
A kézdivásárhelyi várostörténeti múzeum udvarára belépő látogatónak a mestergerendára rótt felirat hívja fel a figyelmét arra, hogy 170 évvel ezelőtt a várost nagy tûzvész pusztította. A gerendán olvasható a ,,nagy tûz? időpontja, s az is, hogy a házat ISTEN SEGEDELMÉB?L 1835 februárjában újjáépítette Jantsó Moses és felesége, Benkő Sára.
Tûzesetekre vonatkozó feljegyzéseket szinte minden város történetében találunk. Ezek okait gyakran így jegyezték fel: a tûz ,,egyes ember gondatlanságából? vagy: ,,ártó szándékkal, valakinek rosszakaratából? keletkezett. A kézdivásárhelyi tûzesetekről szóló jelentések és beszámolók az említetteken kívül főleg a város sajátos településrendjével, egyedülálló, különös építkezési módjával magyarázzák azt, hogy oly gyakran és oly hatalmas pusztítást okozó tûzvészek voltak itt.
A városi tanács már 270 évvel ezelőtt, 1734. március 6-án határozatot hozott a tûzesetek megelőzésére. A rendelkezésekből megállapíthatjuk a katasztrófák legfőbb okait is.
,,Látván a T. Kézdi Vásárhellyi Senatus ezen szegény városnak sok ízben és sok rendben tûz által való elpusztulását és a szegénységnek sokképpen való megromlását a szalmás épületeknek sokasága és sûrûsége miatt, ehhez képest a T. Tanács akarván ezen rossznak meg orvoslása iránt subveniálni [segíteni], közönséges meg egyezésből concludálta [elhatározta]: hogy minden épületekről a szalma, most primum et ante omnia [mindenekelőtt] a két szoross uttca vulgo [közönségesen, vagyis] két Kert-megéje között valókról lehányattattassék? és a szalma helyett vagy sendellyel vagy deszkával, akinek annyira való facultássa [képessége] vagyon, a kinek pedig szegénysége miatt tehetsége nintsen a sendellyre s a deszkára földel fedgye be a maga épületeit??
A piac körül megtelepedő mesteremberek házaikat, mûhelyeiket évszázadokon át szinte kizárólag a közeli erdőkből kitermelt faanyagból építették, és zsúppal fedték. A város belterülete, melyet a 14. század második felében Torja község határából szakítottak ki vásártartás céljából, nagyon kicsi volt. A 15. század elején városi rangra emelkedő település lakossága gyorsan szaporodott, ezért az egyre jobban elaprózódó telkekre a leszármazottak a piactól minden irányba terjeszkedve egymás mögé építették fel házaikat. Így a központból kiindulva, sugár alakban házsorok alakultak, amelyekben a házak sûrûn egymáshoz épültek. Minden két házsor között maradt egy hosszan hátranyúló keskeny telek, ez volt az ott lakó családok közös udvara, melyet a végén kerítés zárt le. Ezek mögött, a piactér keleti és nyugati oldalával párhuzamosan alakult ki később két utca, amelyeket még a 20. század elején is Keleti, illetve Nyugati Kertmege utcának neveztek.
A városi tanács l734-ben kelt rendelete elsősorban az ezek által behatárolt városmagot kívánta megóvni az újabb pusztulástól. A rendeletet büntetés terhe mellett mindenkinek végre kellett hajtania, ez azonban nem mentette meg a lakosságot a további tûzkároktól, egyrészt, mert a zsindelytetők szintén rendkívül gyúlékonyak voltak, másrészt, mert a rendelkezés semmit sem módosított a településszerkezeten, a városközpontban lévő házak ,,sokasága? és ,,sûrûsége? változatlan maradt. Gyakoriak voltak ezért a továbbiakban is a tûzesetek, és száz év múlva, 1834-ben következett be az a bizonyos ,,nagy égés?, amelyről a mestergerendán kívül részletes leírás is fennmaradt. A város akkori református lelkészének, Pap Istvánnak köszönhetjük az egyik hiteles beszámolót, amelyet szemtanúként jegyzett fel nem csak a tragikus eseményről, hanem arról is, milyen lelkiállapotban élte meg a város lakossága javainak teljes pusztulását, és miként gyûjtött lelkierőt az újjáépítéshez.
A tûzvészről és a hatalmas károkról pontos felmérés és több jelentés is készült. A levéltárban őrzött egyik ilyen jelentésből idézünk, amelyet a református egyház képviselői terjesztettek elöljáróik elé, segítségüket kérve.
,,Minő szomorú csapás érte légyen Kézdi Vásárhely Városát folyó Esztendő Július holnapja 29-én reggeli 9 és 10 óra között, egyes ember gondatlanságából eredett tûz égés által, nem kételkedünk, hogy annak gyászos híre a Méltóságos Adminisztrátor Úr és Tekintetes Tisztség figyelmét kikerülte volna. De hogy azon szomorú csapás mekkora légyen, különösön szépen virágzott Ev. Ref. Ekklézsiánkra nézve, azt mi is csak most tudjuk s hivatalosan készült hiteles kimutatás után a maga valóságában csak most tudathatjuk másokkal is.
Az említett szerencsétlen nagy tûz által, melyben az egész Városnak nagy része elégett, több mint 420 gazdák házaikból, már be lévén takarodva tele rakott csûreikből s mondhatni csaknem minden világi keresményeikből egyszerre kifogytanak. Ekklézsiánknak is ritka ízléssel épült szép temploma s tornya leégtenek. Harangjai összeolvadtanak, a templom oly [nagy] értékû ritka Clenodiumaival és pénzével edgyütt ?hamuvá égtenek.?
Pap Istvánnak a tûzvészről szóló beszámolója feltehetően a tragikus esemény évében s az azt követő esztendőben keletkezett, és hosszú időn át kéziratban maradt. Nyomtatásban az Erdélyi Prédikátori Tárban és a Székely Hiradó címû kézdivásárhelyi lapban jelent meg ifj. Jancsó Mózes laptulajdonos kiadásában 1894-ben, amikor megemlékeztek Kézdivásárhely pusztulásának 60. évfordulójáról. A református egyházközség Pap István írását 1895 februárjában kis füzetben, ,,Külön lenyomat?-ként újra kiadta, mert a város akkori helyzetéről is értékes tájékoztatást nyújt.
A város múltjának egyik legalaposabb tudós kutatója, Szentkatolnai Bakk Endre Kézdivásárhely s az ottani Jancsó családok története címû könyvében, amelyet ugyancsak ifj. Jancsó Mózes könyvnyomdájában nyomtattak 1895-ben, számos adattal egészíti ki Pap István beszámolóját. Ezek alapján, részben szó szerint idézve a szerzőket, részben az általuk közölt adatok alapján próbálunk képet adni a várost sújtó nagy tûzvészről.
Pap István feljegyzi: ,,Az 1834-dik esztendő Szent Jakab Hava 29-kén délelőtt tíz óra tájatt, egy szinte hat hétig tartott szárazság utánni rekkenő napon, csaknem a Város kellő közepében, a piaczon volt Tanácsház irányában keletre, az özvegy Szőcs Istvánné piaczra kirugó háza háta megett egy Szotyori Lajos nevû polgárnak a házából, máig sem tudhatni bizonyossággal, szántszándékos-e, mire sok a gyanú, vagy csak történetes tûz ütvén ki magát, a láng az ott volt legsûrûbb épületek között oly sebesen s hatalommal terjede széjjel a kiszáradt s könnyen gyulható zsendelyfedelû házakon, hogy nem több mint két rövid óra alatt az egész Városnak háromnegyed része hamuvá lőn.?
Bakk Endre később olyan levéltári dokumentumokat talált, amelyek a szándékos gyújtogatás gyanúját elhárítják, és egyben igazolják a gondatlanságot. Szotyori Lajosné ugyanis pánkósütéssel foglalkozott, s oly vigyázatlanul öntötte a forró zsírt a szabad tûzhelyen lévő parázsra, hogy a zsindelyes épület meggyulladt, és így a tûz átterjedt Szőcs Istvánné házára is, amelyben olajjal és szeszekkel kereskedő boltos lakott. A kamrában felhalmozott salétrom, puskapor s égetett borok miatt robbanás történt, amitől a szomszédban lévő emeletes faház, melyben Gábriányi Józsefnek volt a patikája, szintén lángba borult. Innen a tûz a piac közepén álló tanácsházra s onnan a piac nyugati sorára is kiterjedt.
,,A város kebele egy égő katlanná vállék? - írja Pap István. ,,A tûz oly hirtelen körülfogta a Várost, hogy a lakosoknak alig volt idejük ön éltek megmenthetésire: akármerre futottak, mindenütt tûzzel mentek szembe. A menekvőnek lángözön állotta útját, s ez okozta, hogy tizennégy személyek a lángoknak áldozati is levének.?
Bakk Endre olyan iratokat talált, amelyekből kitûnik, az áldozatok többnyire öregek és gyermekek voltak, akik nem tudtak elmenekülni. Sebesi Sámuel és Kovács Sámuel elevenen égtek meg, egy Sajtóné nevû asszony egy kis gyermeket próbált kimenteni, de mindketten odavesztek. Elégett még Nagy Samu leánya, Kovács Józsefné két gyermekkel a karján. Megégett özv. Jancsó Áronné 72 éves öregasszony is, aki sérüléseibe két nappal később halt bele.
Ahhoz, hogy az idegen megérthesse, miként okozhatott a tûz ily rövid idő alatt ilyen nagy arányú pusztulást, Pap István rövid leírást ad a városközpont kialakulásáról és helyzetéről. Az eredetileg is szûk helyen létrejött településen a telkek egyre jobban felaprózódtak és így ,,a keskeny térre szorított faházak láncszemnél is szorosabban egybekapcsolva csaknem egész utcánként egyetlen fedél alatt állottak?, ezért a tûz egyszerre s megszakadás nélkül futott végig az épületsorokon. A ,,szûk házhelyek miatt külön udvarok sem lévén, hanem csak alig két ölnyi széles közös utcácskák (melyeket sok helyt a legszélső birtokos állandó kerttel rekesztett be, minden kijárást elzárva), mint udvarok választván el egyik sor lakosságot a másiktól.?
A város pusztulásához az is hozzájárult, hogy szinte minden háznál éjjel és nappal nagy üstökben főzték a pálinkát, s az ezzel kereskedők a pálinkát nem a pincékben, hanem fent a lakóházaikban tartották.
,,Hogy valóban milyen borzasztó is volt ezen tûz, leginkább képzelhetővé teszi az, hogy a kővárral [várfallal] kerített Templom és Torony Délről s Keletről az elég nagy térségû piac által minden épületektől elszigeteltetve is a tûztől meg nem menekedhetett. Papi, Kántori és Oskola házai, minden parochiális épületekkel, a leveles tár minden pénzivel s nagybecsû Klenódiumaival a Templom oldalához ragasztott északi bástyában menthetetlenül elégett. Három nagy harangja a tûz izzó melegében, mintegy a végtelen szerencsétlenség megsiratására könnycseppekké olvadva aláhullottak.?
A nagy égésben, a gazdasági épületeket nem számítva, elégett 421 az akkori 558 lakóházból. A városnak csak az északi, Kanta felőli része menekült meg a pusztulástól. Ez a később épült Tanácsház és a Cserey-telek, a jelenlegi Vigadó közti vonaltól északra lévő városrész, amely annak köszönheti megmaradását, hogy a Nemere szele a tüzet keletről nyugati irányba terelte.
,,Az égés után a Katonai és Polgári Elöljáróságnak legelső gondja volt, hogy a kár mennyisége hitelesen felvétessék - írja Pap István. - E végre elegyes bizottság neveztetvén ki, az Ekklézsia kára becsültetett öszvességgel 128.000 Váltó Rforintokra. Ezzel együtt az egész égett közönség kára ment 1.142.292 Váltó Rforintokra.?
,,Szívrepesztő volt látni a tûznek megszûnése után, miként állottak minden ház omladékánál a kétségbeesett szerencsétlenek, kezeket törve, s égreszegzett szemekkel siránkozva, nem tudván, mitévők legyenek? - írja Pap István.
A város ilyen arányú pusztulása után a megmaradt városrészben lévő házak nem voltak elegendőek a hajléktalanok befogadására. Hetekig a mezőkön maradtak, majd lassan, ahogy a tûz elhamvadt, házhelyeiket kezdték kitakarítani, a pincékbe költöztek be, ott vészelték át a telet. A következő évben azonban, ahogy erről több mestergerenda is tanúskodik, Isten segedelmével kezdték házaikat újjáépíteni.
,,Illy iszonyú csapás, illy súlyos szerencsétlenség után a házatlan s mindenestől egyszerre megfosztatott nép miben találhatott egyébben enyhülést, mint a Vallás vigasztalásaiban, a könyörgésben és imádságban? - írja Pap István, majd megjegyzi: Emlékezetül jegyzem ide, hogy a legelső szerencsétlen Vasárnapot a temetőben ünnepeltük meg.?
Ezt követően a fiúiskola udvarán, a szabad ég alatt tartottak istentiszteletet. Szeptember végéig a hat nemes céh tagjai kitakarították a templomot, kihordták az összeomlott tető törmelékeit, s bár ajtók, ablakok és tető nélkül csak a csupasz falak maradtak, reménykeltő volt, hogy már a templomban imádkozhattak. 1835 október közepéig elkészült a tető is, cseréppel lefedve.
A templom északi falán a timpanonban a következő szöveg olvasható: ÚJÍTTATOTT A NAGY ÉGÉS UTÁN MDCCCXXXVIII. A torony alapkövét 1846-ban helyezték el, építését pedig 1854-ben fejezték be. A templom újjáépítéséhez hozzájárultak az eklézsiák, a törvényhatóságok, Ferdinánd cs. és k. és igen nagy számban a jóakaratú adományozók.
A lakosság megsegítésére keresztényi együttérzésből fakadó adakozókészséggel egymás után érkeztek a közeli falvakból az élelemmel, ruha- és ágynemûvel megrakott szekerek. Adakozott a polgári és a katonai elöljáróság, az Erdélyi Országgyûlés királyi biztosa, Estei főherceg Ferdinánd, Báró Wesselényi Miklós és a kolozsvári országgyûlésen jelen levő több főúr is.
A nagylelkû adományoknak, a lakosság kitartó munkájának és Isten segítségébe vetett hitének köszönhetően poraiból megelevenedett a város, és tizennégy év múlva, az 1848-49-es szabadságharc idején már becsülettel vállalni tudta az ágyúöntéssel és hadianyaggyártással járó áldozatokat.
Incze László