
,,Sehonnai bitang ember (...), kinek drágább rongy élete, mint a haza becsülete!?
(Petőfi)
A nemzeti önbecsülés próbája előtt állunk: a rendszerváltást követő népszavazások sorában alighanem a december 5-i lesz a legfontosabb, ennek ugyanis nem átmeneti és gyakorlati, hanem elvi érvénye van; és amennyiben a nem válaszok kerekednek fölül, akkor anyagiakban, szellemiekben kiszámíthatatlan kártétel keletkezhet. A távolmaradás és még inkább az elutasítás azzal fenyeget, hogy öntudat nélküli gyülekezetté bomlik a nemzet, s a magyarság súlytalanná válik. Először is le kell szögezni, ha a kettős állampolgárság megadása 500 milliárd forintjába kerülne a költségvetésnek, akkor is meg kellene azt szavazni! Noha a költségekre érdemes lesz visszatérni, mindjárt hasznos lenne módosítani a nyelvhasználaton is: amennyiben egy jogi érvelés kettősnek nevezi ezt az állampolgárságot, az általánosság helyénvaló, jelen esetben azonban e kettősség egyik, mégpedig kitüntetett, honi oldalát kell szem előtt tartani, így tehát a kettős állampolgárság helyett indokoltabb a magyar állampolgárság külhoni eljárásáról beszélni, mert ez nem a kettős állampolgárságok, hanem a magyar állampolgárság új fejezete. Ráadásul a ,,kettős? jelző kész azt is sugallni, hogy itt valami többletről van szó történelmi igazságosság helyett. A magyar állampolgárság megadása valamennyi magyar számára nagy horderejû nemzeti jóvátétel, amely egyszersmind feloldja azt a jogi csûrést-csavarást, amelybe Antall József miniszterelnök is kényszerült, amikor közjogilag tíz-, de lélekben tizenötmillió magyar képviselőjeként tett esküt. Antall József szóhasználata arra is utalt, hogy elsősorban a Szent Korona országaiban élő magyarokért, de egyben valamennyi magyarért felelősséggel tartozik a rendszerváltozás utáni miniszterelnök.
Le kell szögezni azt is, hogy a magyar alkotmány általános rendelkezéseiben határozottan utasítja az államot (ekként a költségvetését is), valamint a jogaikat már megszerzett polgárait, hogy az állampolgári jogtól még elzárt magyarokat minden eszközükkel a boldoguláshoz segítsék, érezzenek felelősséget azok sorsáért: ebből fakadóan, mivel lehetőségük nyílott, az államnak és polgárainak alkotmányos kötelessége, hogy a külhoni magyarokat támogassák az állampolgársággal. Ezt az új köteléket olyan törvénynek kell megállapítania, amely mindkét szereplőre tekintettel van (mind az államra, mind az új polgárokra), s ilyen összefüggésben valóban felmerülhetnek a magyar állampolgárság helyreállításának/megadásának költségei, annál is inkább, mert tehertételként a külhoni magyarok semmiképpen sem szeretnének az anyaország számára megjelenni. Ha a történelmi természetû gond anyagi nehézségként is jelentkezne, alighanem a külhoni magyarok szervezetei önként elzárkóznának az állampolgárság kérésétől, hiszen számukra mindennél értékesebb egy erős, tehetős anyaország, s noha alkotmányosan nem lehetett rögzítve, 80 éve minden külhoni magyar első kötelessége volt, hogy nyelvével, gyerekeinek és vagyonának meglétével anyaországa eszközeit gyarapítsa.
És leszögezendő az is, hogy ennek az anyagi természetû kérdésnek (származhat-e jelentős kára az állampolgárság kiszélesítéséből Magyarországnak?) a tisztázása csakis a tételes törvénynek a feladata; a jogkörök megállapítása is ezzel függ össze. De az állampolgárság a magyar nemzet valamennyi tagja számára természetes kötelem. Az erről tartott népszavazást, mint jogpótló népszavazást, helyes megindokolni, mert kikényszeríti azon sérelmes ellentmondás feloldását, amely azóta keletkezett, mióta a trianoni diktátumot meghozták, de az ahhoz szabott feltételeiket soha nem kérték számon a nagyhatalmak. E népszavazás a békekötések idején lett volna esedékes. Arra kell tehát törekedni, hogy az állampolgárság mihamarabb a magyarok elérhető jogosultsága legyen, ugyanakkor a kisebb területen és lélekszámra érvényes költségvetés emiatt ne kerüljön nehéz helyzetbe. Ezt szolgálja a külhoni állampolgárság intézménye, amely költségekkel nem jár, alkalmazkodik az állam jelen lehetőségeihez.
A kormányfői érvelés ugyanakkor mégis 500 milliárdos kiadással riogatja a polgárokat, s arra hív, hogy az állam alkotmányával szembemenve nemmel szavazzanak a feltett kérdésre. És itt veszi kezdetét a bûvös politikai interpretáció, a csúsztatások mûvészete s a manipulálás: a társadalom megtévesztésének kísérlete. Amit kiadásként számolt a kormány, az egy év alatt 800 000 magyar áttelepedése esetén jelentkezhetne. A kormány tehát azzal a feltételezéssel él, hogy tömegek lesznek elégedetlenek a külhoni állampolgárság intézményével, és egyenesen rezidens, azaz honos állampolgárok kívánnak lenni. Ezzel egyszersmind azt is állítja, hogy a feltett külhoni állampolgárság még kevés is, hiszen alanyai még többet szeretnének. Ha kevés, akkor vajon miért nem akarják ezt sem megadni?
Az áttelepedés elképzelését ugyanakkor tényként állítják, noha sem a magyar igazolvány, sem az uniós lehetőségek érvényre jutása nem eredményezett népmozgást: a magyar történelem során helyben lakók számára megadott jogokkal összefüggésben jelentékeny áttelepülést nem lehet kimutatni; ugyanakkor a számtalan jogvesztés tragédiákkal, kivándorlással járt, elég csak az ?56-os forradalomra gondolni. Ha mégis megvalósulna egy szinte háborús helyzethez fogható, nagyobb mérvû áttelepedés, és a milliárdok ,,életre kelnek?, akkor is leleplezhető a számsorba rejtett csúsztatás, ugyanis a kormány számításait a bevételeknél pohárral, míg a kiadásoknál hordókkal mérte. Ez a szcenárió, ez a folytatólagosan elkövetett vagy elmért forgatókönyv azt állítja, hogy az áttelepülők nagy számban magatehetetlenekként, munkanélküliekként, hontalanokként kerülnek majd a társadalombiztosítás rendszerébe. Egyetlen hozzávetőleges adat sem nyugtázza azt az értéket, amelyet az áttelepülők taníttatásán, gyakorlatán spórol a kormány. Vajon hány orvos, hány tanár, mérnök, jogász, szakmunkás lenne közöttük? Vajon ezek az emberek munkájuk után nem fizetnének biztosítást, adót? Lakhatásuk, ingóságaik megújításakor nem fizetnék ki az illetékeket?
Nem lenne-e helyesebb az egész mínuszköteget sutba vetni, és azt mondania a kormánynak, hogy a 800 000 ember a népesség közel 10 százaléka, így az államháztartásnak hasonló százalékban keletkezhetne hiánya? De vajon jelenleg külhoniak nélkül miért keletkezik hiány? És az új polgárok többletével, az arányukkal megegyezően növekedne? Miért hallgatja el a kormány azt, hogy a feltételezett áttelepülők, mint a környező államok közösségei, kedvezőbb korfával rendelkeznek, így nem tehertételt, hanem sokkal inkább segítséget jelentenének a társadalombiztosításnak?! Miért hallgatja el, hogy az áttelepülések sajátos szociológiája szerint a kitelepedésekkor éppen az idősek azok, akik már nem vállalják az új élet(forma) nehézségeit, de ellenkezőleg, az a gyerekek kedvéért történik? Miért hallgatja el, hogy az áttelepültek inkább alkalmazkodók és felzárkózók, akik várhatóan az átlagos napi munkaidő felett is szívesen dolgoznak majd, megtöbbszörözve adóbefizetéseiket? Miért hallgatja el, hogy a támogatás jelentős része (lakáscélú, oktatási, szociális juttatás) azonnal visszakerülne a magyar gazdaságba, és az építőiparnak, élelmiszeriparnak stb. jelentős fellendülést hozna, amely hasonló mértékû állami bevételnövekedéssel jár? És miért hallgatja el az állam a képtelen áttelepülési forgatókönyvéhez tartozó alapvető számot, a 10 százalékos GDP-növekedést?
De különösen miért hallgatja el, hogy a külhoni magyarok más adó- és biztosítási rendszerben összegyûjtött pénzeiket évek óta a Magyar Köztársaság területén költik el, hogy amikor a nyári időszak turisztikai bevételeivel számol, akkor az ő pénzköltési szokásaikra is támaszkodik, hogy az ebadták magyar üzletekben tartós fogyasztási cikket, élelmet, cipőt vásárolnak, hogy azok a szerencsétlenek naponta esznek-isznak, és nincs jobb vacsora Kolozsvárott sem, mint a jóféle csabai? Vajon hány kiadványt, újságot, folyóiratot vásároltak ezek a milliárdos gonddal járó magyarok a sorsukat oly megértően és árnyaltan taglaló itteni médiából? Vajon hány tégla van a csak-bajjal-járók kezei által lerakva az elmúlt években felhúzott falakban? Bánk bán kérdésével: illik-e ezt?, szabad-e itt efféle eljárással számolni? Ennyi ideje volna a kormánynak számokon tûnődni, amikor hivatalos fizetőeszközének jelképét, Bethlen Gábort annyival sem tisztelte meg, hogy marosillyei szülőházára gondot fordítson; illik-e ezt? Vagy hogy Vajdahunyad előtt kormányzója és királya tiszteletére egy olvasható táblát elhelyezzen; illik-e ezt?
Mit tesz a kormány? Miért kalkulál? Világosan kitetszik, hogy nem a külhoni magyarok megerősítését méri fel, nem a szülőföldjükön való boldogulást támogatja, nemhogy regisztrálja, hetedíziglen összefogja őket, hanem a szülőföldön boldogulás programjában a távoltartásukat leplezi. Ugyanakkor, csak hogy elkerülje a közbeszéd kényes témáit, lehetőleg olyan semleges, nemzeti tartalom híján vélt fogalmakat tematizál, mint a köztársaság. De azt elfelejti, hogy Jókai Mór szerint: köztársaság az, mikor egy nép a maga által választott kormányra bízza ügyei intézését, olyan kormányra, mely mindarról, amit cselekszik, tartozik szigorúan számot adni; köztársaság az, mikor az emberek egyenlő jogokkal bírnak, és egyedüli érdeme mindenkinek a törvények megtartása s a hazának szeretete, melyet a haza méltán megjutalmaz; köztársaság az, midőn többé nem vétetik kérdésbe, hogy ki mily magasan született, hanem hogy ki mily becsületesen tudott élni.
És egy ilyen, értékelvû köztársaságban nincs semmi visszataszítóbb - ahogy Széchenyi írja -, ,,mint az üres, nyavalyás, bûnös kebelre rámázolt hazafiság?. És örök társaságban áll az övével Wesselényi szava: ,,hogy ilyenek szegény hazánkban vagynak, ki közöttünk oly szerencsés, hogy gyakran ne lett volna kénytelen tapasztalni??
És végül le kell szögeznünk azt, hogy a kormányfő, amikor az új magyar állampolgárság ellen érvel, azt anyagi tehertételnek állítja, miközben sem ilyen mennyiségû, sem ilyen minőségû kártétel nem várható, akkor az egyik legsúlyosabb vétséget követi el: szeretetlenséget szít. Ha fikarcnyi beleéléssel lenne, emlékezne a tékozló fiút fogadó apára, akitől távol maradt minden hideg tartózkodás; emlékezne arra, hogy ha ebben a történetben mégis tékozlót akarna azonosítani, akkor az a Magyar Népköztársaság volt, amely sajnálatosan hosszas fennállása során, ha nincs egy Illyés Gyula, évtizedekig a külhoni magyarok létezését is letagadta volna. Hát, íme, itt egy alkalom, amikor a kormány reformszellemét, jóakaratát igazolhatná, nem nagy nehézség árán, csak megtenné, hogy megismeri és köszönti az eddig tékozoltjait.
Addig erős, nemzeti önbecsülésre van szükség, mert felelős kormány közremûködő segítsége híján kell köztudatba emelni, hogy a magyar állampolgárság kiszélesítése államjogilag, de egyszersmind szellemileg, gazdaságilag is helyes, racionális döntés. Csoma Sándor, akit Széchenyi a legnagyobb magyarnak tekintett, mai kőrösi székely legényként lehet, nem bírna ki ugyanennyi gyaloglást a hazáért. És amennyiben a nem szavai győznének, talán ez a Csoma Sándor el sem indulna, egy mai Kölcsey soraiba pedig, túl mély kútként, jobb bele se gondolni. Előbb, sokkal előbb, még mielőtt nem lesz kiről, nem lesz miről, menjünk el szavazni, mondjunk igent a külhoni magyarok állampolgárságára!
Plugor Magor ,,kettős? állampolgár