Harminchat órát töltöttem a közös cellában. Nagyrészt az egyik, falnak fordított széken ültem; a második éjszaka a dobogón aludtam. A sarokban álló négy ember közül három időnként összeesett. Ilyenkor az őrmester egy-egy vizes vederrel leöntötte, talpra állította és felpofozta őket. A negyedik alighanem még csak egy-két napja állhatott ott; az ő irányából nem hallottam puffanást.
A csendet csak az alvók horkolása és az összekötözött ember előadásai zavarták. Borostás, széken ülő szomszédom morzejeleket horkolt felém: IGAZ, HOGY AZ AMERIKAIAK ATOMOT DOBTAK KOREÁRA? Visszahorkoltam neki: EHHEZ TÚL OSTOBÁK. Az összekötözött ember mindegyik beszéde négy-öt, nyilván előre megfontolt, rövid mondatból állt. Az első alkalommal, mély meggyőződéssel, ezt kiáltotta: ,,Nemzetgyûlési képviselő vagyok. Mentelmi jogomat nem függesztették fel. Nem értek bûntetten, hiszen a fürdőkádból ráncigáltak ki. Követelem, hogy haladéktalanul engedjenek szabadon.? Másodszor azt sérelmezte, hogy már tizenkét napja tartják őrizetben, holott az ilyen évi törvény ilyen számú paragrafusának értelmében senkit huszonnégy óránál tovább rendőri fogságban tartani nem lehet. Máskor azt követelte, hogy állítsák vizsgálóbíró elé, értesítsék családját, engedjenek ügyvédet hozzá, és oldják el köteleit. Valahányszor megszólalt, az őr odasietett hozzá, és már az első mondat végén rugdosni kezdte, de ő konokul mondta tovább a magáét, noha a rúgások - mint ahogy ziháló hörgéséből kivettem - nyakát és bordáit érhették.
Sorstársaimat csak szemem sarkából figyelhettem. Minthogy a képviselőn kívül nem találtam ismerőst, gondolataimba merültem. Bizonyos elégtétellel töltött el, hogy a poklot eleve olyannak képzeltem, mint amilyen, és mégis új tapasztalatokat szerzek. A szenvedés tapasztalatainak örültem; de nem magának a szenvedésnek. Féltem, hogy tapasztalataimat nem lesz módom másokkal közölni, és még a morzehorkolást is abbahagytam. Nem volt értelme, hogy bárkivel üzenni próbáljak valamit, hiszen innen nyilván soha senki nem kerül ki.
Naponta háromszor csajkát tettek székem mellé. Amikor felemeltem, mindig egy pillantást vetettem a tőlem balra eső sarokban álló, magas férfira, aki ilyenkor mohón habzsolva falta az ételt, mintha csak erőt akarna gyûjteni a további kínzások elviseléséhez. Másodnap este gulyást kaptunk. Lassan, jóízûen kanalaztam, amikor az előző napi töltőtollas őrmester mellém lépett, és vagy tíz karaj friss kenyeret dobott az ölembe. ,,Gondoskodunk az emberekről - súgta a fülembe. - Itt ingyen kap kosztot és kvártélyt. Rá fog jönni, hogy az ÁVÓ-n jobb, mint otthon.? Kutatóan felnéztem lázrózsás arcába; de a gúnynak még a nyomát sem fedeztem fel rajta.
A következő napon átvezettek az udvaron az épülettömb Andrássy úti főfrontjába. Félhomályos folyosón, párnás ajtó közelében orral a falhoz állítottak. Jó ideig álltam már, amikor bentről kellemes, csengő hang hallatszott: ,,jöjjön be az a fasiszta!?.
Az íróasztal mögött fiatal, egyenruhás százados állt.
- Nemsokára - mondta, és vidáman rám kacsintott - a nyakadon érzed, hogy a segged mily nehéz.
Ezt Francois Villon egyik verséből idézte, az én fordításomban.
- Foglaljon helyet - tette hozzá barátságosan, és íróasztalfiókjából gépelt papírlapot meg gumibotot vett elő. A gumibotot az asztalra tette, de nem a jobb, hanem a bal keze mellé. - Ismer engem? Nem? Pedig ott voltam az előadásán a Zeneakadémián másfél évvel ezelőtt. Beszéltem is magával a szünetben. - Egy ideig élvezettel nézte arcomat, melyet gyûröttnek, izzadtnak és borostásnak éreztem. - Mi a neve?
Miközben felvette adataimat, körülnéztem. Először ösztönszerûen a névtáblát kerestem asztalán. Ennek híján elkereszteltem Köszönő Embernek. Nyilván, ez fogadja a klienseket. Szép, szőkésbarna, karcsú és majdnem klasszikus vonású fiatalember volt, csak éppen ajkát találtam nyugtalanítóan keskenynek és hosszúnak. Míg adataimat gépelte, elragadtatva nézte tulajdon kezét, melyen végigömlött a felső ablakon beáradó napfény. Körmein gyöngyházfényû, ezüstös holdak csillogtak, de végükön a szaru vastag volt, sárgás és recés.
- Tudja-e, miért hozták be? - kérdezte a Köszönő Ember vészjóslóan. Megrándítottam a vállamat.
- Nem baj - mondta elnézően. - Mi annál jobban tudjuk. Olvassa.
A papírt oly gesztussal nyújtotta át, mintha hallatlan kegyet gyakorolna. Valószínûleg ezzel a mozdulattal akarja értésemre adni, hogy nagylelkû és egészen kivételes elbánásban részesít. De miben áll ez a kivételes elbánás? Hogy aránylag enyhe vádakat koholtak ellenem? Vagy hogy egyáltalán koholtak, ahelyett, hogy belőlem vernék ki, amit hallani akarnak?
Megfordítottam a papírlapot, és átfutottam. Azzal kezdődött: elismerem, hogy súlyosan vétettem a dolgozó magyar nép és a Magyar Népköztársaság törvényei ellen, amennyiben:
először: az amerikai titkosszolgálat ügynöke vagyok, és kémtevékenységet folytatok;
másodszor: fegyveres felkelést szerveztem a Népköztársaság megdöntésére;
harmadszor: mint jobboldali szociáldemokrata különféle szabotázsakciókat hajtottam végre;
negyedszer: szoros kapcsolatban álltam a magyar trockisták vezérével, Justus Pállal és különféle titóista körökkel;
ötödször: Justus Pál után én lettem a magyar trockisták vezére;
hatodszor: fasiszta cikkeket írtam a Népszavába és más lapokba;
hetedszer: klerikális és reakciós beállítású egyénekkel barátkoztam, magánbeszélgetéseimben imperialista propagandát fejtettem ki, és a magyar népet feneketlenül gyûlölöm. A következő bekezdésben az állt, hogy mindezt testi és lelki kényszer nélkül, saját jószántamból mondtam tollba, és nevem aláírásával hitelesítem. Néhány sorral lejjebb, más írógép betûjével, még egy nyolcadik pont következett. Eszerint, letartóztatásomtól félve, felfurakodtam egy Csehszlovákiába induló vonatra azzal a szándékkal, hogy onnan továbbszökjek Nyugat-Németországba, és kémjelentést vigyek az amerikai titkosszolgálatnak.
Néhány pillanatig úgy tettem, mintha a szöveget tanulmányoznám. Ami a legjobban érdekelt - hogy elmebetegek vagy gonosztevők kezére kerültem-e -, nem derült ki a szövegből. Magatartásomnak, védekezésem egész stratégiájának is ehhez kellett alkalmazkodnia. Amikor a papírlapot visszatettem az íróasztalra, észrevettem, hogy remeg a kezem. Heves szégyenkezést éreztem: a kézremegésért csakúgy, mint azért, hogy mindabból, amivel vádoltak, semmit nem követtem el.
- Aláírja?
- Az egészből egy szó sem igaz - feleltem.
A Köszönő Ember bal kézre fogta a gumibotot, és megcsóválta. - Majd elválik - mondta. - Nekünk is vannak érveink. Rajk Lászlóval is készen lettünk, magával is el fogunk készülni. De én nem azért hívattam, hogy fecsegjek magával. Hajlandó aláírni a vallomást, vagy nem?
- Mind a nyolc pontja valótlan.
- Engem a maga véleménye nem érdekel. Ha valótlan, majd bebizonyítja, hogy valótlan. Azt kérdeztem: aláírja-e vagy sem?
- Egy vád valótlanságát általában nehéz bizonyítani. Ezek a vádak azonban olyan képtelenek, hogy még ezt is meg tudom tenni. Az első pont szerint amerikai kém lennék. Ugyan hol kémkedtem, mikor és miért? Amikor Amerikából hazajöttem, a Rózsadombra mentem lakni, egyszer egy héten jártam le a városba, hogy anyámat meglátogassam. Azóta a Népszava szerkesztőségében dolgozom. Reggel oda megyek be, este onnan térek haza. Ezt akár száz tanúval igazolhatom. Külföldre levelet nem írtam, idegen követségek tagjaival nem érintkeztem.
- Bolond, ha lett volna - mondta a Köszönő Ember jókedvûen. - Ravaszabb maga annál.
- Szóval ravasz kémnek tart?
- Ravasz, ravasz ember maga, Faludy - mondta jelentőségteljesen.
- És ugyan miről írtam kémjelentést? És kinek, hol, mikor adtam át? És miért tettem ezt? A pénzért, amit nem kaptam senkitől? Vagy passzióból, versírás helyett? Vagy ambícióból, hogy hírnévre tegyek szert, és bekerüljek a Kémek Képes Világtörténetébe? Így fest egy kém?
- Megmondtam, ravasz ember maga, Faludy.
Sorra vettem a vád egyes pontjait, és megcáfoltam őket. Szemlátomást a falnak beszéltem.
- Hagyja abba - szólalt meg végül, úgy téve, mintha ásítást nyomna el. - Nem azért hívattam, hogy összevissza locsogjon. Arra feleljen: aláírja-e vagy sem? - ezzel mögém lépett, és a gumibottal ütemesen csiklandozni kezdte tarkómat.
- Mi történik, ha nem írom alá?
- Akkor abbahagyjuk a kedélyeskedést, és addig verjük, amíg alá nem írja. Ha hiába verjük, és véletlenül nem csapjuk agyon, behozzuk Szegő Zsuzsát. Ismeri? Meg a maga édesanyját is. De nehogy ezt akarja megjátszani. Nem láthatja őket. Csak a szomszéd szobából fogja hallani, hogyan ordítoznak.
- Nem tudok gondolkodni, ha mögöttem áll - hazudtam, és felnéztem. A szeme kissé kitágult, ahogy gumibotját ütemesen ringatta; római arca most Caracalláéhoz hasonlított. Úgy látszik, utasítást kapott, hogy egyelőre nem verhet.
- Ne gondolkozzék, írja alá - szuggerálta könnyedén. De azért visszaült a helyére.
- Gondolkodási időt kérek.
- Még mit nem! Két hónapot és reggelenként egy sült kacsát.
- Nem - mondtam lassan. - Sem két hónapot, sem két napot. Csak két percet kérek, meg egy cigarettát.
Voltaképpen erre a két percre sem volt szükségem. Érzéseim azt parancsolták, hogy írjam alá. Megnyugtatásomra még logikám tanácsát is kikértem. A Köszönő Ember egy szót nem hisz az egészből. Az ő feladata arra szorítkozik, hogy a nyolc pontot aláírassa velem. Erre két hetet vagy két hónapot szánt. A legtöbb ember, aki idekerül, először megtagadja az aláírást. Elvégre mindnyájan, még a lecsukott kommunisták is, a római jog kategóriáiban gondolkodnak, és nem tudjuk elképzelni, hogy ezek azt csinálják velünk, amit akarnak. Függetlenül az aláírástól. De azért az aláírást is mindenképpen kicsikarják. Vajon miért? Talán csak a bürokratikus rutin kedvéért; az aktákból úgyis csak az kerül nyilvánosságra, amit ők akarnak: soha semmi.
Hátraereszkedtem a székemen, a cigarettafüst brutális ereje mellbe vágott. Kihallgatóm szórakozottan nézte karóráját. Szerencse, hogy a nyolc pontban csak én szereplek; senkit nem kevertek bele ügyeimbe. Semmi értelme sincs, hogy két hónapi kínzás után írjam alá. Zinovjev is aláírta, Buharin is aláírta, Rajk is aláírta, valószínûleg hosszú hetek és hónapok után, mialatt kétségbeesetten igyekezték meggyőzni rabtartóikat, hogy ártatlanok. O sancta simplicitas!
- Adja ide a tollat.
A Köszönő Ember annyira meghökkent, hogy mindkét kezét lekapta az asztalról, és az írógép mögé rejtette. -Tizenegy példányban kell aláírni - mondta mohón. Már nyújtotta is a tollat, és szolgálatkészen vette el kezem alól a papírlapokat, és fújta a tintát, nehogy a szép akták elkenődjenek.
(Részlet a Pokolbéli víg napjaimból)