
Negyven éve, 1964-ben szabadultak az általános amnesztia feltételei mellett többek közt az ún. Szoboszlay-per életben maradt elítéltjei is, Lőrincz Károly Vargyason lakó túlélő ez alkalomból keresett fel, hogy megemlékezzék társairól. A torjai születésû Lőrincz Károly hivatásának tekinti elítélttársai emlékének ápolását, többek közt Kézdivásárhelyen sikerült neki és segítőinek kopjafát állítani - no de számoljon be minderről ő maga. Következik az, ami egy Lőrincz Józseffel - aki súlyos betegsége ellenére lakhelyéről beutazva külön e célból keresett fel a szerkesztőségben - folytatott rövid beszélgetésbe belefért. Előrebocsátom, túlélni tudásból nem egy tekintetben példát vehetnénk róla. Még egy megjegyzés: Balogh László tollából 1993-ben megjelent már lapunk hasábjain egy részletes beszámoló alanyunk élettörténetéről, ezt a Múltbirtokosok jövő nélkül címû kötet is tartalmazza, az alábbiakban iparkodtunk elkerülni az ismétléseket.
Kopjafák, emlékjelek
- Én 25 évet kaptam, összesen tizenegy halálos ítélet született, ezeket végre is hajtották, volt négy életfogytiglan, négy huszonöt éves, a legkisebb büntetés négy év volt. Nem részletezem, elmondanám, ami utóbb világosodott meg előttem is. Azt hiszem, a magyarság többet veszített 1956-ban - a Szoboszlay-ügy ezzel kapcsolatos -, mint a mohácsi vész következtében. Sajnos, a kommunizmus perét a mai napig nem folytatták le, bár áldozatai számát százmilliónál többre tehetjük. Hasonló a helyzet Romániában, itt gyilkosok, kínzók és rablók állítólag nincsenek, mi több, jó részük hősi címet visel. Az elítélt ferences atya esetét mesélném el ezzel kapcsolatban is. A szárhegyi Ferencz Béla Ervin atyát azért kínozták és ígérgettek neki mindenfélét, hogy vallja azt: Szoboszlay Bukarestben ki akarta robbantani a forradalmat. Ha ezt vállalja, ígértek neki négy évre leszállított börtönbüntetést, de ugyanakkor kivégeztek volna 36-38 vádlottat, többek közt engem is. És Ferencz atyában volt annyi erő, hogy nemet mondjon. Nos, ő mesélte nekem, hogy amikor Macskássi Pál, a bíránk meghalt, felutazott Kolozsvárra, és megkereste a koporsóját a temető ravatalozójában. Előbb meglátogatta Bánffy István bárót, aki annak idején tizenhat évet kapott a Szoboszlay-perben. Azt mondta neki: te István, öltözz fel díszruhádba, én is papi ornátusomba, és menjünk el a temetésre! Erre Bánffy: Én egy hülyéért nem fogom megint bezáratni magamat. Ferencz atya azonban ott volt, felemelte a koporsó fedelét - nem volt még leszegezve -, s azt mondta: Te hitvány gazember! Halálra akartál ítélni és kivégeztetni. Hogy nem köplek le, annak köszönd, hogy pap vagyok, és papi mivoltommal nem fér össze. De arra kérem az Úristent, hogy fölötted is úgy ítélkezzék, ahogy fölöttünk és sorstársaink fölött te ítélkeztél! Macskássi Pál volt az erdélyi tartományi hadbíró alezredesi rangban, akinek nevéhez számtalan kegyetlen ítélet kapcsolódik. Én mint erdélyi ?56-os kitüntetést is kaptam, de számomra többet jelentett, hogy társaimnak emléket tudtam állítani.
Lőrincz József ennek történetét így mesélte el:
- 1993 októberében, meghívtak Budapestre az ?56-osok világtalálkozójára, és ott felszólalásomban elmondtam, ?56-nak Erdélyben is voltak mártírjai, tizenegyet végeztek ki csak a mi ügyünkben. Felszólalásomban kértem, segítsenek emléket állítani nekik. Akkor még nem reméltem, hogy ez itt is sikerülni fog. Meg is ígérték, még abban az évben egy kopjafát állítanak, de a dolog elhúzódott, végül 1999-ben a rákoskeresztúri temető 301-es parcellájában avattuk fel. A képen látni, nem kopjafa, emlékmû, egy székely anya, aki felfogja eleső fiát, a nevek rá vannak vésve. Nem pusztán a Szoboszlay-per áldozatainak szentelve, hanem minden ?56-os erdélyi mártírnak, aki a börtönben hunyt el. Utána itthon is hasonló kezdeményezéssel léptem fel. Torján Ábrahám Árpád plébánosnak, vértanúnak állítottunk kopjafát, Kézdivásárhelyen pedig egy kollektív kopjafát a kivégzettek neveivel. A kézdivásárhelyi temetőben minden év október 23-án megemlékezünk róluk, magam szoktam beszédet mondani. Diákoknak is többször tartottam előadást, a Polyp televízióban is beszámoltam sorsunkról. A kommunista propaganda annyira rányomta bélyegét a köztudatra, hogy sokan még ma is azt hiszik, mi a kommunistákat akartuk kiirtani. Holott az ?50-es években osztályharc címén a magyarságon belül akkorák voltak az ellentétek, annyira összeugrasztották az embereket, hogy a mi feladatunk az volt: megkadályozzuk, hogy vérfürdővé fajuljanak a dolgok, nehogy népirtás legyen belőle. Persze, mi hittünk benne, hogy ?56-ban valami csak átjön a határon, hogy a nép forrong, és esetleg itt is felszabadulhat a lakosság a kommunista iga alól. De látni kell, a Szoboszlay-ügy mondvacsinált olyan értelemben, hogy a rendszer a maga céljaira használta fel. Minket 1957-ben tartóztattak le, 1958-ban ítéltek el, s a per beilleszkedik az akkori magyarságellenes megtorlási hullámba. A Szoboszlay-üggyel azt akarták bizonyítani, hogy a magyarság az ország biztonsága ellen szervezkedik. Megindult a magyarság vezető állásokból való eltávolítása, a magyar egyetem, a főiskolák beolvasztása stb. 1958 februárjában a dossziéink már le voltak zárva, akkor látogatott Marosvásárhelyre Kádár János és Kállai Gyula, s kérték, hogy példás büntetésben legyen része az ?56-os szimpatizánsoknak. Meg is tették. Kezdve velünk és folytatva másokkal, így az EMISZ-szel, melyben 72 ifjút ítéltek el. Ugyanakkor a Faliboga-ügyben, melyben valóban fegyveres szervezkedés folyt Marosvásárhely környékén, mivel a vádlottak románok voltak, sokkal kisebb büntetések születtek.
- Visszatérve a kopjafára: 24 név szerepel rajta. A legelső ?56-os kivégzett M?rginean Teodor román főhadnagy, aki a szamosújvári rabokat akarta kiszabadítani és a kolozsvári rádiót elfoglalni. Szerepel a névsorban Sas Kálmán és Hollós István volt hadbíró tanár, valamint Felső-Háromszékről Szijgyártó Domokos, aki kétszer rálőtt a helyi néptanács elnökére. A mi tíz kivégzettünk, továbbá ez a négy és még tíz további olyan áldozat neve, aki a börtönökben hunyt el.
Megbélyegzett ember
A Szoboszlay-per anyagát Tófalvi Zoltán fogja feldolgozni, gyûjti hozzá az anyagot, az irattárakból kikérte, amit lehetett, publikált is róla. Lőrincz Józsefet befejezésképpen inkább saját sorsának börtönből való szabadulása utáni alakulása felől kérdeztük.
- Én most húszszázalékos légzőfelülettel élek, emiatt a szívem is túl van terhelve. A tébécé következménye, melyben még ifjúkoromban betegedtem meg. Még a börtön előtt kigyógyultam, de a börtönben kiújult, volt tüdővérzésem is, Szamosújvárra kerülve már kezeltek, végül a börtönkórházból szabadultam 1964-ben. Ott 70 gramm sztreptomicint kaptam, óriási mennyiség! Azóta rendben is lennék, ha nem zsugorodna a tüdőm. Ezért nehéz az életem. Autóbusszal nem tudok járni, mert az a finom por, mely benne szállong, megfullasztana, s hogy mozogni tudjak, 68 éves koromban hajtási jogosítványt szereztem.
- Kezdjük azzal, engem szabadulásom után megbélyegzettségem miatt nem alkalmaztak sehol. Úgy jártam, mint az egyszeri rab, akit télen tartóztattak le tévedésből, s mikor nyáron kiszabadult, a téli kabátjában, kucsmával megindult az utcán, és nem tudott, mit kezdeni magával, s a járókelők felhívták rá a rendőr figyelmét. Én sem mentem a szabadságommal semmire. Végül felvettek egy berecki állásra, mert a szekuritáté megtiltotta, hogy Kézdivásárhelyen alkalmazzanak. Tisztviselő lettem a téglagyárban, s egy év után, bár munkási besorolásban, de gyakorlatilag én vezettem az üzemet négy évig. A főkönyvelő volt a legnagyobb üldözőm, mindenbe belekötött. Tudta, jogorvoslatért nem fordulhatok senkihez. A szekuritáté is mindenképpen be akart szervezni besúgónak, de nem álltam kötélnek. Feleségem halálos ágyán feküdt, akkor sem hagyott békén a szekus. Én is ,,csináltam a magamét?. A ?70-es években, talán emlékszik, hûségnyilatkozatot kellett tenni. Én egy nagygyûlésen - akkor már a bútorgyárban - felálltam, és azt mondtam, nem írom alá, tekintettel arra, hogy engem még nem helyeztek vissza jogaimba, s a rabszolga nem lehet hû rabtartójához. Rá négy hónapra felhívattak a bíróságra, és a főbíró - korábbról ismertem - közölte, egy belső rendelkezés lehetővé teszi, hogy beadjam a rehabilitálási kérésemet. De írjam azt, hogy megbántam, amit tettem. Azt feleltem, a sértett fél én vagyok, nem adom be a kérést, legfeljebb azt sajnálom, hogy népemért többet nem tehettem. Azt felelte: az utolsó kijelentést úgy vesszük, mintha el sem hangzott volna, de hogy nem él a joggal, azt kötelességem jelenteni. Egy hét múlva ki voltam rúgva tisztviselői állásomból, és mint munkás fejeztem be. Hét év után 1983-ban betegszabadságra mentem, és a következő évben betegnyugdíjba. Vargyasra azért húzódtam vissza, hogy ne legyek a szemük előtt. Az unokaöcsém felesége ott dolgozott a férjével mint orvos. Egy asszisztensnőnél laktam, akinek a férje elhalt, s így jöttünk össze.
- Sok feltáratlan dolog van, hogyan jelentettek fel, kitől származik az első feljelentés stb. Sejtéseink vannak, bizonyosságaink nem. Azt is tisztázni kellene, hol vannak eltemetve halottaink. Élnek még a szemtanúk, azok elmondhatnák, hol történt a kivégzés és hol temették el az áldozatokat. Tizennégy év után még mindig hallgatnak. Félnek a felelősségre vonástól, s azok fedezik őket, akik ezt megtehetnék, mert funkcióban vannak.
Lejegyezte: B. Kovács András