Kenéz pap mind közül - talán a személyes emlékek okán is - ettől a vidéktől iszonyodott a leginkább. A kilenc faluból, ahol az isten igéjét hirdette, megmaradt nyájának - ahogy megmaradt híveit emlegette -, a romlás és pusztulás sehol nem volt annyira nyilvánvaló, annyira kézzelfogható, mint itt. Olyan volt ez a táj, mint az ország maga. Lerongyolódott, lepusztult, elhagyott, mintha a senki földje lenne, mintha a táj szépsége nem is létezne, hogy eltakarja, leplezze a föld igazi arcát - képzeletében holdbéli táj volt. Az ősz ráadásul kitakarta mindazt, amit a tavasz, a nyár, a tél eltakart, bebugyolált zöldellő pázsitokkal, sejlő nesztelen füvekkel, virágokkal, csordultig telt, neszező, rejtőzködő, titkos élettel, fénylő, nagy, fehér havakkal. A félbemaradt álmok, a végig nem gondolt gondolatok törött, rojtosodó tükörképe volt mindaz, ami elébe tárult, vagy talán, s ami még rosszabb, mintha háború pusztította volna ezt a vidéket. Mintha aknák szaggatták, tépték volna fel a föld arcát, s most önmaga fásultságába süllyedve vergődött, zilált, vérző sebeit nyalogatva. Mert miközben máshol a maga összetettségében pusztított az élet, s a szegénység, mint a penész, virágzott a gondterhelt arcokon, legalább voltak arcok, volt élet, de itt csak a nyomorúság burjánzott a maga teljességében. A hegyen túl, a katlanokban, völgytorkolatokban megbúvó három falucskában alig három tucat embernek, huszonnyolcnak hirdette az igét, keresve a hitet adó szavakat, s ebben a huszonnyolc személyben benne volt az égetői nyolcgyermekes cigánycsalád is. Tarnócon hét személy, Sárfalván három család járult az úr asztalához. Nem kellett ehhez kartoték sem. Nem kellett soha még az egyházi nyilvántartást sem elővennie; kívülről tudott már mindent, még azt is, amit mondani fognak. Fogatlan szájak, kiürült tekintetek, mozdulatlan, kérdő, könyörgő arcok meredtek rá. Ha csak behunyta a szemét is, fájdalomtól átitatott szavak, kérdések hangzottak. Kérdések, amelyeket már végképp befalazott vagy megválaszolt kérlelhetetlenül az élet. Tudta és ismerte a betegségek tüneteit, az ízületek sajgását, ,,a csontjaimban fú a szél, esperes úr, sokszor süvít?, a szagokat, a nyugdíjak összegét, a várható betegségeket. Tudott az elmaradt látogatásokról, a szeretet hiányáról, az öregség pusztító magányáról, a holnap félelméről. Ismert már mindent.
Mind közül azonban Égetőn volt a legszomorúbb a helyzet. Valahányszor csak oda készült, készítette a szeretetcsomagokat, fájt, sajgott a lelke, alig tudta legyőzni a lelkében dúló, belső ellenérzést, viszolygást, irtózást. Bordás Józsefen kívül itt még három család várta az érkezését meghatványozódott nyomorúságban. S bár ilyenkor már előző nap végiggondolta, hogy hol, kinél kezdi a látogatást, volt olyan nap, amikor csalt is, amikor úgy érezte, hogy nincs elég erő benne mások szenvedéseit hallgatni. Ekkor, mint ma is, Tarnócon kezdte aznapi teendőit. De előfordult az is, hogy meglátogatta az egyik vagy másik családot, s aztán, hogy erőt gyûjtsön, csak visszafelé tért be a többiekhez. Ennek az volt a hátránya, hogy visszafelé újra meg kellett szakítania az útját, azt pedig nem szerette. Ráadásul még bûntudatot is érzett, mert furcsa, jóleső érzés kerítette hatalmába, valahányszor elmehetett a falu fölötti dombháton kanyargó úton visszafelé, anélkül, hogy meg kellett volna állnia.
Pedig milyen gazdagok voltak hajdanán ezek a falvak. Gazdálkodást tanulni a vidék lakói a szomszédos szász falvakba jártak, még a legjobb gazdák is elengedték két-három évre gyermekeiket, hogy ellessék a gazdálkodás fortélyait, hogy megtanulják, miért gazdálkodnak azok úgy, ahogy. Hirtelen borzongott meg. Belehasított, hogy egy fél évszázad alatt a szászok úgy elmentek, mintha nyomuk sem lett volna ezen a földön, mintha a nyolcszáz év nyomtalanul eltûnt volna az életükből, csak erődtemplomaik, a zárt kőkapuval óvott, de mára már leromlott, lepusztított, terebélyes házaik maradtak itt. Idegenek jelentek meg az egykor gazdag és kitûnően megmûvelt földeken, idegenek, akik a legcsekélyebb gazdatudással sem rendelkeztek. És a pusztulás, ami ott elkezdődött, nem állt meg, fennebb kúszott a völgyek, patakok ölén, már őket szorongatja. Sajgóföldet. Az ő szeretett Sajgóföldjét. Amelytől, csak ha kiejtették a nevét is, kilúdbőrözött a teste.
Most messze, amerre csak a szem ellátott, gazos földek virítottak, pedig milyen nagy és fékevesztett volt az öröm ?89 után. Amikor meghallotta, hogy mi történt, és mi következik, ő maga rohanta végig a falvakat, ő rohant háztól házig, kaputól kapuig: vissza kell venni mindent, amit egykor elvettek tőlük. Győzködött mindenkit, látta a falvakat, ahogy benépesednek újra, az utcák megtelnek élettel, mosolygós arcú fiatalokat látott, gyermekeket? Aztán egypár év után kiderült, nem lehet újrakezdeni semmit. Mert azok a fiatalok, akik még ?90-ig otthon is maradtak - ha seprût kötöttek is, vagy lakatosként, szerelőként dolgoztak a gazdaság mûhelyeiben, de az otthoni tûz mellett hajtották pihenésre esténként a fejüket -, egy idő után elmentek. Pedig milyen lélekveszejtő öröm kerítette hatalmába még az ő sokat megélt, gondokban megőszült fejét is, amikor megnyíltak a határok, s megjelentek a két ország közt az első ingázó autóbuszok. Mintha virágba borult volna a remény is. És mi lett pár év múlva a borostyánkő-ragyogás eredménye? Amíg az itthoni penészlő nyomorúság összekötötte, összefogta, mint a széthulló, elszáradt hordó káváit az abroncs, a kibontakozó lehetőségek szétrobbantották a két ország partjai közt ingázó családokat.
- Gombos Ilkát, képzelje, elhagyta az ura - kezdődött egy nap az itthoni pletykálkodás, majd pár napra rá: - A tófalvi Balogh Zsuzsát is.
- Ozsváthék is válnak - mondta egy nap a bejárónő -, meg Felszeghi Amál is.
Kenéz esperes ekkor már azt se bánta volna, ha lezárnák a határokat. Ahogy Nyújtódi plébánosnak mondta: - Hogy csak az ég madarai szállhassanak át.
S ha egy családból valaki elment, mert mindig így kezdődött, megvetette valahol a lábát, ment utána a család többi tagja is. Ahol nem váltak éppen. Mindig először a legények s a leányok kezdték, aztán a fiatal házasok, előbb a férfi, aztán az asszony, a gyermek. A látvány - a farmernadrág, a kocsi, a magnó - elvágyódást szült még a maradókban is. Akiknek addig szivárványhíd volt Sajgóföld. Otthon az otthontalanságban. Akik még egy ideig kapaszkodtak, mint a szakadék fölött nyújtózó fa gyökerei a föld után. Azt is tudta persze, hogy Sajtóföldön ritka madár volt az öröm, csak bánat termett mindig, de mégis? Mert a peremlét, a pusztulás szorongást szült, és ment mindenki. Mentek, még ha vitték is Sajgóföld emlékét, apáik, anyáik arcát a szívükben. A dombhátakon ringó temetőkét. Mielőtt elindultak, a kocsmában elénekelték a ,,Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk?-et, vagy még azt sem, és mentek. A fiataloknak már nem jelentett semmit az Erdély szó, kiürült, ahogy a tekintetük is pár év után, miután elmentek. Pedig, vallotta Kenéz esperes, Erdélyt nem siratni, lakni kell.
De kérdés az is, lehet-e örökös szorongásban élni? Hogyha egy új törvényt hoznak, éppen mit vesznek el azzal? Az ékezetet-e a neved fölül, vagy csak a megszokott utcatáblát, a falu nevét? Mit tiltanak? Éneket, szót, fogalmat. A történelmet a fejed fölül. A bölcsőt a születő gyermeked alól. A takarót. A dunyhát. A földet a lábad alól. És akitől mindig csak elvettek, hihet-e még valamiben is? Várhat-e bizakodással valamit is? Élhet-e szorongás nélkül? Mondhatja-e valaki is, hogy bízni kell, s egyszer majd megváltozik minden. Jóra fordulnak a dolgok. Csak a hazát nem tudták elvenni - gondolta keserûen Kenéz esperes -, mert nem is volt soha. Az állam nem akart hazává lenni. Az állam, amelybe belekényszerítette a történelem, csak ellenséget akart látni bennük, még lojális polgárt se, soha. Pedig hogy szeretett volna polgár lenni. Polgár és európai. Vagy egyszerûen csak polgár. Aki öntörvényûen él, s csak önmaga megvalósítására koncentrál. De ő arra a magaslatra nem emelkedhetett föl soha. A gondok úgy vették körül, mint a csillagos ég a Holdat. Látni, s járni se tudott tőlük, beléjük botlott, ha akarta, ha nem. Még csak vissza se húzták, mert fölemelkedni se tudott tőlük soha.
Azt a kérdést, hogy mi történt volna, ha? azt föl sem merte tenni. 1940-től ?44-ig megduplázódott a szaporulat, csak ezen a tenyérnyi földön is. És virágzott a gazdaság is. Átlátható, kiismerhető törvények születtek, emberbarát törvények, ahol kiismerhető volt minden, átlátható. Tudták, a haza nem szivárványhíd, szerződés állam és állampolgár között. Szerződés, amely otthonosságot ad. Otthont. S az otthonnal hazát. Igen, azt a kérdést nem merte föltenni. S nemcsak azért, mert látta, hogyan élnek az egykori, ma már maradék hazában, hanem mert tudta azt is, igazuk van azoknak, akik elmennek. És tudta azt is, az állam, amelyben élnek, szintén ezt akarja. Örvend, ha elmennek. De mégis. De mégis?
Megborzongott. Ezt a földet, azt az országrészt mindig visszahúzták. Törvényekkel, adókkal, a hatalmasok közt összekacsintó alattomos vagy titkos rendeletekkel. Nem hagyták öntörvényûen élni. Úgy, ahogy Erdély népei éltek századokon át. Az ő népe. A szászok. S a mai többségi nép is. Mert az sem igaz, hogy nem lehet kisebbségben élni. Kisebbségben, s emberségesen. Igen. Kisebbségben és nem embertelenségben. Kisebbségben, és nem örökös szegénységben. Kisebbségben, de egymás iránti szeretetben. Tiszteletben.
- Tiszteles úr! - mondta Köblös Áron, amikor visszaadták a földet, a kúriát -, lehet ez a föld bárhol, hívhatják ezt az országot akár Kínának is, ez a föld az enyém. Az enyém!
És tekintetével bepásztázta a földet, amelyet az apjától, nagyapjától örökölt, szeme végigfutott a roskadozó kúrián is, valami furcsa megszállottsággal, mintha csak erre a pillanatra várt volna, amióta csak élt, hogy aztán két év múlva azt mondja neki:
- A legszomorúbb az, esperes úr, hogy még kijavíttatni sem tudom mindazt, amit apáink építettek!
Irtózott ettől a tájtól. Irtózott még az emberektől is, akik lakták. Valahányszor csak erre járt, hiába élte át és tapasztalta meg újra és újra azt a kettősséget, amit átélt, a táj szépségét egyfelől, a kietlen nyomorúságot másfelől, ez utóbbi maradt meg benne, penész virágzott a lelkében, burjánzó tehetetlenség érzése fogta el, mintha gúzsba kötötték volna még a lelkét is. Viszolygott mindattól, amit át kellett élnie, attól, amit látott, úgy érezte, még a lakások szaga is beivódik a bőrén keresztül a zsigereibe, a sivár és otthontalan lakások szaga. Még álmában is, miközben parttalan vizek sárgásfeketén hömpölygő áradata elől menekült, homokhegyekre mászott, dülöngélő házak omlottak rá, fogatlan ínyek, nyálat spriccelő szájak, kialudt, fénytelen fekete szemek meredtek rá, arra ébredt, hogy ott virraszt benne a kérdés: mi lesz a földdel, mi lesz velünk? És ilyenkor testén szorongás gennyes áradata ömlött szét. Hát erre születtem, uram, lázadt fel, hogy mások égig érő panaszait hallgassam? Isten vagyok én? Miért választottál engem, uram?
Részlet a Pusztulás címû regényből
Lőrincz György