Dalaival, színpadi fellépéseivel, előadóestjeivel, de családias körökhöz igazodó jelenlétével is rendszerváltó, ízlésváltó férfiú volt, kommunista kánonokat felülíró alkat.

Ültünk nálunk a kétszintes, negyedik emeleti lakásban. Érkezésének híre megelőzte őt, visszalányosodó asszonyok és eladó lányok kisebb serege libbent be a tömbházlakásba, csivitelő fecskékként megszállták a belső lépcsőt, amelyen úgy helyezkedtek el, mint egy amfiteátrumban, és nagy kacagások közepette női hangra hangszerelve sorjázták a Cseh Tamás-dalokat (magát a daltulajdonost is meglepve), amelyek a szocialista országok közé is kifeszített vasfüggöny ellenére a Tamásék pest-budai Bartók Béla utcai lakásától hétszáz kilométernyire is beszárnyaltak a tömbházakba, s onnan függönyöket lebegtetve a lakónegyedi belső udvarok világa felé nyitogattatták az ablakokat.

Hallatlanul népszerű és szeretetre méltó volt. És, természetesen, előkerült, ölébe kellett kerülnie varázsszerének, a gitárnak. És búgó hangjának, félig prózai és félig verses szövegei kíséretében a lányok-asszonyok kedve alá dúdolta-énekelte legfrissebb dalait. Kísérői, kalauzolói, Bérczes Laci és Márta Pista sem lehetett ünneprontó — nem is akart —, csúszott az a program is, hogy a csernátoni Cseheket felkeressük, a rokoni szálakat kibogozandó, minden csúszott, csak a jókedv szárnyalt oly módon, hogy mégsem szállt el.

Budai lakásukban többször is megfordultam. Észak-Amerikában, az indiánok földjén is többször gondoltunk rá. Ismerem bakonybéli indiánosdi játékainak helyszínét, későbbi menedékhelyét is, ahol többek között másik művészismerősünket, a szobrász Diénes Attilát kerestük fel.

Készültem hozzá látogatóba is Bakonybélbe a feketetói életjel után, de erre most már egy másik dimenzióban kerül csak sor.