
A megye román civil szervezetei, a Kovászna-Hargita megyei ortodox püspökség a közelmúltban Szárazajtán katonai tiszteletadással újratemetett tizenkét román és egy német katonát. A megye prefektusa szívhez szóló beszédében ecsetelte, hogy gesztusukkal nem a régi sebekben kívánnak vájkálni, hanem a normalitás jegyében, a keresztény szokásrend szerint megadni a végtisztességet az elesetteknek, lezárva ezzel sorsunk e tragikus fejezetét is. Az esemény - vélte Horia Grama prefektus - illeszkedik az Európa-szerte elterjedt hasonló újratemetések sorába, melyek hatvan évvel a háború befejezése után a megbékélést hivatottak szolgálni. Elmondta még, hogy a katonáknak emlékjelet állítanak, ahol majd alkalomhoz illő megemlékezéseket tartanak.
Az eseményről beszámoló riportban már az olvasható, hogy a katonákat a szárazajtaiak gyilkolták meg 1944. szeptember 4-én; mikor a román seregek visszavonulóban voltak, a magyar szárazajtaiak foglyul ejtették, megkínozták és meggyilkolták őket. A román áldozatok számát soha nem állapították meg pontosan, ,,lehet, tizenhárman voltak, lehet, százan?. Néhány napra rá - említik meg a riportban -, szeptember 26-án ,,a román hadsereg egy hadteste? megtorlásként kivégzett tizenegy szárazajtai magyart.
Az esemény óta Szárazajta népe szívében keserûséggel éli meg a hétköznapokat: az 1944. szeptember 26-ai vérengzés szemtanúi még élnek, de a hatalmasságok máris átnéznek a fejük felett, máris meghamisítják történelmünket, legyilkosozzák őket, a háborúban elesetteket pedig vértanúkként állítják be. Véleményünk szerint mindenki maradjon meg - haló porában is - annak, ami: ki hősnek, ki áldozatnak. Pihenésüket pedig ne zaklassa senki.
A 76 esztendős Gecse Sándort a nemrég megbolygatott sír mellett találjuk, pityókása alig néhány méterre van a frissen betemetett gödörtől. Jövetelünkkor - mintha rosszat sejtene - csak lassan közelít az autó felé. Az 1944. szeptemberi eseményekről csak néhány pillanatnyi hezitálás után hajlandó beszélni, de amikor belekezd, vissza kell fognom, ha mondatait pontosan akarom lejegyezni. ,,Amikor a románokat betették ide - bök a frissen felásott területre -, még csak tizenöt esztendős gyermek voltam, de sok mindent láttam, hiszen nemcsak a pincében, de a házak között is bujkáltunk, onnan pedig ki-kitekingettünk. A románok elföldeléséből sem maradtam ki. A románok a Füveny-gödörnél és a pityókásnál, a tető mellett ásták be magukat, onnan verte ki őket három német tank. A németek délután az Ajta-tető felől érkeztek, és a falu felett lőttek át a románok felé. A románok is lőttek, valami kétkerekû ágyújuk volt, de a túlerő láttán menekülőre fogták, az Ajta pataka mentén igyekeztek el. A németek nem fáradoztak miattuk, csak addig lőttek, amíg látták, nem mentek utánuk, tudták, nem kell már félniük. A németek itt, Újfalu végén, az utolsó házban szálltak meg, reggel pedig csendesen továbbálltak. Másnap már csak a hullák mutatták, hogy itt nemrég harcok voltak. Amúgy rendesek voltak, nem bántottak azok senkit közülünk, ezért is nem értem, hogy néhány napra rá miért is ölték meg szegény árva németet? Az elesett hősök temetéséről a falubíró, Berszán Viktor gondoskodott. A cigányoknak kiadta parancsba, szedjék össze a tetemeket, és Szabó Nagy Izsák ökreivel szállítsák ki a gödörig, ahová aztán el is temették őket.?
A megölt német történetét legjobban Balogh Vilmos ismeri; a visszavonuló katona az ő házukban múlt ki. ,,Azokban az időkben én kilencéves voltam, a falu végén laktunk, ott, ahol a kollektív van. Egy délután Puszta-fele irányából Nagy Pál Sándor bácsi hozta be a katonát. Gyomra volt meglőve, belsőségeit úgy fogta a kezében? A nyári konyhába anyám a földre terített egy gyapjúpokrócot, a sebesültet arra fektették. Nagyon rosszul nézett ki, már csak alig-alig élt, de annyi ereje még volt, hogy a zubbonya zsebéből elővegyen egy fényképet. Egy nő, egy 10-11 éves szőke leányka és egy alig néhány éves gyerek volt rajta, rájuk hivatkozott, s könyörgött, ne öljük meg. Ebbe a néhány mondatba fáradt bele véglegesen, fejét hátraejtette, és annyi volt neki. Anyám visszatette zsebébe a fényképet, s szomorúan nézett rá. Nagy Pál Sándor bácsi azt mondta, hozzák majd ki a sírhoz, oda, ahol a román katonák vannak elföldelve. Anyám erre azt válaszolta, hogy most vigyék! Neki nem kell sem a pokróc, sem semmi, csak vigyék el most rögvest. Így az öreg vitte s földeltette el.?
A német katona meggyilkolásának körülményeit s az életét kioltó nevét sokan most sem mondják ki. Csak a fejüket csóválják, nyakukat tekergetik, de szájuk zárva marad. A hetvenen felüli, sokat megélt, valamikor kemény férfiak sem, látszik rajtuk, elhatározták, életüknek azt a fejezetét végleg le akarják zárni. Viselkedésüket kötelező megérteni, ők jobban tudják? A rejtélyről némileg Incze Lajos rántja le a leplet, pedig akkor ő nem is volt itthon, a Kárpátokban harcolva védte a hazát. ,,Én 1945 szeptemberében jöttem haza, már egy éve elmúlt, hogy itt annyian meghaltak, így csak hallomás alapján tudok, amit tudok. A németet állítólag Berszán Simon lőtte le, s bár itt élt még sokáig, sosem tudtam megkérdezni, hogy miként is történt, és tényleg ő tette-e. Erről sem akkor, sem máskor nem lehetett tárgyalni, nem olyan idők voltak azok? Oka lehetett rá, hiszen görög katolikus román volt, s látta az itt folyó harcot, utálhatta a németeket. Az majdnem bizonyos, hogy valami bûne volt, mert 1950-ben vagy ?51-ben elítélték, és vagy két-három évet bezárva töltött. Visszatért volt a faluba, itt élt még sokáig, ?89 után, talán 1992-ben halt meg.?
Az 1944. szeptember 4-i harcokban elesett katonák örök álmát hatvan esztendeig nem bolygatta senki. Akikért meghaltak, már nem tartották fontosnak őket, vagy illett elfelejteni, hiszen harcuk nem sok dicsőséget hozott, a babér máshol termett. Hogy is hozhatott volna, hiszen mindössze három tank verte ki állásaikból, s aki tehette, az megszaladt előlük. Hatvan esztendőnek kellett eltelnie, hogy valakinek eszébe jussanak, hatvan esztendőnek kellett eltelnie, hogy újból hasznosnak találják őket?
,,Szeptember harmadikán hallottam, hogy a megyétől vannak itt, s ki akarják ásni a románokat, ezért némileg kíváncsiságból, némileg a falu érdekeit szem előtt tartva elmentem megnézni, hogy mi is történik - kezdi beszámolóját ifj. Incze András fiatal vállalkozó. - Amire kiértem, már javában ástak a katonák, köztük volt két felfogadott szárazajtai cigány, Budi Dániel és Bartos Gábor is. A rendőrök és a katonák nem fogadtak rosszul, nem kérdezték, mit keresek ott, hagyták, figyelgessem, mit is cselekszenek. Először az abroszba vagy valami hasonlóba tekert német katonát találták meg, majd a románok maradványait hozták a felszínre. A németnek megtalálták a dögcéduláját, amin jól kivehető volt a kompánia és a személyi száma, valamint előkerült borotvafelszerelése, órája, gyógyszere, egy karika- és egy pecsétgyûrû s tizenvalahány pénzérme is. Egy románt koporsóban találtak meg, nála csak egy csajka volt, amit ott, a helyszínen csákánnyal feszítettek szét, de csak föld volt benne. A többi katona nagyon rossz állapotban volt, jóformán csak csont-bőr és hajmaradványok voltak kivehetőek. A csontokat külön-külön zsákokba csomagolták, s úgy tették egy közös koporsóba egymás mellé. A cigányok és a többiek még maradtak, én viszont eljöttem haza, így nem tudom, tovább történt-e még valami.?
Az újratemetésen Bartalis Sz. Pál református lelkipásztor az ortodox esperes meghívottjaként vett részt. ,,Hivatalosan hívtak meg, nem mondhattam nemet, ezért magam mellé vettem a megyebírót, hogy ne egyedül képviseljem a református egyházat. Az egyházi szertartás után a hozzászólásokat L?c?tu?u kormánytisztviselő kezdte el. Első kijelentése az volt, hogy amennyiben nem történik meg szeptember negyedike, nem történt volna meg néhány héttel később 26-a sem, és kifejtette, hogy miért kötelességük az újratemetés, majd arról beszélt, hogy a mai esemény nem az összeveszést, hanem a megbékélést szolgálja... Adrian C??unean-Vlad is durván kezdett. Azt mondta, nem szabad elfelejteni, hogy ,,oamenii civili din Aita Seac? au omorât cu toporul pe unii dintre solda?i? (egyes katonákat a szárazajtai civilek fejszével öltek meg - sz. m.), majd hozzátette, hogy érdeklődésük Szárazajta iránt már régebbi keletû, ami után Ilarian Bârsan informálta a történtekről, még Adrian N?staset is elhozta egyszer. ,,Elvártam volna, hogy engem is hagyjanak szóhoz jutni, ha már meghívtak, de láttam, nincs szándékukban megengedni, így eljöttem, pedig magyar és román szöveggel is készültem. Valahogy a tudtukra akartam hozni, hogy halottjaik és halottaink között különbség van, s csak vajmi kevés lehet igaz abból, amit fenntartanak, de esélyem sem volt kifejezni véleményemet.?
Epilógus helyett: az eseményeket megélt, szavahihető emberek vallomásai nyilvánvalóvá teszik azt a tényt, hogy a 1944. szeptember 4-én elhunyt román katonák nem a szárazajtaiak keze által vesztek el, hanem fegyverrel a kezükben, hősökként. Hogy a történelem meghamisítása kinek használ, s hol szolgálja ,,a megbékélést?, nem tudni pontosan, csak találgatni lehet. Meggyőződésem, hogy a néhai görög katolikus, jelenleg ortodox templom előtt nyugvó hadfiak szívesebben maradnának azok, akik voltak: hősök, s nem állati módon, harc után letaglózott megfutamodók. Fejfájukon az ,,OSTA?I ROMÂNI - MARTIRI C?ZU?I LA DATORIE ÎN SEPTEMBRIE 1944? feliratban a martiri helyett az EROI-nak kellene szerepelnie, és akkor az év bármelyik napján bárki jó szívvel megemlékezhetne róluk.
Hecser László