17.
Útinapló
2002. április 26., péntek. Chicago
Délelőtt Etelka elvitt a Szépmûvészeti Múzeumba, ahol megnéztük az értékes gyûjteményt. A múzeum körül felhőkarcolók, de az egyik oldalon tágas park, magas, délceg szökőkúttal, tovább egy hatalmas tó, amelyen csónakok vannak. A park végignyúlik a tóparton, emberek sétálgatnak, fényképeznek, úgy látszik, hogy ez Chicago egyik zöldövezete. A felhőkarcoló-rengetegben megcsodáljuk és lefényképezzük a Sears Tower felhőkarcolót, a világ legmagasabb épületét, amelyben emberek dolgoznak. (B. I.)
Emberhegyek jönnek-mennek az utcákon. Itt a jólét viszi a prímet. Sokat esznek az amerikaiak, és erősen meg is híznak. Chicagóban olyan ebédet kaptunk egy kínai vendéglőben, hogy az ember akaratlanul is azt mondja: ez már bûn! Ilyent nem szabad csinálni! Nem tányérban, tálban hozzák az ételt. Ahogy előtesz a szelíd kínai öregúr egy tálat, arra gondolunk, négyünknek teszi. De nem, hozza ugyanazt a másiknak, harmadiknak, negyediknek. Púpozva halmozott tálak, hatalmas mennyiségû borjúpörkölt, bő szósszal, Úristen! Ezt ki tudja megenni? Nekigyürkőzöm, s mondjuk, az étel egynegyedét valahogy fel is falom. No de ez itt kevés. A maradékot - kérésünkre - gyönyörûen becsomagolják, elvisszük. Ott a háziaknál - Editkééknél - bekerül a hûtőbe, aztán ki tudja, megették-e vagy eldobták. Talán a kutya tápláléka lett. (G. J.)
Este az első találkozó... Makkai Ádám vezeti a beszélgetést, sikeres, szép este volt, sok vendég, sok kérdéssel. A vendégek alig hagyják, hogy egyem, pedig szomjas is vagyok, éhes is vagyok, fáradt is vagyok, állandóan a kérdéseikkel ostromolnak. Beszélgetni akarnak velem. Arany Ági, Ádám felesége - csinos, szép asszony, rokonszenvesek vagyunk egymásnak az első látásra - inkább etetne, de a többiek nem engedik. (B. I.)
Ahogy a közönség között nézelődünk, odajön egy férfi. Teltebb alkat, valahonnan ismerős is. ,,Jóska, megismersz? Emlékszel még rám?? S az idő ködén át kibomlik a Bolyai Egyetem, kibomlanak a lázas napok, 1956 októberének lázas-szomorú napjai... S bennük: az egykori bolyais diák... Vastag Lajos.
- 1958-ban letartóztattak, és ?59-ben, a Bolyai Egyetem megszüntetése előtt egy hónappal, pontosabban február 13-án ítéltek el ötünket: Varró Jánost, Lakó Elemért, Péterffy Irént, Páll Lajost és engem. Börtöntársam volt Csiha Kálmán, Páskándi Géza, Páll Lajos... És a protestáns egyetem tanárai és diákjai, plusz még katolikus papok más városokból. A püspökhelyettes is ott volt, Kovács Béla, és mások is. Négy év és valahány hónap után - ?63-ban - kegyelmet kaptam. Folytathattam az egyetemet, Románia kötelezettséget vállalt rá. Nos, miután befejeztem az egyetemet, nem engedték, hogy a tanügyben dolgozzam, újsághoz kerüljek vagy a tévéhez szegődjem. Szerencsémre egy volt temesvári diáktársam ismert egy törvényt: ha ötévi gyakorlatod van egy bizonyos szakterületen, és egyetemi végzettséged, akkor elismerik azt a szakmát. Mert volt gazdasági funkcióm, a diplomámat miniszterelnöki jóváhagyással közgazdaságira egyenítették. S ?74-ben beiratkoztam a közgazdaságira, Temesváron két évet végeztem. Mint közgazdász sem vállalhattam felelős állást, bár felelős munkaköröm volt, de a fizetésemet nem adhatták meg, mert nem lehettem irodafőnök, osztályvezető, bár azt a munkát végeztem, s az üzem így megspórolt egy bizonyos összeget. A cégnél ?63-tól ?75-ig jó életem volt, szerencsére volt egy zsidó irodafőnököm, aki megjárta a Tg. Jiu-i lágert, s aki tudta, mit jelent börtönben lenni, a szárnya alá kapott, nagyon sokat segített nekem, hogy felejtsék el a múltamat. De ?75 táján - amikor a Ceau?escu-féle nacionalista irányzat elindult Romániában - minden megváltozott a politikában és a cégnél is. Az üzem élére a volt első titkár került, egy nagyon durva magyarellenes pasas. Be is tiltották a magyar nyelv használatát az üzemen belül. A vezetőséggel így kerültem rossz viszonyba. Türelemmel dolgoztam, és bármilyen munkát elvégeztem, közben már az országban mindenfelé ismeretségem volt, a minisztériumban is, ott volt pár magyar ember, akik segítettek, hogy elintézzem a munkámat. Mondtam is neki, hogy te azért nem szeretsz engem, mert magyar vagyok. Ezt telefonba mondtam, mert én Brassóban voltam akkor kiküldetésben. S a főmérnök - Kolozsváron végzett, ?56-os diák volt, velem egyidős, egy rendesebb pasas - mondta is, hogy az igazgató, amikor letette a telefont, azt mondta: Képzeljétek el, Vastag szidott. Képzeljétek el, elvtársak!
Közben édesanyám is meghalt, egyedül maradtam, s akkor az öcsém hívására - meghívott már többször, hogy jöjjek, látogassam meg Amerikát - végül is úgy döntöttünk, hogy kivándorlok. ?79-ben megvolt a beutazási engedélyem. De több mint öt évbe került, amíg megkaptam az útlevelet, az amerikai kormánynak a közbenjárására is szükség volt.
Amikor kikerültem ide, mindjárt, a harmadik napon már építésnél dolgoztam, s onnan elkerültem aztán egy magyar céghez éjjeli munkavezetői állásba, ott is csak kevés fizetéssel, végül egy magyarországi víz- és gázszerelőhöz kerültem, ott dolgoztam majdnem egy évet, s tőle egy nagy céghez mentem, ahol kaptam egészségbiztosítást, nyugdíjalapom volt, s biztos állásom. Ennél a cégnél fémmunkát végeztem, vágógéphez kerültem, vasat vágtam a hegesztők részére. És persze nagyon sokat újítottam, gyorsan, szépen dolgoztam, sok barátot szereztem ott. Rengeteg volt a munkám, bele is betegedtem, volt egy kis balesetem is, megütöttem a hátamat, nyakamat, és... de szépen kerestem, 50-60 000 dollárt is, bár csak 12-13-15 dollár volt az órabérem, ez Amerikában nagynak számít. Vettem magamnak egy kis lakást is, s a feleségemet otthon tarthattam, hogy a fiamat nevelje, 14 éves volt, amikor kijöttünk, s az ő gyermekeitől is három unokánk van, s azokat is az én feleségem nevelte föl. A nagyobb 13 éves volt. Nem tudtuk őket magyarnak nevelni, a feleségem ukrán. És se ukrán, se magyar nem lett, de amerikai. De tudják az apjukról, hogy magyar, az anyjukról, hogy ukrán, tudják az erdélyi történelmet. A leánykám, Ildikó délután, este járt egyetemre. Vegyészetet végzett. Nos, a vegyi gyár az túl messze volt, egy órát kellett autózni addig, s a szomszédunkban egy ismerősünk, egy erdélyi román nyitott valami kereskedelmi vállalatot, s hozzá szegődött, a román származású erdélyi nagyon megbecsülte a munkáját, és a mai napig is nagyon tart hozzá. Hát ezzel az emberrel nagyon sokat tárgyalunk Erdély kérdéséről, s mind a ketten megegyezünk abban, a Kárpátokon túliakat el kell szigetelni az erdélyiektől, s Erdély függetlensége volna a legjobb. De ezek csak elképzelések. Jártak itt olyan politikusok, románok, akik ugyanezt az elméletet vallották. Nem mondok neveket, nehogy otthon bajuk legyen emiatt. És nagyon magas szférákban vannak ezek az emberek.
2000-ben - 16 év után - az öcsém születésnapi ajándékként meghívott Romániába. Hát el is mentünk, Bécsben szálltunk le, Bécsből hajón Budapestre, Budapestről kocsin Nagyváradra, Nagyváradról kocsin Temesvárra. Aztán megint Temesvár, Arad, Szilágysomlyó, Zilah, Kolozsvár és Máramarossziget, ennek a román barátomnak egy villája volt, nagyon szép helyen, ott egy hetet töltöttem, hogy kicsit helyrejöjjek a munka nehézségeiből. És amikor visszajöttem, nagyon nehéz hangulat kapott el, miután láttam azokat az épületeket, ahol kínoztak Temesváron, Szamosújváron, ahol börtönben is voltam, a Duna-deltai utazás az el is maradt, oda már nem mentem, hogy még azt a helyet is lássuk. A Nagyszigetet, ahol a gátat építettük. De előjöttek az emlékek...
(...) Nyár volt, az árpát learatták, magasan állt a vágás, és az árpaföldön mentünk át, és a föld mellett egy cukorrépa-ültetvény volt, több tíz hektáros, az altiszt, aki a munkáért felelt, megtiltotta, hogy kivegyünk egy cukorrépát a földből. Hát az éhes embernek - nekünk 1800 kalóriával gátat is kellett építenünk - nem mondhatod, hogy ne egyék. Persze, hogy itt-ott kivettek egy-egy cukorrépát. És ez dühbe gurult. Ki volt az? Ki volt az? Hát nem mondtuk meg. Akkor elvezetett bennünket, visszavitt az árpaföldre, azon hason csúsztatott, hason kellett mászni, s egy kapanyéllel ütött bennünket. Hát engem nem ütött, mert én mennyi voltam, 21 éves, én ott voltam elöl. De az öregeket azokat nagyon összeverte, s sokan nem tudtak munkába kimenni. Ez a Br?ilai Nagyszigeten volt. Az egyik olyan nagyon nyomorult emlékem. De volt még egy ilyen 1959 őszén-telén, már esett az eső, sár is volt, és építettük ott a gátakat, ketten is, hárman is húzták a talicskát a deszkán, be kellett fejeznünk azt a gátrészt, s mivel nagyon lassan haladt a munka, a belügyminisztériumból küldtek ki egy századost. Az a százados egy értelmesebb ember volt, állítólag tanár volt a civil életben. Nem ment a munka. Uraim, uraim, dolgozzanak többet. Nézzék meg, nagyon jó ételük van. Van energia benne. Ma is paszuly van. És benyúlt a kanállal, és a kanalában víz jött. Megint megforgatja, megint. - Lé volt, nem volt benne semmi. S akkor fogta a kanalat, és odavágta a hordóhoz, soha többet egy szót nem szólt, hogy dolgozzon valaki vagy ne dolgozzon. Voltak ilyen emberek is. Aztán még egy eset: 1957. december 6-án a Mikulás, nagyon szép volt a napfelkelte. Kétezren egy kolóniában voltunk, s egy másik kolónia néhány kilométerre volt tőlünk. És azok is eljutottak egy darabig, s megmaradt egy két kilométeres rész, amit nekünk kellett befejeznünk. Odaértünk a befejezetlen részhez, hát jobboldalt még nem szedték össze a káposztát a földről. Össze volt fagyva. S mikor a kétezer ember meglátta, hogy azt meg lehet enni, úgy törte le a sorokat, otthagytak mindent. Katonaságot, kutyákat uszítottak ránk, a levegőbe lőttek, s észrevette a katonaság, hogy mi enni akarunk, s nem szökni, hova szökjünk télen. Akkor ismertem meg Dobri Janó egyetemi tanárt, aki a teológiáról került oda, és beszélt nekünk az orosz katonai fogságról is, hogy milyen volt.
Megbetegedtem, s betegnyugdíjaztak. A depressziót itt nagyon komolyan veszik. Gerinc- és vállfájdalmaim is vannak a balesetektől, és a cukorbajomtól is. A cégem 2003 áprilisáig fizet, mind a kettő 1600 dollárt, ami itt nem sok pénz. Jövőre már csak 900 dollár lesz, s ezért jött a nagy gondolatom, hogy hazamegyek. És ha haza nem, akkor Magyarországra. De a feleségem nem akar hazamenni. Három éve volt otthon, akkor elege volt az országból, hogy mit csináltak belőle. Én mikor ott voltam, a felső középosztályhoz tartoztam, barátaim is mind felső középosztályból voltak, s mikor hazamentem, mind elszegényülten, majdnem nyomorban éltek.
- Újrakezdenéd, ha megint visszamehetnél 1980-ig, megint elindulnál Amerikába?
- Hát nem. Most is azt akarom mondani, hazamennék, ha a családom nem élne itt. Nekik jobb, nekem nem jobb. De nem azért. Nem érzed magad jól itt lelkileg. Ez nem az én részem, nem az én hazám. Ez a baj! És szomorú vagyok. Akkor maradtam volna, s vállaltam volna azt az öt év nyomorúságot, ha tudom, hogy vége lesz. De én sosem gondoltam, hogy ilyen hamar és ilyen egyszerûen lesz vége?
Azóta tudjuk: Vastag Lajos már nem él. Abban a földben nyugszik, mely örökre idegen maradt számára. Sorsa: XX. századi sors, jellegzetes magyar sors. Sors, mellyel igazán megbékülni nem tudott - és nem is tudhatunk - soha.
Bernád Ilona-Gazda József