(részlet)
1956 nyara
Ez a nyár egyébként az írók nyara volt. Rákosi bukása mintha mindenben őket igazolta volna - mindenesetre teljesen kihúzta a talajt a nagy hangú pártfunkcionáriusok, a Vasas székházbeli ,,lincselők?, a fenyegetőzők és a terroristák lába alól. Augusztusban és szeptemberben, heteken át egymás után hívták be a pártközpontba azokat az írókat és újságírókat, akik alig fél évvel ezelőtt a legszigorúbb pártbüntetéseket kapták, és heteken át a letartóztatás közelében éltek, és ünnepélyes formák között közölték velük, hogy bár követtek el formahibákat - a lényeget tekintve nekik volt igazuk, a párt elismeri ezt, és eltörli büntetésüket.1 Az újságíró-szövetségben rehabilitációs bizottság alakult, amely már nemcsak a megsértett kommunistáknak, hanem a sokszor éveken át kenyerüktől is megfosztott, úgynevezett ,,polgári? újságíróknak az ügyét is megvizsgálta, s erkölcsi és anyagi elégtételt állapított meg.
Ami az ,,apparatcsikokat? a legjobban meglepte, az az volt, hogy a megkövetett írók egyáltalán nem voltak elragadtatva a szép bocsánatkérésekről. Nemcsak azért, mert - mint hangsúlyozták - Nagy Imre, valamint a Petőfi-köri felszólalása miatt kizárt Déry Tibor és Tardos Tibor ügye még nem rendeződött, s addig fabatkát sem ér a többiek pártbüntetésének eltörlése, amíg őket nem rehabilitálják, hanem azért sem, mert - mondották - sokkal többről van szó, mint egyes emberek és egyes igazságtalanságok jóvátételéről: az ország dolgát kell mindenekelőtt rendbe hozni. Így történt meg azután, hogy a Szabad Nép eltávolított lázadói közül egyetlenegy sem volt hajlandó visszamenni a pártlaphoz, vagy elfogadni felajánlott új állásokat addig, amíg a sztálinizmus megrögzött képviselőitől meg nem tisztítják a szerkesztőséget. Így történt, hogy a megbüntetett írók egymás után jelentették ki, hogy teljesen érdektelen számukra a ,,rehabilitáció?, amíg Dérynek és Tardosnak nem szolgáltatnak elégtételt. Végül is a pártbüntetések eltörlése ugyanúgy zajlott le, mint a kiosztásuk: az érdekeltek megkérdezése nélkül, mintegy akaratuk ellenére.
Az írók számára ekkor már a tetszetős gesztusoknál sokkal fontosabbak voltak a tettek. Azt, hogy a ,,káderlapjukon? ott van a ,,szigorú megrovás?, igen jól el tudták viselni; ami valójában izgatta őket, az volt, hogy végre-valahára elmondhassák mindazt, ami évek óta immár beléjük szorult, hogy publikálhassák mindazt, ami íróasztaluk fiókjában lapult, hogy őszintén és szabadon beszélhessenek. Nem a személyek: a gondolatok és a mûvek ,,rehabilitálása? volt a legfontosabb.
Igen sok történt ezen a téren is. Azok a követelések, melyeket annak idején a memorandum, ez a megátkozott dokumentum szegezett a központi vezetőség mellének, most jóformán kivétel nélkül megvalósultak. Az Operaház - hatalmas sikerrel - bemutatta Bartók Csodálatos Mandarinját. Megjelentek Nagy László és Benjámin László verseskötetei. A Nemzeti Színház újra mûsorra tûzte Az ember tragédiáját, bemutatta Németh László Galileiét, és már folytak Háy Gyula Varró Gáspárjának a próbái is. A könyvesboltok kirakataiban feltûnt Déry Tibor remekmûve, a Niki. A József Attila Színház bemutatta egy fiatal és tehetséges drámaíró, Gáli József Szabadsághegy címû színmûvét, amely az ,,új osztály? életének megrázó leleplezése volt. A Gyarmat utcai filmgyárban vakmerő szatírák és éles társadalomrajzok forgatókönyvei gyûltek halomra, olyan ütemben, amelyet tíz év óta még nem látott a magyar filmmûvészet.
A szegedi egyetemen áhítatos fiatalok hallgatták az ország egyik legnagyobb szelleme, Bibó István, a tudós szociológus előadásait a magyar társadalom útjáról, fejlődéséről, a demokráciáról és a szocializmusról. Ezt a kiváló tudóst az írás és a publikálás lehetőségeitől tíz éven át fosztotta meg a rendszer, mert bírálni merte - nem sokkal a háború befejezte után, a koalíciós időszak kezdetein - a kommunista párt taktikáját és stratégiáját, felhívta a figyelmet a diktatúra készülő veszélyeire, és nem utolsósorban szembe mert szállni Révai Józseffel a kommunista párt és a demokrácia viszonyát illetően.
Az újságok hasábjain egymás után jelentek meg a bátor és szókimondó írások. Az Irodalmi Újság példányszáma 8-10 000-ről 30 000-re szökött. Elfogyott volna belőle kétszer ennyi is, de a pártbürokrácia a papírhiányra való hivatkozással nem volt hajlandó több papírt kiutalni. Így aztán az 1 forintos újságot város- és országszerte 25-30 forintért, feketén árusították, s nemegyszer az utcai újságosbódék előtt nyilvános verekedésekre került sor: ki kapjon belőle és ki ne. Egész sor újságárus csak ,,kapcsoltan? volt hajlandó eladni akkor, ha a vevő Szabad Népet vagy valami más unalmas pártkiadványt is hajlandó volt vásárolni. Egyes cikkeket, verseket kimásoltak a lapból, ezek gépírásban terjedtek. De az írók hetilapja mellé felzárkózott a Béketanács lapja, a Béke és Szabadság, a Non Györgytől2 megszabadult népmûvelési minisztérium lapja, a Mûvelt Nép s egy újonnan megindított lap, a Hétfői Hírek is, amelyben a Rajk-ügy miatt egy esztendővel ezelőtt kizárt Gimes Miklós most elsőnek követelte nyilvánosan Rákosi Mátyás és Farkas Mihály felelősségre vonását.
A szókimondás nyara volt ez: az évek óta felgyülemlett gondok és gondolatok, a bajok és vágyak, a vádak és a remények kimondásának virágzó korszaka. Egyszerû dolgok mondattak ki, de Magyarországon mindeddig a legegyszerûbb igazságok voltak a leginkább kimondhatatlanok. A börtönből szabadult költő kimondotta, hogy - a börtönből szabadult.3 A fiatal újságíró kimondotta, hogy ,,a sztálini iparosítási program, mindeddigi koncepciónk alapja, számunkra végképp használhatatlanná vált, akárhogy is alakítjuk, alkalmazgatjuk a magyar viszonyokra?. A publicista kimondotta: ,,Gondoljuk végig az elmúlt intézkedéseket abban a tudatban, hogy minden-minden a gyermekszemek előtt játszódik. A korszak nem volt gyermekeknek való.? Egy fiatal kritikus odafordult az ország népmûvelési miniszteréhez, Darvas Józsefhez, és így szólt: ,,Hát mondd meg végre, hány per, mennyi vér, micsoda gyász, hány zokogó paraszt, hány zaklatott agy, kifakult szem, orvcselekedet, harsogó képmutatás, baj, bolondulás, meddig, szádig érő epesár kellett volna ahhoz, hogy ízleld már a keserûséget és kiöklendd magadból a tisztulás igéit?? Egy fiatal író elmondotta, hogy az embereket gonoszul becsapták, azt ígérték nekik, hogy a tengerben limonádé van, és az emberek ,,otthon meglötyögtetik a kannát, kis sós víz tapad a peremére, néhány tengeri moszat, és semmi más. Fásultan néznek egymásra. A kannát kimossák, és kútvizet isznak, mint eddig. De jókedvük nincsen.?
Az írók kimondták, hogy nincs kétféle, úgynevezett ,,szocialista? és ,,burzsoá? igazság, csak igazság és hazugság van, és ez az egész elmélet csak ,,a törvénytelenségek, az erőszak akart vagy akaratlan fedezésére? szolgált. És Háy Gyula mondta ki legtömörebben és legvilágosabban, hogy ezek után igenis a teljes igazságot és a teljes szabadságot követelik:
,,Nos, essünk túl az ijedtségen: igenis az irodalom teljes szabadságára gondolunk. Értve ezen a legteljesebb, a legkorlátozatlanabb szabadságot, amely társadalomban élő emberek között lehetséges. Más szóval: az irodalomnak semmi se legyen tilos, amit a társadalom törvényei egyébként nem tiltanak. Tehát ne szabadjon az írónak a mûvében gyilkosságra, gyújtogatásra, rablásra, lopásra, a népi demokrácia megdöntésére, egyes rétegek vagy foglalkozási ágak elleni atrocitásokra, faji diszkriminációra, bürokratikus kiskirálykodásra stb. bujtogatni, ne szabadjon rágalmazni, sőt ne szabadjon véteni bizonyos, a törvénykönyvben le nem fektetett, de nyilvánvalóan a túlnyomó többségtől elfogadott erkölcsi normák ellen se.?
,,Viszont az írónak is, mint bárki másnak, minden korlátozás nélkül szabad legyen megmondani az igazságot, kritizálni akárkit és akármit; szomorkodni; szerelmesnek lenni; a halálra gondolni; nem mérlegelni, hogy mûvében egyensúlyban van-e a fény és árnyék; hinni Isten mindenhatóságában; Istent tagadni; kételkedni bizonyos tervszámok helyességében; nem marxista módon gondolkodni; marxista módon gondolkodni akkor is, ha az így születő gondolat még nem szerepelt a kötelező erővel megállapított igazságok közt; alacsonynak találni olyan emberek életszínvonalát is, akik fizetésének emelése még nincs tervbe véve; igazságtalanságnak találni, amit hivatalosan még igazságnak mondanak; szeretni egyes vezetőket; dilemmákból olyan becsületes kiutat ajánlani, melyet politikai és gazdasági vezetőink irreálisnak tartanak (még akkor is, ha utóbb kiderül, hogy az írói elképzelés valóban irreális volt); bajokat ábrázolni anélkül, hogy a megoldás receptjét mellékelnék; csúfnak találni a mûemléknek nyilvánított New York-palotát, tekintet nélkül arra, hogy már ráköltötték a milliókat; észrevenni, hogy pusztul a város, mert nincs pénz a házak tatarozására; elítélni némely vezető ember életmódját, beszédmodorát, munkastílusát; az emberiességért síkraszállni ott is, ahol kevésbé érzékeny lelkek nem vesznek észre embertelenséget; szeretni Sztálinvárost; nem szeretni Sztálinvárost; szokatlan írói stílust alkalmazni; szembehelyezkedni az arisztotelészi dramaturgiával; ragaszkodni az arisztotelészi dramaturgiához; rossznak találni olyan írásokat, amelyeket tekintélyes emberek példamutatóknak ítéltek, és viszont; szóhoz juttatni bizonyos irodalmi ítéleteket; fütyülni bizonyos irodalmi ítéletekre stb., stb., stb. Ki tagadhatja, hogy ebből sok minden nemrégen még szigorúan szankcióktól terhesen tilos volt - legalábbis gyakorlatilag -, és ma is inkább megtûrt dolog, s nem egyszerûen, kereken és minden más megengedett dologgal egyértelmûen: szabad? Ez az a szabadság, amelyhez nekünk, íróknak tûzön-vízen át ragaszkodnunk kell.?
Egy héttel később, szeptember 17-én, a Magyar Írók Szövetsége közgyûlésén mindaz, amiről Háy írt, gyakorlatilag valósággá vált: a közgyûlés a nemzeti egység és a demokratikus szabadság jegyében zajlott le, ország-világ előtt bizonyítva az irodalom harcainak kézzelfogható eredményeit.
1 A pártközpont folyosóján - közvetlenül a KEB ,,bocsánatkérése? után - véletlenül összetalálkoztam Kiss Károllyal, az ellenőrző bizottság elnökével, a büntetések ,,kiosztójával?. Nyájas volt, kedves és előzékeny. - Higgye el nekem - mondta -, mi már akkor tudtuk, hogy maguknak mindenben igazuk van, emlékszik, a KEB előtt nem is igen vitatkoztunk.
- De hát akkor miért csinálták?
Merengve nézett a levegőbe, és nagyokat sóhajtozott.
- Rákosi? - mondta -, mindennek ő volt az oka. Meg kell érteniük, hogy mi akkor nem tehettünk másként. De a fő az, hogy megszabadultunk tőle. Többet ilyesmi nem fog előfordulni? (A. T.)
2 Non Györgyöt végül is leváltották, pontosabban felfelé buktatták. A buta miniszterhelyettesből - Magyarország legfőbb államügyésze lett. Talán az képesítette erre, hogy a joghoz éppúgy nem értett, mint a kultúrához.
3 Zsuzsának, a tömlöcből
Nessus maggior dolor (Dante)
Cellám falán akasztófákat látok,
s hatvanhat napja nem nézek eget,
de búval, bajjal, múlttal és jövővel
nem gondolok félannyit, mint veled.
Csak most veszem ki, milyen óriás vagy,
nem győz le bennem félelem, halál,
és látlak itt is, vaksi muslicák közt,
ahogy rovom sétámat fel s alá,
s e verset mondom, melyből mint a láva
tör fel szerelmünk árja, ritmusa,
és közben édes barackmagként számban
édes nevedet forgatom, Zsuzsa.
Mit Dante szólt a vesztett boldogságról:
úgy, mint mi, más nem érti azt talán,
Jaj, hány gyönyört hagytunk megkóstolatlan
szerelmünk alig terült asztalán,
Most egyedül vagy, bántanak miattam,
ha sírsz, meghallom, s együtt könnyezünk,
Szeretsz-e még, és jut eszedbe néha,
kit elmulasztottunk, a gyermekünk?
Jaj, hányszor látom! Szemén egy szemernyi
arany cikázik, keze lágy moha.
Nem lesz-e késő majd, ha hazaérek,
halványan, mint holtnak hitt katona?
Aczél Tamás-Méray Tibor