Csütörtökön, 25-én Marin Sorescuval és Helénkével, a kiadó sok éve mindenütt jelen levő közönségszervezőjével elvonatoztunk Sepsiszentgyörgyre. Este a szakszervezeti mûvelődési ház kistermében részt vettünk az Orizont román nyelvû irodalmi kör ülésén. Farkas Árpi csak telefonhívásom után, unszolásomra jelent meg. Leolvastam az arcáról, pár szavas, kényszeredett felszólalásából pedig nyilvánvaló lett előttem: ha így halad a politikai élet, továbbra is így romlik a romániai magyarság helyzete, lehetetlenné válik a jövőben közös rendezvényeken a magyar írók jelenléte.
Onnan a színházba siettünk. Végre láttam a Tavaly nyáron történt címmel bemutatott Vampilov-fordításomat. Szép, profi komolysággal, teljes színészi odaadással színre vitt előadás. A befejezés kissé meglepett. Szinte szakrális jellegével elütött az előadás stílusától. Az volt az érzésem, Valentyina áldozatának fénybe emelése majdnem a didakticizmus határát súrolja. De látványos, kifejező.
Felmentünk Sorescuval az öltözőkbe és gratuláltunk Balázs Évának, Nemes Leventének, Zsoldos Árpádnak, Balázs Péternek, Dobos Imrének, és - meglepetésként hatott - néhány próba után ugrott be Kaskina szerepébe a megbetegedett Rozsnyai Júlia helyett - Nászta Katinak. Egységes, szerepükkel hittel, szenvedéllyel azonosuló színészek teamjévé szervezte, forrósította őket Constantin Codrescu, aki mint Szentgyörgyön gondolják, meg akarta mutatni elsősorban a román tagozat hőbörgő, őt kontesztáló mûvészeinek, hogy ő azért valaki. Ha nekiáll, és van kivel dolgoznia, nem vall szégyent. Szerintem elérte célját.
Pénteken, 26-án megyejárás volt Petre Strechinariu mûvelődési bizottsági alelnök és Kiss Jenő megyei könyvtári igazgató kíséretében. Mondanom sem kell, hogy a nagy protokoll nem nekem szólt, hanem Sorescu barátomnak. Elszaladtunk hivatali kocsin Nagyborosnyóra, meglátogattuk a rendelőjében fogorvos fiamat, Gábort, utána Kovászna következett. A tündérvölgyi Fenyő Szállóban elrendeztem, hogy székelyföldi turnéja után Sorescu ott tölthessen egy hetet.
Ha már Kovásznán voltunk, mondom az oltyán vendégnek: megmutatom neked Erdély talán legszebb kisvárosi főterét. Elvittem Kézdivásárhelyre. Tetszett neki a mindmáig rátarti céhváros központja nagyon. ,,Csak eszébe ne jusson valakinek, hogy lebontassa, mint a szocialista stílustól idegen építkezést? - vetett keresztett a gonoszt elûzendő a román költő. ,,Doamne fere?te!? - kiáltottunk fel egyszerre mi, a többiek. Ahogy az autóval elhaladtunk a református templom mellett, hogy rátérjünk a városból kivezető útra, láttam, Sorescu visszanéz, aggódó pillantást vet a főteret szegélyező, vidám színû neobarokk épületekre.
Alsócsernáton. A Haszmann testvérek néprajzi múzeuma. Társam szótlanul nézegette a gazdag helytörténeti anyagot, az udvaron pedig a cséplőgépeket és egyéb régi mezőgazdasági felszerelést. Sokat mondanak ezek is a vidék egykori civilizáltságáról. A vendéglátók juhtúróval, szalonnával és jóféle szilvóriummal kínálták a rendes ember benyomását keltő ,,élő klasszikust?.
Délután négykor író-olvasó találkozó Hidvégen. Negyvenöt év után jártam a Mikó grófok ősi fészkében. Akkor az ott férjnél levő Ilona néninél, anyám nénjénél vendégeskedtem egy hétig. Előbb meglepődtem, nem vettem szívesen, hogy a megyei hatalmasságok odairányítottak, amikor az eredeti terv szerint Uzonba kellett volna mennünk, de előzőleg a párti embereknek bajuk támadt Beke Gyurival a népfőiskolán tartott előadása miatt, s mint az egyszeri csordapásztorról mondja a román népi szólás, megharagudtak a renitens író falujára.
Végül is jó volt Hidvégen. Szívélyes és tartalmas találkozón vettünk részt. Gabra, a megye ideológiai főkorifeusa, aki elkísért, Sorescu-verseket szavalt fejből. Vacsora a néptanácsnál - bárányflékennyel.
Este még elértem a színházban a Vampilov-előadás utolsó képét. Még kevésbé tetszett, mint előző este. Bár, elismerem, így is lehet.
Hosszú beszélgetés Nászta Katival. Beszámolt a náluk tartott házkutatásról és aznapi kihallgatásáról. Fasiszta lapokat olvas, magyarországi románellenes maszlaggal szédíti magát, hangzott a vád. Különben férjével beadták a kitelepülési papírokat, pár nap múlva zárják ki a pártból.
Szombaton megnéztem Gábor fiamék új lakását. Meleg, megnyugtató fészek lehet belőle. Anyámmal beszélgettünk jó kiadósan. Csodálatos, hogy milyen egészséges, helyes gondolkozású, jó kedélyû idős asszony. Megígértem: március huszonötödikén, nyolcvannegyedik születésnapján újra együtt leszünk. Péterrel feszült hangulatban váltunk el.
A déli vonattal - negyed kettőkor indultunk Szentgyörgyről. Csíkszeredának vettük az irányt. Folytattuk Sorescuval a beszélgetést a korszerû gondolkozásról, a politikai provincializmus kelepcéiről. Napjaink nemzetiállam-koncepciójának, a függetlenség, a szuverenitás elve múlt századi értelmezésének veszedelméről a jövőre nézve. Mert maradi, elzárkózó, a nemzeti kisebbségekkel szemben hegemón, asszimiláló álláspontra helyezkedik. Költőbarátom felidézte beszélgetéseit Günther Grass-szal, Leopold Senghorral, Voznyeszenszkijjel és Illyés Gyulával. Az írói felelősségről, az alkotói szabadságról elmélkedtek. A szeredai állomáson Májai Albert, a megyei mûvelődési bizottság elnöke és helyettese, a tulajdonképpeni főnök, Cotfas elvtársnő várt. Ebéd, rövid pihenő a szállodában, majd látogatás a múzeumban. Marin kajánul jegyezte meg, úgy látszik, akárcsak Háromszéken, Csíkban sem volt középkor. Csak kőkorszak, bronzkorszak, dákok, rómaiak és? néprajz. Ez már így van, mondtam neki. Ami nekünk, mármint a hivatalos történelemszemléletnek nem kell, zavarja öndicsőítő mítoszainkat, homályosítja a magunkról kialakított képet, tûnjön el, nem is volt soha. S mindezt a szigorúan vett tudományosság fortélyával. Nem tudom, legalább magában fontolgatta-e a lehetséges választ saját, a középkor eltûnésével kapcsolatos kérdésére? Látta-e legalább töredékesen, amit a legtöbb romániai magyar értelmiségi évtizedek óta olyan tisztán lát?
Megkérdeztem Cotfas elvtársnőt, miért tûntek el a pár évvel ezelőtt még látható magyar feliratok. Például a kiállított etnográfiai tárgyak mellől. Nem lenne helyénvaló, ha a magyar múzeumlátogató is megismerhetné azok magyar vagy székely tájnyelvi elnevezését? Ó, tudják magyarázó szöveg nélkül is - volt a cinikus válasz. No jó, de bizonyára a román látogató is ismeri a tárgyak nevét. Miért kell neki mégis kiírni? Az elvtársnő hallgatott, Sorescu somolygott a bajusza alatt.
Délután hat órakor a Mikó-vár kápolnájában találkoztunk mintegy száz-százhúsz szeredai könyvbaráttal. Magyarral, románnal vegyesen. A szokásos üdvözlések után én mutattam be Marin Sorescut, aki - hangsúlyoztam - megtanulta olvasmányaiból, utazásai révén, a kor nagy íróival folytatott beszélgetésekből, hogy a világ, az emberi élet, a kultúra azért vonzó, mert sokféle, változatos, egymást kiegészítő. Csak a tudatlanok, a szánalmas köldöknézők törekszenek a másság megszüntetésére. A saját nyelvétől, múltjától, hagyományaitól elütő értékek korlátozására, végcélként a megszüntetésére. A sokat emlegetett hídépítésről megvallottam: nem tartom elsődlegesen fontosnak, hogy a hidat kétfelől építik-e vagy csak egy irányból. A lényeg az, hogy álljon, s rajta közlekedni lehessen. Még ha csak egy irányba, akkor is. Nekünk a Kriterionnál megvan a hídépítő tudásunk, akaratunk, hál?istennek, van, miből építkeznünk. Nem nézelődünk, várakozunk, számítgatunk, hanem tesszük a dolgunk. Amíg lehet. Folytatni kívánjuk a magyar irodalom nagy hagyományát: más népek, más nemzeti kultúrák, természetesen a románnak is, anyanyelvünkre történő tolmácsolását. Igyekezetünkkel nemcsak a román szellemiséget tiszteljük meg, de saját mûvelődési érdekeinket is szolgáljuk, nemzeti kultúránkat gazdagítjuk, könyveink olvasóinak horizontját tágítjuk, korszerûen gondolkodó közösségünk erősödését segítjük elő.
Sorescu beszélt a modern költészeti törekvésekről, a lírai mûfaj általa elképzelt jövőjéről. Itt is, akárcsak Szentgyörgyön vagy Hidvégen, méltatta a Kriterion erőfeszítéseit a román-magyar kölcsönös megismerés elővitelében. Baráti szóval értékelte az én kiadói munkámat.
A helyi népszínház tagjai magyarul és románul Sorescu-verseket adtak elő. Nem dicsekvésből jegyzem ide, de a magyar gyerekek értőbben válogattak, egyetemes érvényû mûveket szólaltattak meg.
A búcsúvacsoránál amerikai úti élményeinkről mesélünk vendéglátóinknak. Nem szeretem, fejtegeti Cotfas elvtársnő, hogy milliomosok vannak ott. Én: ha valaki belecsöppen a milliókba, talán még lehet róla vitatkozni, ám, ha munkájával, tehetségével, kockázatvállalásával szerzi vagyonát, mi benne a rossz? Mire Sorescu: még mindig jobb, ha egy országban van hétezer milliomos, mintha csak egyetlenegy volna, s az is eszelős. Mély csend?
Az éjszakai vonattal hazajöttem.
(Részlet az Apályban címû könyvből)
Domokos Géza