
Szombat délelőtt Kommandón. Október utolsó napsugarai simítják az elgyötört falu ráncait, különben nyugalom van. Az emberek áldásként fogadják a későn bekopogtató vénasszonyok nyarát, talán éppen az öregek örülnek leginkább ez égi adománynak: kevesebbet kell fûteni, maradhat későbbre a tüzelő. A Gröedel-kastély udvaráról rápillantani a környező dombok őszsárga pázsitjára, a falu lakóinak oly sokáig megélhetést adó fenyőkre, azok távoli, zöldes foltjaira. Itt-ott néhány lombhullató koronája barnul az égre, a fák alatt körkörösen lapulnak az avart színező, sárgás levelek, s jobbra-balra dülöngélnek a telkeket, földeket határoló kerítések. A kastély csendes, az ablakok fakózöld zsalugáterei a pusztulásban is méltóságteljes épület szebb napjaira emlékeztetnek, s a remény színeként, amolyan különös szivárványként egy bőkezûbb jövő képzetét vetítik a barnás gerendákra.
Gyermekek rohannak át az udvaron. Hancúroznak, kacarásznak, mintha minden a legnagyobb rendben lenne errefelé, mintha bőven lenne pénz, munka s lágy kenyér, nem csak vajúdás, örök küzdelem a szépnek látszó, ám valójában az itteni embert örökkön próbára tevő, dacos hegyvidékkel. Az apróságok csak mosolyogjanak, ez a természetes, hisz így marad medrében az élet, miként a Nagy-Bászka vize. Hárman éppen a település jelképszerû lengőhídjára térnek, egyikük biciklivel egyensúlyoz, s csak rohannak, rohannak? Az imbolygó építmény pedig a maga visszafogott módján ível házak, kertek, legelésző lovak és sorsok fölött, összeköt múltat s jelent, emlékeket s a hétköznapok gyûrődését egyaránt. Odébb az úton egy fiatal, hajadonszerû lány fehér, ódon babakocsit tol maga előtt: benne kis öklét összeszorítja egy apróság, talán máris készül nekigyürkőzni a holnapnak.
A placcon, az egykori vasútállomás tájékán sárgás rönkszállító monstrum pihen a síneken. Fura kép, hiszen éppen a fát hordó gépkocsik küldték halálba a patinás kisvasutat, s a fakitermelés hanyatlásával megpecsételődött a település sorsa. Emberek jönnek, emberek mennek a poros téren. Néhányan éppen az erdőről érkeznek, vállukra vett szerszámokkal, feltûrt ujjú pulóverben, szokás szerint gumicsizmában. A Bászka irányából pedig folyamatosan térnek vissza az erdei munkások, burrognak a jármûvek, még szombat délután is. Nem érnek rá rápillantani az ősz utolsó hírnökeire, a rozsdafoltos hegyoldalakra, a tövisek piszkosfehér bolyhaira, az ég kékjén szemérmeskedő felhőcsíkra vagy a víztükör fényjátékaira, sietniük kell. Várják őket otthon, világítani kell a temetőben. A kerítés kockás árnyékot vet az útra, lemenőben már a nap. Feketés, zsindelyszerû háztetők elegyednek újszerû pirosakkal, majd lassan mindenre ráborul a sötétség. Közeleg a tél, egy újabb megpróbáltatás. Ezt is túl kell élni.
Mózes László
Támogassa a Háromszéket!
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó).
Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.