvalósítása érdekében került kidolgozásra a Keretegyezmény a Nemzeti Kisebbségek Védelméről (hatályba lépett 1998 februárjában), a Helyi Önkormányzatok Európai Chartája (hatályba lépett 1998. szeptember 1-jén), valamint a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája (hatályba lépett 1998. március 1-jén). A két charta - célkitûzéseit illetően - szoros összefüggésben van egymással. Mindenekelőtt azért, mert bizonyos mértékben egymásra épülnek.
Sorrendben a harmadik, a Mikko Elo finn parlamenti képviselő nevével fémjelzett - az előző kettőt mintegy kiegészítő - chartát 2003-ban (október 13-án) indították Strasbourgban útjára.
Az Európai Autonómiák Chartája címet viselő határozati javaslat kidolgozásának szükségességét több mint húsz különböző nemzetiségû tekintélyes parlamenti képviselő támogatta. Ez egyben azt is jelenti, hogy az Európa Tanács szinte minden politikai csoportosulása szükségesnek látta azt, hogy a határozati javaslatot támogassa. Az Európa Tanács hivatali közegei ez év tavaszán a helyi és regionális ügyekkel foglalkozó szakbizottságot bízták meg azzal, hogy jelöljön ki egy szakembert a jelentés elkészítésére.
A bizottság egyik legkiválóbb szakemberét, ma spanyol/katalán parlamenti képviselőt, Louis Maria de Puig-ot bízta meg, hogy a parlamenti közgyûlés számára dolgozza ki az Európai autonómiák európai chartája címet viselő határozati javaslat alapján a jelentést.
Itt feltétlenül fel kell hívni a figyelmet arra, hogy alig több mint fél év leforgása alatt a regionális önkormányzatok vagy autonómiák témakörben a következő határozati javaslatok kerültek az Európa Tanácsban - valamilyen szinten - elfogadásra: Regionalizáció Európában (2003. május 12.), A helyi önkormányzatok intézményének támogatása az Európa Tanács tagországaiban (2003. október 7.). Ez a határozati javaslat külön kihangsúlyozza azt, hogy a közép-kelet-európai térségben erősíteni kell a demokratikus értékrendet, aminek egyik legfontosabb elemét a helyi és regionális önkormányzati intézmények alkotják.
A fent megnevezett kezdeményezéseket azonban megelőzte a rendkívül nagy sikert aratott, úgynevezett Gross-jelentés. Címe: Az autonóm régiók pozitív tapasztalatainak hasznosítása az ellentétek feloldására Európában. Ezt a jelentést a parlamenti közgyûlés 2003 júniusában hagyta jóvá.
Ezek a határozati javaslatok és a Gross-jelentés olyan európai korszellemet tükröznek, mely minden vonatkozásban egy rohamosan erősödő folyamatot bizonyít. Egy olyan folyamatot, amelynek megvannak a kulturális, a gazdasági és nem utolsósorban a biztonságpolitikai összetevői.
Az eurorégiók megvalósításának az az elsődleges célja, hogy a szubszidiaritás elvének érvényt szerezzen. Ennek érdekében az Európa Tanács a beterjesztett határozati javaslatok kidolgozásával és jogerőre emelésével növeli azon jogforrások számát, amelyeknek a segítségével a ma még központosított államalakulatok helyébe - lehetőleg az Európai Unió keretén belül - a Régiók Európája lépjen. Egy olyan közigazgatási forma, amelynek területét maguk a közösségek a helyi identitásuk alapján határozzák meg. Ez az identitás pedig mindenekelőtt a történelmi, kulturális és a gazdasági együvé tartozásra épül.
Aki ma a fent vázolt szerkezeti átalakulási folyamatok létjogosultságát megkérdőjelezi, az a demokrácia egyik alappillérének a létjogosultságát kérdőjelezi meg. Mégpedig azért, mert a demokrácia pontosan arról szól, hogy a kompetenciákat az emberek életét közvetlenül érintő kérdésekben a lehető legalsó szintig kell levinni. Pontosan ezért az nem lehet kérdés, hogy egy térség lakói, akik önmagukat régióként határozzák meg, etnikailag az adott ország többségi vagy számbelileg kisebbségi népcsoportjához tartoznak. Már csak azért sem, mert a demokrácia egy és oszthatatlan. Pontosan ezért egy jogállamban mindenki számára biztosítani kell azt, hogy az önmeghatározás lehetőségével szabadon élhessen.
Komlóssy József (Svájc),
az Európa Tanács Közép-európai Nemzeti Kisebbségek Védelméért Társaság (SENCE) elnöke