Ignácz Rózsa emlékezeteIrodalom: Született Moldovában

2004. október 2., szombat, Archívum 2003–2007

,,?Istenem, hát lehet az, hogy egy
tigris elefántok közé kerül, és később
azt hiszi magáról, hogy ő elefánt??
1. Ignácz Rózsa írói sorsa furcsán alakult. Mindez összefügg az erdélyi irodalom bizarr helyzetével is. Máig megíratlan ennek az irodalomnak a története, és ha egy mai Szerb Antal mégis megírná ennek a több szempontból hátrányos helyzetû irodalomnak a történetét, el kellene döntenie először is, hogy kik számítanak egyáltalán erdélyi írónak. Azok, akik itt éltek? Akik itt születtek? Akiknek témáiban visszakísértenek az itteni élmények?
2. Szembe kellene néznie ennek a mai vagy holnapi Szerb Antalnak például Ignácz Rózsa terjedelmes életmûvével is. A szerző igen fiatalon, színésznőként került Magyar­országra hányatott, de élményekben gazdag, Fogarason, Kovásznán, Kolozsváron töltött gyerek- és ifjúkor után. Hamarosan írni kezdett, s első regényei a Trianon után felnövő nemzedék problémáival foglalkoztak. Míg az Anyanyelve magyar (1937) még kitüntető figyelmet kapott, a Nyugatban például Illés Endre írt róla, a vándorszínészek sanyarú sorsával foglalkozó Rézpénz (1938) már nem részesült ilyen figyelemben. Megjegyzendő, hogy Ignácz Rózsáról - noha regényei, elbeszélései, útirajzai is igen népszerûek voltak, több kiadást megértek - soha nem írt az Erdélyi Helikon (?), egyetlen könyvét sem tartották recenzálásra érdemesnek (?), így nem váltott ki vitákat egyik összegező nagyregénye, a Született Moldovában sem. És tegyük hozzá, másik nagy számvetése, a háború után megjelenő Urak, úrfiak sem; igaz, ezt elsöpörte a beköszöntő ,,politikai futurizmus? kora, amelynek első éveiről írta csak későn, 1999-ben megjelentetett, A vádlott címû fiókregényét?
Nem, Ignácz Rózsával sem a rendszerváltozás előtt, sem utána nem foglalkozott érdemben a kritika. Ez annál is különösebb, mert ha jól számoljuk, negyven könyve jelent meg, regények, ifjúsági és életrajzi regények - Laborfalvi Rózáról és Mikes Kelemenről -, népszerû útirajzok, elbeszéléskötetek, mesegyûjtemények. Az erdélyi irodalommal foglalkozó szerzők nem vették számításba mûveit, a nagy magyar irodalomtörténet (népszerû nevén a ,,spenót?) csak egy Remenyik Zsigmondhoz kapcsolódó bibliográfiai lábjegyzetben említi a nevét. (Az ötvenes években közel került Remenyikhez, és A dormándi idegen címmel kiváló esszét tett közzé róla a Kortárs 1964. áprilisi számában.) Regényeivel viszont nem foglalkoznak (?). A magyar regényről szóló, 1973-ban megjelentetett, 905 oldalas mûvében Mezei József egyetlen regényét, az Urak, úrfiakat tartja említésre méltónak. ,,Az irodalom most ?szellemidézés? (Karinthy Ferenc könyvének címe), ki-ki a maga múltját elemezve próbál továbbjutni, egy-egy réteg, osztály metamorfózisa, bûntudata és önkritikája. (Ignácz Rózsa: Urak, úrfiak, Márai Sándor: Sértődöttek)? A mondatot sikertelenül próbáltam értelmezni, kétségtelen, nincs befejezve. Ennyi?
Ha valaki, egy szépreményû Ignácz Rózsa-kutató majd az írónőről szóló tudós monográfia írása közben fellapozza a harmincas-negyvenes évek napilapjait, természetesen bizonyára talál cikkeket, recenziókat, de mindez nem feledtetheti a méltánytalanságot. Ami azért is érthetetlen, mert Ignácz Rózsának indulásakor és azután is többször sikere volt, s azért is, mert ezt a sikert elsősorban olyan regényekkel érte el, amelyek nem hallgattak a korszak égető problémáiról, sőt! Ezek a regények érzékeny membránként reagáltak a szociális, nemzeti-nemzetiségi gondokra, dacosan, vonzóan, felejthetetlenül rajzolták vergődő hősei életét.
Már első két regénye, az említett Anyanyelve magyar és a Rézpénz mutatja, hogy egy provokatívan erős, realista tehetség jelentkezik, aki mindent el akar mondani, Illés Endre is kiemeli, hogy ,,buggyanva ömlik és torlódik egymásra a sok részlet?, s valami ,,artériás nyugtalanságról? beszél. Ignácz Rózsa első, önéletrajzi elemektől sem mentes regényeiben pályájukat a Trianon után kezdő erdélyi magyar értelmiségiek zátonyra futó, sokszor megalkuvásokkal terhes, reménytelenségbe süllyedő életét ábrázolja. Megfigyelhetőek viszont a nar­ráció meg-megbicsaklásai, a melodráma betörése, a giccses helyzetek kedvelése, a történetek túlbonyolítottsága; röviden első két regényén is tanulmányozhatóak az erdélyi regény örök gyermekbetegségei, a visszafojthatatlan ifjúsági regény kísértései.
3. Az önéletrajzi elemek viszont harmadik regényében, a Született Moldovában-ban már nem kitapinthatóak. Itt érdemes lenne - mielőtt elemeznénk ezt a kétségtelenül méltánytalanul elfeledett nagy regényt, amelynek lényeglátásában, az erdélyi magyarság problémáinak fókuszálásában csupán egyetlen méltó párja van irodalmunkban, Páskándi Géza szintén méltalanul mellőzött nagy regénye, A sírrablók, amelynek kész folytatása máig nem jelent meg! - arról is beszélni, hogy a harmincas évek közepétől Ignácz Rózsa figyelme fokozottabban szûkebb pátriája égető gondjai felé fordul, s megkezdi feltérképezni az ókirályságbeli magyarság életét. Eljut Bukarestbe, Konstancára, csángó vidékre, Bukovinába, s élményeiről páratlanul izgalmas riportkönyvben számol be (Keleti magyarok nyomában, 1942). Össze lehetne vetni, hogy primér élményei a Moldvában és Bukarestben játszódó regényben hogyan alakulnak át, hogyan mennek át egy bizarr metamorfózison, de most elsősorban a regény fő mondandójának kibontása foglalkoztat.
És ez: a janicsársors ábrázolása!
Fölfogható nevelési regénynek, de karrierregénynek is. Főhőse, Gergely - Ghergheli - Dávid egy kis moldvai faluban, Ungureni-ben eszmél a világra, édesanyja korán meghal, apja távozik, egy román erdőkerülő gondjaira bízva a kisfiút, aki ekkor köt életre szóló barátságot Neculai-jal, az erdőkerülő fiával s tanítójuk kislányával, Lenu?ával, akibe mindkét kisfiú szerelmes. Hármuk karrierjének, életének az ábrázolása a regény, a középpontban mindvégig Dávid áll, rezonőrei Neculai és Lenu?a. Mindhárman sikerről, hatalomról, karrierről álmodnak, s kétségtelen, neki is látnak (ahogy lehetőségeik megengedik) elképzeléseik valóra váltásának?
Dávid sejti, hogy magyar, apja és anyja Székelyföldről szökött át, néhány visszatekintő és jól elhelyezett emlékképben Ignácz utal rá, hogy a háborút megjárt, erdőmérnöki tanulmányait kényszerûen félbeszakító Gergely Béla nem érzi jól magát a Trianon utáni Csíkszeredában, idegesíti a mélabú, a letargia, apósa dzsentri gőgje, minderről beszámol egy ismerősének, eléggé maliciózusan. Kritikus szavait félreértik, az önhibáján kívül feljelentettek ellen eljárás indul - mutatva a román államhatalom örökös gyanakvását, sértettségét, akkor is, mint azután mindig, minden bokorban irredenta lázadókat vagy amerikai kémeket kerestek! -, s Gergely Bélának nincsen más választása, mint elhagyni Székelyföldet, Moldvába megy feleségével, kisfia itt cseperedik fel, anyja korán meghal, apja választ: elhatározza, román lesz, és érvényesülni fog, s természetesen meggazdagodik. Bukarestbe megy, s aránylag rövid idő alatt elintézi diplomáját, új feleségével, egy nyilvánosházból kiemelt leányzóval megérkezik Ungureni-be, áttér a görögkeleti vallásra, és vagyonosodási terveit erdőkitermelési elképzeléseivel igyekszik kivitelezni, összefogva a görögkeleti kolostorfőnökkel. (A kolostornak óriási magánerdői vannak?) Fia tehát románként nő fel, Piatra Neam?ra kerül egy román gimnáziumba.
Történik azonban még valami.
Neculai babonás nővérének, a később apácának álló Irinának a szavai - miszerint Dávidék elhagyott házából fények szûrődnek ki! - arra indítják a két kalandvágyó kamaszt, hogy elmenjenek oda. Itt találkozik Dávid egy bujdosó székely legénnyel, aki betört a házba, és akinek egyénisége erős hatással van rá. Ekkor eszmél rá először arra, hogy ő magyar, s noha atyja eltávolítja közeléből a legényt - aki egy csángó faluba kerül, és tragikus sorsa regény a regényben, de mintegy jelzi, mik várhatnak Dávidra -, s vaskézzel románnak nevelteti, kettős identitása, mai divatos kifejezéssel azonosságzavarai, mintegy a pubertáskor zavarai közé vegyítetten is, de fel-feltörnek, és szeretett paptanárának, a történelmet okító Bucureanunak így vall: ,,Tanár úr? tanár atyám olyan jó hozzám. Adjon tanácsot nekem: mit tegyek, hogy ne érezzem magam másnak, mint a többiek. Mert annak érzem. Egyszer kevesebbnek. Máskor megbánt valami, valami jel? vagy emlék? és akkor különbnek? Volt egyszer egy szolgalegényünk, az azt mondta, hogy? egy csúf szót mondott azokról, akik, mint én, magyarnak születtek, és azt is mondta, ne szégyelljem? mégis nagyon szégyelltem, egészen mostanig, mióta rájöttem, hogy vannak még olyanok, mint én, ha másképp is nevezik őket. Az is csúf szó, hogy csángó, ha más is, mint amit a mi legényünk mondott, hogy jaj, úgy mondom, mintha gyónnék, azt mondta: bangyen. Bangyen és csángó. A félig magyarokat csúfolják, de az, hogy csángó, az más lehet azért, hiszen tetszett mondani, hogy mennyien vannak: egy egész nép, régi nép? és én? ne tessék megbotránkozni, de azt gondolom most, ha mint az a gyerek, akit a tanár úr tanított, ha én is megkeresném mindazokat, akik olyanok, mint én? Hátha jobb lenne az nekem.?
Hosszasan idéztük. Pontos. Sőt, tanára is jónak látja, ha cserediákként már a nyáron egy csángó fiú falujába megy élményeket gyûjteni. Tanára arra gondolt, hogy ,,?Dávid esete mennyire jellegzetesen janicsár eset? Mert janicsár az, akit az állam idegen fajeredetből hódít el magának, akit nevel, szeret, becéz, de aki hálátlanul és jogtalanul oly gyakran készül kitörni a hódító karjaiból??
4. Így kerül Dávid - egy tébolyító nyárra - egy csángó faluba. Nem ide tartozik az asszimiláció égető problémájához mindaz, amit itt lát és átél, noha megerősíti döntésében. ? nem ezekhez tartozik. ? román. (Ignácz Rózsa nagy érdeme, hogy a magyar irodalomban elsők között ábrázolja a csángó sorsot és életet, a zárt és középkori hiedelemvilágban élő, ártatlan csángó közösséget, amely kiközösíti magából az idegent, hogy megmaradhasson. Nyelvileg is nagyon érdekesen jeleníti meg ezt az őt megejtő világot. De ez egy másik tanulmány tárgya lehetne, mi most kanyarodjunk vissza témánkhoz.) Amikor Bukarestbe kerül diákként, Neculai-jal együtt - akit vágyai, elképzelései hamar a Vasgárda köreibe sodornak - Dávid románként él, románnak hiszi magát. Találkozik viszont egy magyar lánnyal, s újra feltörnek elfojtott élményei. Éva - az írónő mániákus pedagógiai szándékainak megtestesítője - már-már szent. Másokért él, önzetlenül. Megismerkedik Dáviddal, provokálja, s lassan rávezeti arra, hogy nem kell szégyellnie származását. Ad neki egy román nyelvû kálvinista bibliát is, magához édesgeti. S a regény csúcspontján, egy nagy jelenetben tagadhatatlanul provokatívan mondja el sajátságos esetét, az asszimilációs, hangsúlyozzuk, sikeres esetét! S felteszi a kikerülhetetlen kérdést: érzett-e Dávid magában ,,hivatást, hogy feláldozza magát a román nemzetért?? ,,Nem - válaszol zavartan, de őszintén a szerelmes ifjú. - Annyira sohasem lettem románná, hogy megmentőjének toljam föl magam. Valami azt mondta bennem, hogy az életüket irányítani, ez az ő dolguk, az ő sorsuk, az ő feladatuk. Szeretem őket. A javukat kívánom. Azok voltak a barátaim, akik fajtájuk megmentését tûzték maguk elé.? Noha Dávid formálisan nem lép be a gárdába, a harmincnyolcas véres megtorlások őt is elérik. És ártatlanul meghal. Az idézett beszélgetésben Éva viszont levonja az egyetlen következtetést: ,,?te az asszimiláció útján pontosan eljutottál a legutolsó fokig. Tovább nem is juthattál volna, mert nincs tovább. Az elképzelhető legbecsületesebb, legteljesebb asszimiláció a tiéd. Mert nézd, ez a rendes tünet: a szíved dobogott már román indulóra, a szemed könnybe lábadt, ha hallottad énekeiket. Érted és érzed örömeiket és fájdalmaikat, fáj neked a nép nyomora, nem nagyon, hiszen nem a bőrödön érzed, mint a barátod, de fáj, jót kívánsz nekik, és olyan pontos ítélőképességed van, hogy azt is belátod, asszimilált nem vezérelheti a befogadó fajt. A legtöbb, amit egy úgynevezett százszázalékos asszimilált megtehet, hogy felismerje a befogadó faj legjobbjait, és azok mellé álljon. Idáig eljutottál. Ha tovább mégy ezen az úton, azt is eléred, hogy tudatosan kívánd a fajtiszták elsőbbségét a hozzád hasonlóan beol­vadottak rovására. Idáig juthatsz, ez a legmesszebb pont, ez már a renegátok területe. Ahol te megálltál, ameddig eljutottál, az az asszimiláltak utolsó pontja. Nincs tovább.? Hamarosan eldördül a lövés, és az őt letartóztatni kívánó rendőrök hátba lövik a menekülő Dávidot.
5. Eltelik majdnem négy évtized, és egy másik regényben, Páskándi A sírrab­lókjában, ebben az apokaliptikus Erdély-vízióban mondja Omboldi doktor, a regény egy már-már mitikus hőse: ,,?eleinte majd szégyellni fogjátok, hogy tahó magyarok vagytok előttük, mert nem tudtok szépen románul, vagy mint a cselédjány Bukarestben, nem tudja jól a tangót vagy a rokkot, mert tőletek nem tanulta meg, aztán román lesz a tanítója, mert azok modernebbek? Így lassan, szépen idomultok hozzájuk, akkor aztán a többi magyar előtt szégyellitek, hogy nem vagytok magyarok, aztán meg nemzedékről nemzedékre lassacskán elolvadtok, mint a kemény kockacukor a vízben?? Van kiút??
Bogdán László
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép