
Szalay Edda nyolc hónapos volt, amikor édesapját, Szalay Attilát, a sepsiszentgyörgyi textilgyár technikusát 1958-ban ?56-os romániai szervezkedés vádjával a szekuritáté elhurcolta. Ugyancsak 1958-ban és ugyancsak Sepsiszentgyörgyön ,,lekapcsoltak? kilenc kiskorú diákot is, akik március 15-re virradó éjszaka 1957-es sikeres akciójuk után a következő évben is megpróbálták elhelyezni az emlékezés koszorúját a városi parkban lévő 1848-as honvédemlékmûnél. Az állambiztonságiak másodszorra tanultak az előző kudarcból, éberségből jelesre vizsgáztak, és rövid fogócskajáték után elkapták a koszorúzó nebulók egy részét.
Szalay Attilát a szekuritáté emberei ,,kinevezték? a diákcsoport vezetőjének. Ennek az volt az egyik érdekessége, hogy a ,,vezető? és a ,,vezetettek? nem is ismerték egymást.
Kádár János és sleppje 1957-es hivatalos romániai látogatása után vagyunk, amikor az elvtársak deklarálták: Romániával szemben nincsen területi igényük, és a ,,más országok belügyeibe való be nem avatkozás? külpolitikájuk alapja, amellyel a romániai testvérdiktatúrát beleszabadították a magyar lakosság elleni megtorló akciókba.
Erdélyi látogatáson
A jelenleg Angliában élő Szalay Edda idei Erdélybe látogatásának célja, hogy amennyiben ez lehetséges, megismerje édesapja eltûnésének körülményeit.
A Volt Politikai Foglyok Szövetségének háromszéki szervezete éppen október 23-án emléktáblával jelölte meg Sepsiszentgyörgyön azt a házat, amelyben a Szalay család lakott és a kislány, Edda született. Az ünnepség szervezői fel is kérték Edda Booth asszonyt, mondana néhány szót az emléktábla elhelyezése alkalmával. Ez meg is történt, és természetesen a fegyelmezett, a sors csapásait nagy önuralommal viselő asszonyt is felkavarta az esemény. Olyannyira, hogy nem is emlékezett, mit mondott a szülőház előtt összegyûlt embereknek.
,,Most derült ki, hogy édesapámat ártatlanul tartóztatták le. Ártatlanul verték, és valószínû, a kínzásokba halt bele. A halotti bizonyítványban az volt, hogy belső vérzésben, gyomorfekéllyel halt meg. Sportember volt, aligha hihető, hogy 29 évesen ebbe halt volna bele. Fényképeim vannak róla, keménykötésû férfi volt. Azt, hogy mennyit szenvedett, tegnap tudtam meg az ?56-os elítéltektől. Józsa Csaba mesélte el, aki mellette volt, amikor kínok közepette meghalt. Arra is gondoltam, hogy nemzetközi bíróság elé vigyem az ügyet. De már nem élnek azok, akik ezeket a bûnöket elkövették. Azt sem tudjuk, hogy Szamosújváron melyik tömegsírba temették. Édesapámnak valójában semmi köze sem volt ?56-hoz, mégis ezért kellett meghalnia. Kellett egy koncepciós per, s az ő nevét adták be.?
A Szalay család és a gyermeklány kálváriája ezzel a koncepciós perrel kezdődik.
,,Én nagyon sokáig nem hallottam apukámról, már olyan értelemben, hogy édesanyám nem sokat mesélt róla. Félt. Félt attól, hogy ha bármi is kiderül apukáról, akkor megtorlás fenyeget bennünket is. Csak miután tinédzserkorú lettem, kezdtem érdeklődni apukáról. Bizonyos dolgokat megtudtam róla. Anyukám sokáig azt hitte, hogy valahol él.
Sok rossz emlékem van ebből az időből. Még óvodás voltam, hároméves. Az óvó nénire, aki engem rendszeresen vert, jól emlékszem. Politikai fogoly gyermeke voltam. Ezért utáltak. A félelemtől bepisiltem. Egyszer anyukám benézett a kulcslyukon. Meglátta, hogy engem pofoznak. Az ütések nyoma jól látszott rajtam. Rohant velem a párthoz.
Emlékszem a házra, amelyre most emléktáblát helyeztek. A Csíki utcában. Nagy szegénységre jutottunk. Édesanyámat kirúgták az állásából. Egy iskolai konyhán dolgozott. Nagyon rosszul bántak vele. Nem volt, amit ennünk. Száraz kenyeret áztatott teába, és azt ettük. Nem volt tûzifánk. Az üvegekbe forró vizet töltött, s azt az ágyba mellém tette. Arra is emlékszem, hogy reggelre a biliben a pisi megfagyott.
Édesanyám szívbeteg lett. Velem együtt akart öngyilkos lenni. Elvitt a sínekhez. Egy ember, aki arra járt, észrevette, hogy mi a szándéka, és dulakodni kezdtek. Arra emlékszem, hogy a férfi engem a vasúti töltésről lelökött. Jöhetett a vonat, mert anyukám engem húzott vissza a sínre. Erre a férfi elkezdte rugdosni. Anyukám legurult a töltésen. Úgy mentünk haza, hogy anyukám csupa kék volt, és eldagadt. Pontosan emlékszem rá, hogy ez a dulakodás a sínek között történt.
Később faggattam, hogy miért tette. Annyit mondott, hogy nem bírta az életet.?
Menekülni Szentgyörgyről
,,Körülbelül ötéves voltam, amikor édesanyám megismerte a nevelőapámat. Vándorfényképész volt. Felvételeket készített rólunk az óvodában. Édesanyám nem tudta kifizetni az árát. A fényképész eljött hozzánk a pénzéért. Anyukámmal így jöttek össze.
Ötéves voltam, amikor Sepsiszentgyörgyről Nagyváradra kerültünk. Nevelőapám nagyváradi zsidó ember volt, aki megjárta Dachaut. Ma is él, 87 éves. Később különváltak, édesanyám harmadszor is férjhez ment. Édesanyám részéről egyféle történeteket hallottam - nevelőapukám részéről a zsidók történetét.
Nem volt igazi szerelem. Tisztelték egymást, jól megvoltak együtt, nekem rendes apukám volt ő is. Ebből a második házasságból is született egy gyerek, az is abban nőtt fel, hogy az édesanyja állandóan az első férjét, Attilát emlegeti. Nevelőapám édesanyámat magához vette, de mi mindannyian éreztük a helyzet fonákságát. Édesapámnak is volt egy első felesége, abból a házasságból is született egy fiú. Biológiai kutató volt valahol Br?ilán vagy Galacon. A féltestvérem egy év és két hónappal volt fiatalabb, mint én. Biciklivel ütötték el, kómába került, tudathasadásos lett, s a vonat elé vetette magát.
Ha az apukám élt volna, akkor velem nem történik meg, hogy olyan családba kerülök, ahol ,,az én gyermekem, a te gyermeked, a mi gyermekünk? állapot alakul ki.
Az orvosira nem vettek fel. Be sem engedtek felvételizni. Bukarestben - nagy nehezen - bejutottam egy kétéves könyvtárosi technikumba. Azt végeztem el, de a váradi munkahelyemen is állandóan maceráltak.
A forradalom előtt is hívattak a szekuritátéra. Semmi ok nélkül. Kiagyaltak valamit, hogy baj van a személyazonosságimmal. Hét órán keresztül faggattak. Hogy mit tudok apámról? Semmit - hisz nem is ismertem. És hogy bántak velem! Az nem emberi. Ordítottak rám, az ujjamat kicsavarták, nyomkodták a körmeimet, erős reflektorral világítottak a szemembe. Egy bunkerszerû betonszobába vittek le, benn a városközpontban, a Sétáló utcában. Most is valami polícia van abban az épületben.?
Magyarországi kitérőn
Szalay Edda a romániai fordulat után hivatalos papírokkal áttelepedik Magyarországra. 1990-96 között Ajkán él, egy francia cégnél angol és francia tolmács, a vezérigazgató személyi titkárnője. Lánya is Ajkán telepedett le. Edda ?96-ban kiment Angliába. Nyelviskolába járt, munkaközvetítőt keresett, második férjével eközben találkozott.
Férje, mikor összeházasodtak, magyar témájú angol könyveket kezdett vásárolni, megrendelte az Osztrák-Magyar Monarchia történetét, térképeket, Székelyföldről is tájékozódott, megvásárolta a magyar királyokról írott könyveket, szeretné, ha Booth asszony leírná az életét angol vagy akár magyar nyelven.
Érdekes és izgalmas - és cseppet sem hízelgő -, amit a magyarországi és az Angliában élő magyarokról mond.
,,A magyarországi magyarok borzasztóan irigyek egymásra. A weboldalakon is látni, hogyan vádaskodnak. Hogy egyik nagyzol, a másik meg bunkó. Voltak összetûzéseim is a magyar weboldalakon. Arról volt szó, hogy mi igazán magyarok vagyunk-e. Volt olyan beírásom, amire nagyon sok választ kaptam. Ki vagyok én? - ez volt a címe. Hol az igazi hazám? Azt írtam, hogy én Erdélyben születtem, székelymagyar vagyok. Romániában nem igazán lehettem magyar, mindig kellett félnem valamitől. Átmentem Magyarországra. Gondoltam, ott magyar lehetek. Az volt a tervem, hogy legalább a gyermekem lehessen magyar, járjon magyar iskolába. Különben is már Váradon is magyar iskolába járt. De én jövőt, magyar jövőt akartam biztosítani számára. Hadd tanuljon Magyarországon magyarul. Ott meg állandóan lenéztek, románoknak, cigányoknak neveztek. Mikor Ajkára kerültünk, s megtudták, hogy székely vagyok, akkor azt kérdezték: az mi? Cigány? Cigány vagy?
Mikor elkerültem Magyarországra, ott románnak neveztek, Romániában bozgornak (hazátlan jöttmentnek). Elkerültem Angliába, s ott lehetek igazán magyar, mert az angolt nem érdekli, ki vagy, mi vagy. Ha jól dolgozol, tanulsz és haladsz, lehetsz attól magyar. Ott elmondhatom, hogy Romániában születtem, kisebbségben éltem, és magyar maradtam. Magyarországon magyarok között éltem - és magyar vagyok. Ez senki számára sem gond.?
Magyarként Angliában
,,Angliában próbáltam magyar társaságot keresni. A magyar követségre mentem. Ott azt mondták, hogy Londontól délre van egy olyan társaság, amelynek a tagjai néha összejönnek. És van Skóciában, Edinburghben is egy csoport. Ha gondolom, utazzak el hozzájuk. De ne igazán csináljak ebből problémát, mert Angliában a magyarok szétszórtan élnek. Többeket hívtam telefonon is - a telefonkönyvekből néztem ki magyar neveket -, de egyetlenegyszer sem hívtak vissza. Egy professzorral tartok kapcsolatot. Az interneten fedezett fel engem, akkor Kanadában élt, mostanra átköltözött Angliába. ? nagyváradi, a felesége budapesti. ? az egyetlen magyar barátom. Aztán megismertem egy erdélyi román mérnököt. Feketehalmi. Szintén egyetemi tanár.
Ez a nagy magyar társaság, akikkel kapcsolatba kerültem.
Fogtam magam, és barátkozni kezdtem más emberekkel. Van iráni barátnőm - férje angol -, van orosz, maláj, kínai és bolgár barátom. Velük a nyelviskolában ismerkedtem meg. Összehoztuk az ?egyesült nemzetek szervezetét?. Mindenikből van egy kicsi. És fantasztikus emberek. Az ember megismeri kultúrájukat, szokásaikat, ételeiket.
Oda jutottam, hogy már nem is vágyom a magyarokra, mert velük hiába próbáltam kapcsolatot teremteni, nem érdekelte őket ez az ügy.?
Erdély vadsága - a maga szépségében
Tûnődve, mintegy magának mondja:
,,Miért is kötődöm én ide, Székelyföldre, mikor Romániában valójában Váradon éltem? Gyermekkoromban a szünidőket Kovásznán töltöttem. Ott az emberek még éreznek. Holnap kimegyek Kovásznára, hogy virágot tegyek a nagymamám sírjára. Nem lehettem jelen a temetésén, pedig arra kért, hogy legyek ott. Nagymamám olyan volt, mint egy mesebeli hercegnő. Mint egy mosolygós tündér. Igazi nagymama volt, aki engem fánkkal ébresztett. Odatette az orromhoz - az illatára ébredtem fel.
Ezek a gyermekkori dolgok örökre emlékezetesek. A hazajáró csorda, a libák, amint jönnek be a hegyoldalon, s a kaput maguk nyitották ki a csőrükkel, s úgy jöttek be az udvarra. Hát ilyen sehol sincs! Több éve nem ettem zsíros kenyeret. Most azt is megkóstolom. Túrós puliszka! Azt sem tudom, mikor ettem utoljára. És mentünk gombászni! Nem ismertük a veszélyt. Hogy gyermekeket molesztálnak, hogy gyilkosok vannak. Ilyent nem ismertünk. Most olyan világban élek, hogy a gyermekeket kocsival viszik egyik utcából a másikba. Nincs biztonság. A gyermekek túlsúlyosak, mert csak a komputer mellett ülnek naphosszat. Azon játszanak. Nincs falusi út, ilyen csak itt létezik Székelyföldön? Télen mentünk szánkózni. Három órán át csak másztunk, másztunk, és utána repültünk lefelé! A kert végében volt a patak. Abban ugráltunk. Szamócát szedtünk. Már csak a mûszamóca ízét ismerem a német joghurtból.
Ezért is vágyom ide, most is, mikor Mamika nem él. Nagymamát így neveztem. Valószínû, ezután gyakrabban jövök ide, mert kihez is menjek? Pedig az erdő már nem olyan, mint volt. Az is megváltozott. De nekem az emlékeimben minden él, s ez a mindenem. A Szent Anna-tó, Tusnád, Bálványos, a Büdöshegy, a Büdösbarlang?
Itt, Erdélyben megmaradt a vadság a maga szépségében.?
Sylvester Lajos