irodalmi, mûvészeti és társadalomtudományi folyóirat, Békéscsaba
A tizenegyedik évében járó Bárka a Békés Megyei Könyvtár kiadásában kéthavonként megjelenő irodalmi, mûvészeti, társadalomtudományi folyóirat.
A lapot eredetileg a Tevan Kiadó vezetői, Cs. Tóth János és Kántor Zsolt hozta létre 1993-ban, azonban különböző okok miatt 1997-ig rendszertelenül, évi egy-két számot tudtak csak megjelentetni. Ekkor kapcsolódott be a kiadásba a Békés Megyei Könyvtár, kibővült a szerkesztőség, és ettől kezdve a negyedévi rendszerességgel jelentkező folyóirat egyre színvonalasabb, tartalmasabb számokkal hívta fel magára országszerte a figyelmet.
Az 1999/4. számtól a szerkesztőség is átköltözött a könyvtárba, s azóta az addig is kulcsszereplők új posztokon mutatkoznak be: a korábbi főszerkesztő-helyettes, Elek Tibor vette át a lap teljes irányítását, Grecsó Krisztián szerkesztőként, Kántor Zsolt, majd a 2001/3. számtól Erdész Ádám és Kiss Ottó munkatársként segíti őket. A régi-új stáb nemcsak külsejében újította meg (Lonovics László képzőmûvész segítségével) a Bárkát, de finom belső, tartalmi, szerkezeti változtatásokat is végrehajtott, és megteremtette az évi hatszori megjelenés szellemi, anyagi, infrastrukturális hátterét is.
A szerkesztők az egyetemes magyar kultúrában gondolkodnak (...), bíznak abban, hogy a regionalitás és az egyetemesség a minőség- és értékelvû szemlélet- és gondolkodásmód keretei között nincs feloldhatatlan ellentmondásban egymással; a látszólag lokális érdekeltségû témáknak és a térségben élő, ide kötődő szerzőknek a ,,vidéki? folyóiratok többségénél hangsúlyosabb szerepeltetésével ezt bizonyítani is próbálják. 2000-től helyet biztosítanak a lapban a társadalomtudományi anyagoknak is, azt remélve, hogy az irodalmi, mûvészeti és a társadalomtudományi érdeklődésû olvasóközönség között vannak még átfedések, átjárások, s publikálási lehetőséget teremtve ezáltal a régióbeli tudományos mûhelyek munkatársainak is.
Nemcsak a nyomtatott, de az élő, személyes irodalmi ismeretterjesztést is fontosnak tartják, ezért rendszeresen járnak nemcsak a régióban, de országszerte, sőt, a határon túl is a folyóiratot bemutató író-olvasó találkozókra. A jubileumi év alkalmából pedig egy új akciót indítottak, havonta ellátogatva a megye középiskoláinak egyikébe, hogy ott az érdeklődő diákokat a kortárs magyar irodalommal, a lehetőségekhez mérten, megismertessék.
A lap megjelenését anyagilag Békés Megye Önkormányzata, Békéscsaba Megyei Jogú Város Önkormányzata és a Nemzeti Kulturális Alapprogram támogatja.
Elek Tibor (1962) irodalomtörténész, kritikus, a Békéscsabán megjelenő Bárka címû irodalmi, mûvészeti, társadalomtudományi folyóirat főszerkesztője, a Békés Megyei Könyvtár irodalmi osztályvezetője, a Körös Irodalmi Társaság elnöke. Kötetei: Szabadságszerelem (Magatartások és formák a nyolcvanas évek kisebbségi magyar irodalmából), 1994; Helyzettudat és önismeret (Magyarság és európaiság kérdései napjaink esszéirodalmában), 1997; Értékválasztás (publicisztikák), 1999; Székely János (monográfia), 2001; Fényben és árnyékban. Az irodalmi siker természetrajza (tanulmányok, beszélgetések), 2004.
Ami elhasadt
És akkor összeroskadsz megint vele,
mikor hited szerint vagy a legerősebb éppen,
s míg kémleled, hogy szerinte vagy szerinted-e,
addig tûröd, mint a ludak, hogy remegésig tépjen
(nagyapádtól örökölted, jelnek, ezt a kort,
hogy nyavalya a baj, így holt-idő a reszketés),
ami elhasadt, hitted, az pedánsan összeforrt,
ugyan nincsenek kapcsok, helyek, rendek és
a kedvek is csak vannak, mint egy halom sóder,
de nincs sem ömleny, sem vérrög már legbelül,
nyugton bőrözik a pörkölt, s egy nagyon jó jel:
a galambdúcnál egy denevérszárny megfeszül,
és ekkor mégis összeroskadsz vele,
pedig hited szerint vagy a legerősebb éppen,
mint az Áztató tó kenderfoltos jege,
elrepedsz vonalban, majd lassan ezerféleképpen.
Grecsó Krisztián 1976-ban született a Csongrád megyei Szegváron. A József Attila Tudományegyetem magyar szakán végzett. Békéscsabán él, író, a Bárka szerkesztője. Pletykaanyu címû novelláskötete az utóbbi évek legnagyobb induló könyvsikere volt. Írásai többek között az Alföldben, a Beszélőben, az Élet és Irodalomban, a Jelenkorban, a Tiszatájban, a Holmiban és a 2000-ben jelennek meg. Kötetei: Vízjelek a honvágyról (versek), Tevan Kiadó, 1996; Angyalkacsinálás (versek), JAK-füzetek, 1999; Caspar Hauser (versek); Pletykaanyu (novellák, 2001). Szakmai elismerések: Nemzeti Kulturális Alapprogram alkotói ösztöndíja (2001), Örkény István-ösztöndíj (2002), Faludy-díj (2002), Bródy Sándor-díj (2002), Nemzeti Kulturális Alapprogram alkotói ösztöndíja (2003), Déry Tibor-díj (2004).
Egy megrepedt tükör
Egy megrepedt tükör állt Lisa szobájában a komód fölött, nagy tükör, nagy repedéssel, a szobában, ami korábban szeneskamra volt, kicsi szeneskamra lakássá átalakítva, nyári szállás, mondta Lisa, és elpirult, a nyakánál pirult el, ilyet azelőtt még sosem láttam, hogy valaki a nyakánál piruljon el, de azelőtt még ilyen szobát sem, nyári szállás, ismételte, amikor leültünk, háromszor négy méter, de megvagyunk, mondta Lisa, és a tükörbe nézett, ami uralta a szobát, nem is lehetett nem látszani benne, akkor én is a tükörbe néztem, és láttam, piros vagyok, a nyakamnál vagyok piros, ahol azelőtt sohasem, de valahogy ez nem zavart, s tudtam, Lisát sem zavarja, sőt, ezzel sok minden megoldódni látszott, mintha megtaláltuk volna a közös hangot, vagy inkább a közös színt, mert hang az nem volt ekkor, bár a csend egyáltalán nem volt zavaró, én mégis szólni akartam, de Lisa megelőzött, azt mondta, cssst, mamóka alszik, mutatott az ágy végében egy fekete kendővel letakart kupacra, mert a tükrön kívül ágy is volt a szobában, azon ültünk, s azon aludt mamóka is, cssst, mondta Lisa, mamóka alszik, akkor értettem meg, hogy a fekete kendővel letakart kupac a mamóka, már évek óta alszik, mondta Lisa halkan, és azt is mondta, hogy hideg lesz télire, és ekkor melegen nézett, és mintha bizakodna valamiben, én meg zavart lettem, erre ő is zavart lett, és hosszú csend következett, csak mamóka szuszogását lehetett hallani, aztán kevéssel később azt, hogy az udvarban a szomszédasszony veszekszik a férjével, hogy már megint részeg vagy, mint a disznó, s pofonok hallatszottak, aztán megint csend lett, nagy csend, de ezzel a csenddel együtt sötét is jött, szinte egyik percről a másikra besötétedett, és a sötéttel együtt súlyos, ugyanakkor érzékelhetetlen és megnevezhetetlen valami is bekúszott a szobába, és ez a valami lassan kezdett ránk telepedni, kívül és belül, Lisára és rám is, de akkor, mielőtt még ellephetett volna minket ez a valami, Lisa egyszerre könnyed lett, menjünk világgá, mondta váratlanul és hangosan, s mintha mamókát elfelejtette volna, felugrott az ágyról, menjünk világgá, van még legalább hét liter benzinem, mondta, s röviddel ezután öntöttük is a részeges szomszéd Trabantjába a benzint, a Trabantba, ami már legalább olyan régen aludt az udvaron kiszáradva, mint mamóka a fekete kendő alatt, de felébredt, mint ahogy mamóka is felébredt a falu szélén, amikor egy döccenőn mentünk át, nézd, fiam, milyen szép építkezés, mondta mamóka, ez a jövő, mutatott kifelé a kocsi ablakán, milyen szép építkezés, ismételte, amikor épp a temető mellett mentünk el, világgá Lisa, mamóka, én és a legalább hét liter benzin.
Kiss Ottó (1963) író, a Bárka munkatársa. Fontosabb könyvei: Visszafelé hull a hó (1997), Szövetek (1999), Az elmerült kert (2000), Csillagszedő Márió (2002), Angyal és Tsa (2003), Javrik könyve (2004).
Szindbád egyelőre nem haza megy
(részlet)
I.
- Nem segít semmi - gondolta komoran Szindbád, a hajós, midőn közeledni érezte halálát, és a kisvárosi csatorna holtágának régi hídjára ment, ahonnan elgondolkozva nézte az alkonyatban álmodozó messzi erdőségeket, s ahol egy barna hajú, különös illatú leánytól emlékbe kapott kicsiny pipáját szívogatta, amitől szeme könnybe lábadt, s torkát kaparó érzés fojtogatta, és amitől egyszerre zsongást, majd furcsa neszeket vélt hallani valahonnan távolról, az eltûnt, elsüllyedt, az elmondhatatlan és ugyanakkor leírhatatlan időből, melynek egyetlen bizonyos értelme az elmúlás (még inkább a változás, gondolta Szindbád), zsongást és neszeket, amik arra ösztökélték, hogy egy utolsó utazásra induljon, azon tûnődve, hová járnak az új költők, merre tanyáznak, vannak-e egyáltalán, s ha vannak, vajon mi fáj nekik, fáj-e egyáltalán valami, egy sokszor megtett, valójában azonban soha meg nem kísérelt utazásra, mígnem oldalt hajtott fejjel, valamilyen delejes révületben, édes, ópiumos álomba merült, mint aki sok hányattatás és bolyongás után végre hazaért. - Nem segít semmi - gondolta borúsan -, végül mégiscsak írni kell valamit. S a kisvárosi kávéház felé vette az irányt, lassan, tûnődve.
II.
Szindbád máskülönben csupán homályosan ismerte Balladi Nettát. Annyit biztosan lehetett róla tudni, hogy az Árnyas utcai szobormíves udvarával átellenben állt a házuk. Az a ház, amelyikkel szemben a kontyos Teca néni lakott, akihez Szindbád egy időben sûrûn átszaladt testvérével, és hangosan dörömbölt a zöld kerítéses kapun, amíg Teca néni ráérősen ki nem csoszogott, hogy aztán az üveges verandára vezesse őket, ahol fonott kosárban illatozott már a friss kenyér, a Zsarnóczay pék puha kenyere, zsenge liszttel meghintve a durcáján. Az a ház, amelyikben Kamilla, a pattanásos arcú barna lány, Szindbád ifjúkori társa lakott egykor, akinek szülei nutriát tenyésztettek az udvarban, s kapcsolatuk utolsó hónapjaiban Szindbád - ifjú poéta - mind gyakrabban gázolt térdig a szennyes lében a riadt állatok közt, és azt érezte, hogy büdös van, Kamilla, aki egyik napról a másikra eltûnt, felszívódott az időben, s akit Szindbád egy alkalommal rózsával lepett meg anyák napjára, és akiről egészségtelenül sokat ábrándozott, évekkel később is, amíg más leányok kézelőjét gyûrögette és harapdálta, kap-e virágot anyák napjára, mert Szindbád akkoriban már a világtól elvonultan, magányosan élt, s csak az anyákat tisztelte, és csak olyan nőnek csókolt kezet, akinek keze fogásán a lúg, a mosószappan érdességét érezte, akinek keze fogásán érzett, hogy pelenkát is mosott életében, s nem átallja gumikesztyû nélkül, személyesen sulykolni és mosni a szeretett férfi szennyesét. Csak az anyákat tisztelte Szindbád, nem is lehetett hát senkije, és egyre sûrûbben sóhajtozott (nem segít semmi), mert egész szívével menthetetlenül és reménytelenül abba a bizonyos házba vágyott vissza. Szindbád, a hajós, napjában többször elkerekezett Balladi Nettáék előtt, a nutriás házra azonban nem ismert rá. Ami feltûnt, hogy zsúpfedeles a garázs, és hogy a padlástetőn ködösen ég egy lámpa, mindig, örökké, akkor is, amikor Szindbád hajnaltájt hazafelé vette útját a kisvárosi kávéházból, és akkor is, amikor Teca nénit utoljára látogatta meg, és az üveges tornácról lopva figyelte, mikor tûnik fel az őzikeszemû Balladi Netta tüneményes alakja a mázolatlanul hagyott szürke falak árnyékában. Szindbád ekkor megállapította, hogy Balladi Netta - a tagadhatatlan egyezések ellenére - nem fogható Kamillához, a pattanásos arcú barna lányhoz, egyáltalán: senkihez sem mérhető, de tisztába, bárhogy is próbálkozott, nem jött vele. Rendületlenül írogatta verseit, miközben féltetten őrizte azokat, amelyek egykor - ellentétben a rideg fővárosi szerkesztőkkel - olyannyira tetszettek Kamillának, a pattanásos arcú barna lánynak, Balladi Nettának azonban (egyelőre, gondolta Szindbád) kevésbé.
Kiss László (1976) író, a gyulai Erkel Ferenc Gimnázium tanára. Eddig egy kötete jelent meg: Szindbád nem haza megy (Tiszatáj Kiadó, 2003).