Irodalom: Családi mondakör

2004. szeptember 23., csütörtök, Archívum 2003–2007

(részletek)
Apa
Apám sokszor és szokatlan büszkeséggel beszélt az enyedi szolgadiákokról. Gyermekkorát mesélte - szolgadiák volt ő is Enyeden. Akkoriban nem nagyon szerettük ezeket a beszédeket. Fülünkben úgy hangzott mindenik, mint egy-egy unalmas prédikáció. Hogy lám, milyen nehéz volt neki és társainak, s milyen jó dolgunk van nekünk, s persze, nem becsüljük meg magunkat úgy, ahogy illenék? eleresztettük a fülünk mellett ezeket a szavakat.
Csak évek múltán figyeltem fel a szóra. Meghalt apámnak egyik barátja, Erdély kiváló püspöke, Nagy Károly. A lapok megírták akkoriban, hogy szolgadiákként kezdte ő is, mint Kőrösi Csoma Sándor, Enyeden. Nemsokára követte apám is; és fiatalon haltak meg mind a ketten, egyforma betegségben. És rövid időn belül látnunk kellett, hogy szegény sorból származott és sokra jutott kortársaik miként halnak el mind egymás után, életük derekán. Akkoriban kezdtem elgondolkozni közös sorsukon, s akkor rémlett fel bennem apám beszéde a sanyarú, közös gyermekkorról?
?Az egyik tízéves korában szökött meg a borjak mellől, s állított be az enyedi kollégiumba; a másikat tizenhárom éves korában szekereztette fel Csíkból harisnyásan, csizmában az apja, hogy odaadja immár diákszolgának, ,,mert van esze, instálom, a legénykének, s hadd ragadjon rá valami kis tudomány?. Nem fizettek ezek a kis székely szolgadiákok egy krajcárt sem a kollégiumnak. Sepregetésért és vízhordásért kaptak alvóhelyet az úrfi diákok ágyfiókjában. Könyvre sem telt nekik. Apám s Nagy Károly éjjel tanultak az úrfi könyvéből. A folyosó végén égett a kis büdös petróleumlámpa, alája cipeltek egy kétágú lajtorját. Felmásztak rá: egyik az egyik szárára, másik a másikra, hogy közelebb legyenek a lámpafényhez, s ott biflázták reggelig a latin könyvnélkülit. Néha ötven sorral jártak előbb Vergiliusból, mint a feladott lecke, egyrészt versengésből, másrészt azért, mert hátha az úrfi nem adná a könyvét, vagy rajtacsípnék őket az éjjeli virrasztáson?
Enni nem kaptak a kollégiumtól, csak két napra egy-egy cipót fejenkint. Ez is egy régi, kegyes alapítványból jutott. Az úrfidiákok kosztot hordattak velük - ha maradt a kosztos csésze alján, akkor ők is ehettek meleget, ha nem, akkor beérték a napi fél cipóval, s legfennebb a piacon ,,szereztek? hozzá egy-egy elguruló dinnyét vagy egy falat ,,döghúst? a szomszédban trécselő, lacipecsenyés kofa tepsijéből.
Apám beszélte, hogy egyszer a kis diákok azt játszották, hogy megették egyszerre a kétnapi cipójukat, teleitták magukat Maros-vízzel, s kiálltak a kollégyiom árkádos folyosójára. Az egyik lötyögtette magát ide-oda, egyik lábáról a másikra billenve, s a másik a hasára tapasztott füllel hallgatta, hogy odabent, a kis horpacos gyermekhasban hogy lötyög a Maros-vízben úszó kenyér. Nőttek kenyéren és vízen, tisztították az úrfiak cipőjét, később privát tanítók lettek, s idővel ösztöndíjjal kerültek külföldi univerzitásokra. Alig akadt enyedi szolgadiák, aki sokra ne vitte volna. De nehezen kiharcolt jómódukban ezek az edzett székely fiúk egyszerre roppantak össze. Mikor már telt volna szanatóriumra s híres orvosokra. A sanyarú gyermekkor megbosszulta magát. Már nem lehetett segíteni?
Anya
Az első ibolyát ágyához vittük: tavasszal anyám mindig nagyon beteg volt. Minden március jobban sorvasztotta, s ő minden évben jobban reménykedett. Az utolsó tavaszon úgy érezte, hogy már meggyógyult teljesen.
Hetekig nem tudtam róla, hogy meghalt. Nagybeteg voltam én is, nem lehetett nekem megmondani. Levelet írtam az ágyból szegénykének, s nem vettem észre, hogy nem válaszol. Mikor már annyira gyógyultam, hogy ráeszméltem, mi történt, nem hittem el. Már jártam a temetőben is, olvastam a fejfán az írást, gyászoltam is, csak éppen nem éltem át a halálát. Esténként szoktunk telefonálni egymásnak, s megtörtént, hónapok múlva, hogy feltárcsáztam elárvult számát. És egyszer, fél évvel halála után, boldogan nyitottam be egy üzletbe, hogy megvegyem azt a lila, horgolt kendőt, amit a kirakatban láttam, mert mindig szeretett volna egy olyant, szegény.
Van egy kis aranyrámás képe a kandallón. Lassan megszoktam, hogy arról nézzen le, helyesli-e, amit teszek. Látom elborult arccal, látom mosolyogni is. Álmomban pedig megjelenti a betegséget, kárt, rossz hírt, s olyanokat mond, hogy másként kellene nevelni a gyermeket. Sokszor s vidáman beszélgetünk.
Egy spiritiszta öreg barátném azt mondta erre: kegyelmi állapot. Az orvos azt: idegfeszültség. Író barátom szerint képzelőerőm élteti őt tovább. S csakugyan: nem emlékként kísért a házban. Mintha élne, úgy változik, alakul. Kicsi, törött alakja kiegyenesedett. Karcsúnak s piros arcúnak látom, csillogó barna hajjal, amilyen tán hároméves koromban lehetett?
Egy időben mindig az utcán jutott eszembe. Sietve jártam, pedig nem lett volna szabad. A szívem olykor, mint egy rossz óra, elakadt, különösen azon a tájon, ahol hegyre futó utcánk hirtelen emelkedni kezdett. Meg kellett állnom ilyenkor, elsápadtam, mintha nem kaptam volna levegőt, s a szívgyengék hasonlíthatatlan ijedsége fogott el. Ilyenkor úgy tetszett, mintha valaki ismerős, apró léptekkel szaladna utánam. Meg-megálltam, hogy lélegzethez jussak, s figyeltem a furcsa, kis követő lépteket.
Az utcán fütyörésző kifutófiúk, kosaras cselédleányok, sétáló gyermekek?
Egyszer, egy melegebb tavaszi napon, talán a megváltozott légnyomás miatt, szokatlanul nagyot lódult a szívem a kaptatón. Fárasztó napom volt, otthon munka várt, valósággal rohantam hazafelé. Siettemben elfelejtettem, hogy a veszélyes hely következik. És a rohanásban a szívem elszorult, s a furcsa szorongás folytatódott a karomban is. Mintha valaki, aki sokkal alacsonyabb, mint én, s akinek sovány, kicsit akaratos, szinte makacs karja van, lefelé húzna, belém kapaszkodnék. Anyám karolt így belém, ha mentünk valahová. Ha élne s látná, hogy mostanában ezen a helyen lakom, s ilyen sietve járok, szegényke biztosan belém kapaszkodnék, erővel is viszszatartana, s azt mondaná: ,,Kíméld magad, lelkem, ne siess! Nem tudod, hogy nem szabad??
Megálltam. Kifújtam magam. Megpihentem. Ott állt mellettem, mosolyogva s mégis szigorúan, amíg a szívdobogás abba nem maradt.
A lélekelemzők az ilyesmire azt mondják: tudatalatti gondolattársítás. De én lehajtottam a fejem, mintha hozzáhajolnék, bocsánatkérően mosolyogtam, s motyogtam félhangon, hogy tán bolondnak néztek a járókelők:
- Köszönöm, mama.
Rokonok
Nekem Déstől Szilágyságig, Csíktól Háromszékig fél Erdély rokonom. Mi Háromszéken éltünk, Kovásznán. Mama Makkai lány volt, csak testvére volt tizenkettő. Makkai Domokos professzor ivadékai, csupa literátus ember, lányok, fiúk, mind az eszükből éltek, és mind szegények voltak. Nyaranta tömegesen látogattak meg s üdültek kertünkben, a kovásznai fenyvesek között. Ilyenkor a borvízkút tövén parázs viták lobogtak.
Egyszer öreg székely dolgozott a kertben, fát nyesegetett. Hallgatta, hallgatta az ifjú Makkai-had: Erzsi, Irma, Ernő, Sándor végeérhetetlen vitáját, s este, napszámfizetéskor mondta apámnak csendesen:
- Megkövetem, tiszteletes úr, minek ide napszámos? Itt a sok fiatalúr, béfoghatná őket.
- Diákok azok, Deme bácsi, pihenni jöttek - mondta apám.
Öreg Döme megcsóválta a fejét:
- Diák, diák! Annak es csak két keze van!
Apám tovább magyarázta:
- Nem való testi munka annak, Deme bácsi, aki az esze után él.
- Hásze épeg ez az! - mondta az öreg székely. - Ész? Az is kell. De mán, megkövetem, mégse járja, hogy meglett úrfiak csak heverednek a fûbe, s egész áldott nap ûzik az eszüket. Különösen az a hegyes fejû, az a szemüveges.
Szippantott egyet, mint aki meggondoltan visszahúzza a szót.
- Kiváló fiú az - oktatgatta apám.
- Allehet - vélte az öreg -, de én mán csak amondó vagyok, hogy ha én vónék az apja annak az úrfinak, hát abroncsot veretnék a feje körül.
- Aztán miért?
- Hát, megkövetem, hogy az a sok nagy ész szét ne vesse eccer azt a gyenge, fiatal fejit?
?A nagyeszû, szemüveges fiatalember - író, tudós és püspök lett később?
A Makkaiak enyediek voltak. Apám testvérei, az Ignáczok Désen éltek. A túl nagy ész miatt nem kellett megabroncsoltatni az ő fejüket, viszont ők voltak a módosak. Nagyapámra Ignácz Márton dédapámtól, aki Haller gróf intézője volt, tizenegy ház maradt. Azt a tizenegy házat nagyapám hamarosan elkártyázta, aztán csendesen visszavonult egy útszéli, kicsi gerendás házba, az utolsó házába, a dési Malatón, éppen a temető alatt. Délig aludt az öreg, estig pasziánszot rakott, hajnalig bibliát olvasott. Másnap kezdte elölről. Hozzánk sohase jött el, s mi se hozzá.
- Hány gyermeke van, Ignácz bácsi? - kérdezték egyszer tőle.
- Lehet úgy egy tucaton felül - felelte, és rakta tovább a kártyákat. S volt is gyermeke valóban, minden rendû és rangú. Nagyapám nem törődött velük. Mindenik a maga emberségéből lett az, ami. Márton fia pap lett Szilágyban, módosan nősült és gazdálkodott. Édesapám szegény szolgadiák módján tanult Nagyenyeden (ott ismerte meg Makkai professzor leányát, anyámat); esperes lett és országgyûlési képviselő. Lajos nagybátyám tizenhárom éves korában Németországba szökött, s ma ott bőrgyárat szerzett. (Azt mondják, szót sem tud már magyarul.) Pali bácsi csizmadia lett, és iparosokhoz mentek férjhez nagynénéim is. Ezeknek mind háza volt, földje, vagyonkája. Gőgös dési polgárok voltak. Szegény anyukám nemhiába emlegette szelíd gúnnyal a nemes dési csizmadia rokonokat, mert bizony Ilona néném férjének, Vass Imre bácsinak három előneve volt, s a kutyabőrt mûhelyében a csirizestál fölé akasztotta ki.
- Ármális nemes vagyok! - mondogatta. - IV. Béla királyunk adta a nemességemet. - Foltozta a csizmákat, és egyszer mit gondolhatott, mit nem, csak kiült, ahogy alkonyodni kezdett, a tornác végébe, a csizmadiaszékre. Derekán zöld kötény, szemén okuláré, kezében könyv: Vas Gereben: A nemzet napszámosai. Ezt olvasgatta, aztán mikor egészen besötétedett, sóhajtva letette, s egy kétszáz éves, öreg fustéllyal szíven lőtte magát?
Csak egyszer jártam dési rokonaimnál, kislány koromban. Aludtam Mari néni mennyezetes ágyában, ahová létrán kellett felmászni, s a veres csúpú, szőttes párnák tetején azon nyomban a gerendába vágtam a fejemet. Egyszer ettem a kemencéből frissen kihúzott, ropogós hajú dési kenyérből, amit Anna néni sütött, és most is szájamban van az íze. És látom magam előtt a hegyre kapaszkodó dési temetőt.
Bíborban és aranyban tündöklő őszi fák között, a temetőhegy lábánál kanyarog az ezüst Szamos. Fönt, a csúcson nagyapám síremléke áll. Kicsi házának udvarára néz le a sírkő egyenesen, mintha halála után egyszerre kíváncsi lenne a halott arra, ami életében sohasem érdekelte, hogy hát mit is csinálnak ott alant az ivadékai. A sírkő oldalába kis vers van vésve. Halott Ignáczok nevei, s köztük az én nevem is:

Nyugszanak e közös sírban
Ignácz Ferenc, Rózsa, Pál,
Három ékes virágszál.

Néhai ékes virágszál, Ignácz Rózsa, nagyapám gyermeke voltál vagy tán valamelyik szépanyám??
Ignácz Rózsa
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép