2004 nyarán ismét erdélyi körútra vállalkozott Gróf László Oxfordban élo magyar kartográfus, térképgyujto, Felsocsernátoni Bod Péter urammal fogalmazva ,,a világnak négy Részeit? olyképpen járó, a történelmi Magyarország egészében gondolkodni és múltjának feltárásában cselekedetekre oly módon alkalmatos tudós férfi, aki szukebb és tágabb pátriájának szellemi gyarapodását elosegíteni a nagyvilágban és itthon egyaránt képes. Mostani útjára is társául szegodött Feiszt György nyugat-dunántúli ,,falusfele? - mindkettejük családfája sárvári gyökeru -, s a tíznapos erdélyi peregrinációra magukkal hozták a Cartographica Hungarica térképtörténeti szaklap idei friss számát is. Az igen igényes nyomdai kiállítású, tematikáját tekintve gazdag, Erdélyre tekinto folyóirat törzsanyagához tartozik angliai vendégünk, Bod Péter nyomában Erdélyben (Bod Péter térképei) címu, gazdagon illusztrált esszéje. Eredeti elképzelésem szerint Gróf Lászlóval kellett interjút készítenem, amelyet a budapesti Honismeret címu folyóiratnak szántam. A beszélgetést magnószalagon rögzítettem. Közben arra lettem figyelmes, hogy Feiszt György levéltáros, Szombathely önkormányzatának egyik kulturális frontembere olyan rácsodálkozással tekint Erdélyre, amely ha a mi örökös önostorozó elégedetlenségünkhöz képest túl idealizált is, számunkra megér egy misét. Önbizalmunkat olyan mértékben erosítheti ez a nyugat-magyarországi megfigyelés, amely a szüloföldhöz kötodés mélységeiben-magasságaiban kamatozódik. Feiszt György az Alpok Aljáról és Gróf László Oxfordból olyannak lát bennünket, amilyeneknek lennünk kellene.
Erdélyi útcélok
Feiszt György: Elso erdélyi útjainknak az alapozás volt a célja. Ezt mélyítette el a Bod Péter-kutatás. Ez számomra, tehát a történész számára rendkívüli élményt jelentett. Magyarországon végeztem a történelem szakot. Komolyan mondom, hogy szíven ütött, mikor eloször voltam Déva váránál, és eljutottam Kenyérmezore is. Akkor értettem meg, hogy a kenyérmezei csata színhelyét miért hívják Kenyérmezonek. Hát a mezo közepén van egy nagy hegy, amely úgy néz ki, mint egy kenyér. Azóta ahányszor arra jártunk, mindig fényképeztünk, és mindig kenyérnek látszik. Magyarországon akárkit kérdezek, senki nem tudja, hogy miként és miért került be a megnevezésbe a kenyér. A történészbarátaim sem tudják.
Ez egy emocionális dolog. De a Fogarasi várban állni, abban a teremben, ahol az országgyuléseket tartották, ahol az egész Erdély története eléd elevenedik, ahol Apafi Mihály korába lépsz be, az egy rendkívüli dolog! Vagy elmész egy Isten háta mögötti faluba, Halmágyba, és mit látsz ott! Eloször is egy román stílusú katedrálisba lépsz be, nagyobba, mint a Jáki-templom nálunk. És akkor kijön a tiszteletes, és azt kérdezi, hogy a Vizsoli Bibliát akarják megnézni? Itt van benn, a szekrényben.
Magyarországon ilyen élmény nincs. Lehet, hogy azért van, mert én az ottani helyzetet jobban ismerem. Itt, Erdélyben? a tegnap például Altorján bemegyünk az Apor-kastélyba, ami restaurálás alatt van, s a restaurátorok azonnal kezdik mutogatni azokat a vakolatrétegeket, amelyek révén mész vissza a XVII. századból a XVI.-ba, majd onnan a legalul lévo XV. századba. S akkor azt mondja a régész - és mutatja is -, hogy ezeket a stukkókat Apor István akkor építtette, amikor Farkas Zsuzsannát vette feleségül, akinek egyébként a reneszánszköve is ott látható, s akkor felmászunk a padlástérbe, ahová szépen felhúzódik a XV. századi freskó, s az alakos ábrázolások ott vannak fenn, a padláson.
Magyarországon is vannak ilyenek. De Erdélyben sok ilyen van. És én nem tudom, mások hogy vannak vele, de ez az én számomra hihetetlen dolog. Bemegyünk Alvincre, keressük a Fráter-kastély romjait - ott ölték meg -, nem találjuk. Viszont van egy ház, amelyen tábla jelzi, hogy itt volt gyerek Szocs István, a filmrendezo. Elmész Mikes Kelemen miatt Zágonba, s ott találsz egy Kiss Manyi-emlékszobát is. Tudnám hosszan-hosszan sorolni ezeket az élményeket, amikrol Magyarországon keveset tudsz, vagy nem tudsz semmit. Erdélyben bemész egy faluba, Dálnokba, megállítasz egy embert, s kérdezed, hogy hol van az a kaszakert, amelyet Dózsa emlékére állítottak, s leszól a szekér tetejérol, hogy itt be tetszenek fordulni, s ott van.
Az egy más kérdés, hogy ezt jelezni is kellene, ki kellene írni, mert az nem elég, hogy a helyiek úgyis tudják, hol van. A turistára is gondolni kell.
Ugyanezt tapasztaltuk Felvidéken. A fiam most Királyhelmecen lakik, Borsi ott van a közelben, s kérdezem, hogy volt-e már Rákóczi szülohelyén, és nem tudja, hogy hol van. Ott, Borsiban találkoztunk egy olyan emberrel, aki hihetetlen emocionális töltettel adta elo a kastély és a település történetét, a Rákóczi életében betöltött szerepét.
Isten a tanúm, hogy sokat tanulunk ezektol az egyszeru emberektol. Egyszer Gróf Lacival a Kassai Székesegyházban vagyunk, és egy asszony nagyon lelkesen magyarázta nekünk a Rákóczival kapcsolatos történeteket, s Laci egyszer azt mondja, hogy ,,Hát igen, a barátom történész?? Erre az asszony megnémult, s azt mondja: ,,Én többet nem szólok egy szót sem?? Pedig o sokkal jobban tudta a dolgokat, mint én. Azóta sehol sem mondom meg, hogy én mit tudok az ott lévo dolgokról.
Borsiban a Néma Kapitánynak van egy emléktáblája. Én csak úgy megkérdezem, hogy ki volt, mert csupán a születési helye és a neve volt kiírva. Kivégezték, mert Rákóczit o szöktette ki a börtönbol. És kérdezem, hogy vajon hol lehet eltemetve ez a Néma Kapitány? Rám néz a vendéglátónk, és azt mondja: Koszegen. És én állítom, aki ott születtem, hogy rajtam és a levéltároson kívül errol nem tud senki semmit. Ebbol tudom, hogy ez az ember mindent tud Rákócziról, s azok az adatok is halálpontosak voltak, amelyekkel bennünket elkápráztatott, s amelyekrol én tole hallottam eloször.
Ezekbol a lelkes emberekbol keveset találni Magyarországon.
De volt nekünk egy hatalmas élményünk, mint minden erdélyi utunkon.
Bemegyünk Nagyszebenbe, amelyet, sajnos, szintén nem ismerünk eléggé. Ott él egy jó barátunk, Alexandru Avram, akinek az édesanyja magyar volt, s a Bruckenthal Múzeum könyvtárának o most az igazgatója. Bejutunk a szebeni evangélikus templomba is, s egyszer csak mellénk szegodik egy gyermek, s azt kérdezi, hogy o hallgathatja-e, amit beszélünk?
Természetesen - mondjuk.
Végigkísért bennünket a templomban. Avram nagyon halkan beszélt, s a gyermek mindig odadugta a fejét, hogy hadd hallja.
A végén megkérdezzük:
- Hány éves vagy?
- Tizennégy.
- Hova valósi vagy?
- Marosvásárhelyrol jöttem. A nagybátyám küldetésben van itt, s gondoltam, amíg o intézi az ügyeit, én szétnézek a városban.
- Mi akarsz lenni?
Azt mondja: régész.
Tizennégy éves gyerek! És ma az ifjúságról annyi rosszat mondanak! Én mindig azt mondom: semmivel sem rosszabbak, mint mi voltunk. Sot! A mi apáinknál sem rosszabbak. S ez egy nagyon jó visszaigazolás nekem.
Tizennégy éves gyerek! Eljön a nagybátyjával Szebenbe, s nem a diszkóba megy, vagy a hamburger-bárba, vagy a sört issza, hanem bemegy egy templomba, nézegeti, s odamegy a felnottekhez, és megkéri, hadd hallhassa o is, hogy mit kell ott látni. Szeretne többet tudni.
Magyarul beszélt.
Ahogy bennünket helyreállítanak?
Feiszt György: Az, hogy a csernátoni tájmúzeumban Haszmann Pali helyreállít engemet, hogy Szombathelyen a Reich Gépgyár nem gyártott mezogazdasági gépeket; kiigazít engemet, a szombathelyi születésut, Szombathely levéltárosát, az valami fantasztikus! Nézegetjük a gépeket, s azt kérdezem: a szombathelyi gépgyár gyártmányaiból van-e itt valami? Erre azt mondja Pali: a Reich gépgyár csak malomipari gépeket gyártott.
Én errol órákig tudnék beszélni. Az elso élményem, amikor bementem Csernátonba, s beléptem a múzeum épületébe, s mi van ott a sarokban kitéve? Egybol látom, hogy Berzsenyi Lénárd rajza a Kufsteini Várból. Berzsenyi Lénárd ezredest oda zárták be, ott raboskodott, nagyon jó kézügyessége volt, s lerajzolta az összes rabtársát. Ezt megtalálták, s Magyarországon megjelent egy könyvben. Bemegyek ezer kilométerre Szombathelytol egy háromszéki vidéki múzeumba, s ott a falon a Berzsenyi Lénárd rajza a Csernátoni Cseh Lajos képe mellett.
Kérdezem, Pali, hogy kerül ez ide?
Azt mondja: ?91-ben, amikor Vas megyében voltam, elmentem az alsósági iskolába, s megkértem, hogy másolhassam le.
Ettol földbe gyökerezik a lábam! Hát Szombathelyen a történészek közül tízbol kilenc nem tudja ezt. Ilyen élmények után én többet nem szólok arról, hogy én történész vagyok.
Mi Lacival Haszmann Pali számára kiástuk a Marshall típusú gépek teljes dokumentációját. Pali kért erre. (Bennfenteskedve én is megjegyzem, hogy az én édesapámnak is Marshall típusú gozkazánja volt.) Bólintanak, majd folytatják: Erdély legszélén mit kér toled Haszmann Pál? Azt mondja: nézzétek, milyen Marshall-gépalkatrészek vannak itt; nem tudnátok nekem segíteni, hogy hol találhatók még ilyenek? Mi az internetrol összeszedtük, hogy hol vannak még ilyenek. Kiderül, hogy muködoképes kazánok is vannak, sot, versenyeket is rendeznek olyan gépekkel, ami ott áll Palinak az udvarán. Videót is szereztünk errol.
Nekem a Lacival való találkozásom - 30 évvel ezelott - ugyanilyen élmény volt. Az édesapját az én apám kezelte. Azt mondja feleségem: szedd össze magadat, angol vendégeink jönnek. Megérkezik László a kislányával, a testvérével s az édesanyjával. Mondom, hogy én levéltáros vagyok. Azt mondja: én térképeket gyujtök, s a francia kartográfiában a 18. században Vas megyét Sárvár megyének hívják. Miért van ez?
Én vagyok a levéltáros, s olyan kérdést tesz fel elsoként, amirol én nem is hallottam. Késobb összeszedtem az összes magyar kartográfus-ismerosömet, felutaztam Budapestre, s azok is úgy néztek rám, mint én Lacira, amikor engem kérdezett. Soha nem hallottak róla. Ez ismétlodik meg Csernátonban: lakik valaki tolem ezer kilométerre, s olyan problémákkal foglalkozik, amikkel nekem kellene.
Gróf László: Felütöm Angliában a telefonkönyvet, s három oldalon csupa Marshall nevuek vannak. Ezek közül melyik lehet a gépgyáros?
Feiszt György: Ezek engem lenyugöznek? Erdélyben ez egy tipikus dolog. Látod, hogy az emberek küszködnek a mindennapi megélhetéssel, de mellette komoly szaktudást igénylo dolgokkal foglalkoznak, érdeklodnek, eljönnek Magyarországra, s Haszmann Pali Alsócsernátonból elmegy Alsó-Ságra, amely ma már Celldömölknek egy része, s a helyiek közül sem tudja mindenki, hogy van ilyen, és az ottani iskolában kimásolja a Berzsenyi-rajzokat.
Torján vagyunk, az Apor-kastélyban, s mondom, hogy én vettem Magyarországon egy könyvet. A címe: Székelyföldi freskók. És odaírja a szerzo, hogy ,,A teljesség igényével?. A srác is kacagott, mondja, hogy most mennek ki Sepsikoröspatakra, freskónézobe. Mióta ez a könyv megjelent, azóta öt apostolt találtak.
Mit jelent a lelkesedés! És hogy mivel kell ezeknek az embereknek megküzdeniük!
Lejegyezte: Sylvester Lajos