Drága Testvéreim, Barátaim, minden egyes határon túl élő magyar!
Hiába telt el közel két hét a világ nem látta katasztrófa után, nem tudok magamhoz térni. Minden percben fáj és fáj, és szégyellem magam, pedig tudom, hogy mi diákjaimmal MINDENT megtettünk azért, hogy az NE következhessen be, ami december 5-én bekövetkezett.
Dévai Nagy Kamilla vagyok. 1968 óta énekelek belföldön és külföldön egyaránt. Célom, hogy minden egyes magyarhoz eljussak, a nagyvilág bármely pontján él. Kedves Valaki, aki most olvasod e sorokat, tudd: csak azért írok magamról és az iskolámról pár sort, hogy érezd: nem csak most ragadok tollat, hogy vigasztaljalak. Nem is lehet. Nem is kell. MEGER?SÍTENI szeretnélek.
Tehát vállamra vettem a gitáromat, és nekiindultam a nagyvilágnak. Kézről kézre adtak, országról országra, előadásról előadásra ajánlottak, melyeken tiszta szívvel az óhazai magyarok szeretetét tolmácsoltam. Hogy hiába dúl a ,,szocializmus?, azért élnek világos fejû, aggódó szívû, felelősségteljes magyarok, akiknek fáj a szétszakítottság, fáj, hogy porlik a szikla, fáj, hogy mint oldott kéve... És a nevükben énekeltem hol padláson aludva, hol luxuskocsin szállítva, hol marhavagont stoppolva, hol paplak kis szobájában nyerve szállást. Nem pénzért mentem. Szeretetet kaptam. Aztán 1996. január 22-én az Úr egy karambol következtében magához szólított. Két napig voltam a vendége. És VISSZAKÜLDÖTT. Szembe akartam szállni Vele, és mindent megadtam volna, ha visszamehetek a Fénybe. De rádöbbentett, hogy DOLGOM VAN MÉG ITT, E FÖLDÖN. Épen, elhangolódás NÉLKÜL került elő hûséges társam, a gitárom. A szanatóriumi szobában, ahol fél évig tanultam újra járni, beszélni és az ujjaimat újra a gitárhoz édesíteni, rádöbbentem, mit is akar velem a Fönnvaló. Én már mind az öt földrészt bejártam. Hát most adjam át mindazt a tudást, tapasztalatot, melyet e 32 küzdelmes, de gyönyörû év alatt szereztem. S mivel egész életemben csakis tanítani szerettem volna - itt az alkalom! Kegyetlen erőfeszítések árán, csodálatos tanárok segítségével hályogkovács módjára megszületett a KRÓNIKÁSÉNEK ZENEISKOLA. Ennek nyolcadik éve. Azóta sem akkreditáltak, mert annyira más az iskola szerkezete, hogy semmilyen érvényben lévő oktatási feltételnek nem felelünk meg. Ám a magyarországi intézményeknek HATÁRON TÚLIAK vagyunk, mert diákjaim Erdélyből, Felvidékről, Délvidékről, Kárpátaljáról érkeztek. Erdélyben meg azt mondták, hogy ,,Budapesten van a székhely, MAGYARORSZÁGIAK vagyunk?.
Diákjaim szeretete, tiszta szeme, gyönyörû lelke fogta meg ?SZINTESÉGÉVEL a mindenkori nagyérdemût határon belül és kívül. Pedig sokszor lerománozták, leszlovákozták őket munkahelyen, utcán, de itt, Békásmegyeren - ahol otthonra leltünk egy elhagyott iskolaépületben - mégis egymásba kapaszkodva öntöttünk erőt egymásba.
Politikamentesen, csakis az értékeket felmutatva, a dal erejében bízva csendben tettük a dolgunkat. Aztán jött az első aláírásgyûjtés a népszavazásért a kettős állampolgárság ügyében. Csatasorba állva felsorakoztunk, és reménykedve gyûjtöttünk. És jött december 5-e. Amikor én mehettem szavazni. Hatvanegyen NEM. De elkísértek, pedig a kapun sem akarták őket beengedni. És látták, hogy derûs arccal, bizakodva dobtam be 70 krónikás nevében az IGEN-t az urnába.
És vártunk. És vártunk. Mint a megváltást, úgy kezdtük nézni az eredményeket. És NEM HITTÜNK A SZEMÜNKNEK. Először lebénultunk. Mindannyian szótlanul meredtünk a képernyőre. Aztán elindult a pokol. Gátlás nélkül szakadt fel a mennydörgő sírással keveredő düh. A káromkodás. A pia. A ,,bozgorság?. A NEM KELLÜNK enyhíthetetlen fájdalma. Aztán szétszéledtünk, mert egymásra sem tudtunk nézni. Amikor a káosz a tetejére hágott volna, egyszer csak megembereltem magam. Erdélyi báránycsengőnkkel összeszedtem mindenkit. Körbe álltunk, megfogtuk egymás kezét, és én megkövettem a fiókáimat. És énekeltünk. Aztán az egyik diák kimondta: ,,én itt most megbolondulok, menjünk ki a Kossuth térre, a Parlament elé?. Mentünk. Huszonketten egy rozzant mikrobuszban. Amelyet nem is a benzin, hanem a Kossuth Lajos azt üzente vitt. A Gábor Áron rézágyúja, az Európa közepén... Az újabb csalódás: azt hittük, kétségbeesett magyarok feketéllenek majd a téren. Körülbelül harminc lógó orrú, néma, kisírt szemû ember kóválygott a rendőrökkel körülvett részen. Nagy kört alakítottunk, csak mi, krónikások, és felhangzott az Ó, Istenünk, Eléd letérdelünk... És anélkül, hogy egymásra néztünk volna, MINDENKI LETÉRDELT a jéghideg aszfaltra. És énekeltünk. Fiaim, csak énekeljetek - zokogott bennem a boldogsággal keveredő fájdalom. Éreztem: most csak ez oldhatja valamelyest azt a rettenetes feszültséget. Mert Trianonnál még nem éltünk. De akkor háború volt, és mások daraboltak fel bennünket. Most a mieinknek nem kellettünk. Feldolgozhatatlan, kiheverhetetlen szégyen, hogy így el lehet egy népet butítani. Hogy pártok koncául lehet odavetni a NEMZET ügyét... Ilyen még nem volt, mióta világ a világ. Ráadásul felvilágosítatlanul, hogy mi a csudáról is szavaznak? HOGY JÖHETNEK IDE SZÁMOK?! A kérdés csak ez lehetett volna: akarjátok-e, hogy az Országgyûlés elé kerüljön a kettős állampolgárság ügye? És ennyit sem lett volna szabad most felvetni, hiszen NEM A PANELEKBEN NYOMORGÓ KISNYUGDÍJAS DÖNTHETI EL A NEMZET EGYSÉGÉNEK SORSÁT. Rossz időben rossz kérdés, rossz irányban. Még a románok is automatikusan adták a moldovaiaknak a kettős állampolgárságot. Ez kérdés sem szabad legyen.
Ugyanakkor ami most Erdélyben zajlik, azzal sem értek egyet. Tökéletesen megértem a fájdalmat, a dühöt, az elkeseredés feneketlen mélységét, de most nem a csizmaszárból előkapott bicskáé kéne hogy legyen a főszerep. Lelkeim, ott Székelyudvarhelyen, Gyergyóban, Csíkszeredában, engem sem szolgálnátok ki? Magyar állampolgár vagyok - sajnos. De én is a testvéretek vagyok. 54 év alatt is erdélyi maradtam. Megdobtak Benneteket kővel. MOST mutassátok meg, hogy VAN ER?TÖK KENYÉRREL, sziklányi kenyérrel visszadobni!!! Nem MINDEN magyar árult el Benneteket! És akik Felétek, Hozzátok mennek, azok IGEN-nel szavaztak! Ne essetek az általánosítás hibájába! Higgyétek el, akkora méreteket öltött a gyalázat, a botrány, hogy ez világszerte minden jóérzésû embert felkavart. NEM LEHET ASZTAL ALÁ SEPERNI végre az AUTONÓMIA ügyét! Lehet - sőt! - jobb megoldás ez, mint az ,,anyaországban? kopogtatni...
Én CSAK AZÉRT SEM ADOM FEL. Ezt kívánom Nektek is. A karácsony adjon Nektek pici lelki békét. ÁMEN.
Dévai Nagy Kamilla
Támogassa a Háromszéket!
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó).
Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.