A gyerekek kíváncsian kérdezgették, hogyan akarja úgy bebizonyítani ezt, hogy Péter bácsi semmiképpen le ne tagadhassa. Öcsike csak mosolygott, de nem árulta el a tervét.

Egy szép napon ebéd után egyes-egyedül átnézett Péter bácsihoz. Vitt magával egy fésűt, egy kefét meg Hancikának a szalagját. Ott találta Péter bácsit a szokott helyén. Persze, aludt mélységesen. Még a borát sem itta ki. A híres szétrobbant pipa a kezében volt, de a kupakja a földön.

Öcsike szépen odasettenkedett hozzá, s gondosan fésülgetni kezdte hosszú szakállát. Péter bácsi meg sem moccant. Aztán befonta Öcsi a szép ősz szakállat jó vastag fonatba, s a végét módosan megkötötte a Hancika szalagjával. Mikor ez is megvolt, játszani kezdett Péter bácsi kiskutyájával. Vagy egy óra hosszat játszadoztak, kergetőztek. A kiskutya vidám vakkantásai, Öcsike harsány rikkantásai sem ébresztették fel Péter bácsit. Egy óra múlva aztán nyújtózkodni kezdett, kinyitotta a szemét, ásított, álmosan körülnézett, és meglátta Öcsikét.

— Kezét csókolom, Péter bácsi — mondta nagy illedelmesen Öcsike. — Talán bizony szundikálni tetszett egy kicsit?

— Dehogy szunyókáltam — felelte Péter bácsi. — Sohasem szoktam ebéd után aludni. Csak figyeltelek, hogy jól viseled-e magad, amikor azt hiszed, nem lát senki.

Öcsike nyelt egyet, aztán tisztességtudóan folytatta.

— Anyukám azért küldött, hogy hívjam meg Péter bácsit uzsonnára. Tessék mindjárt jönni, mert késő van már.

— Ejnye, ejnye, mégis csak illenék tisztességesen fölöltözködnöm — mondta Péter bácsi.

— Dehogy, dehogy, szép maga így is, Péter bácsi — mondta Öcsi. — Csak tessék jönni!

— Legalább a tükörben nézzem meg magamat.

— Ugyan, mire való az? — erősködött Öcsi. — Nem kell az öreg embernek olyan hiúnak lenni. Siessen, Péter bácsi, nagyon várják már!

— No, jól van, ördögadta, a te lelkeden szárad, ha szégyent vallok!

Azzal Péter bácsi úgy, ahogy volt, megindult Öcsikével nagyapóék háza felé. Öcsike anyuskája fogadta. Összecsapta a kezét, és felkiáltott:

— Jézusmária, mi történt magával, Péter bácsi?

— M-m-mi történt volna? — kérdezte hüledezve az öreg úr.

Öcsike anyukájának kiáltására az egész ház összeszaladt, s mindenki a Péter bácsi szakállát nézte.

— Adja vissa a salagomat — kiáltotta Hancika, aki tüstént megismerte a maga holmiját. — Adja vissa! Azs azs enyém!

— Mi, mi a tiéd? Mit adjak vissza? — kérdezte Péter bácsi, aki még mindig nem értett semmit.

— De az istenért — mondta Öcsike mamája —, mi jutott eszébe magának, Péter bácsi, hogy befonta a szakállát, és szalagot kötött a végére?

— Én? Befontam? Én? Szalagot? — hebegett Péter bácsi. Csak most pillantott le a szakállára. — Nem értem, nem értem — mondta.

— Majd én megmagyarázom — mondta Öcsi. — Hát nem maga fonta be a szakállát, Péter bácsi?

— Nem hát! Nem bolondultam meg!

— És nem is tudja, hogy ki tette?

— Persze, hogy nem! Hiszen ha tudnám, ki is csavarintanám a nyakát az akasztófáravalónak!

— Ne a nyakát csavarintsa ki, hanem adja neki a leányát meg a fele királyságát. Én fontam be a szakállát, Péter bácsi, álmában... ma ebéd után. Bebizonyítottam-e vagy sem, hogy szokott aludni ilyenkor?

— No, ördögadta — morogta Péter bácsi —, ez egyszer megjártam. Most már nincs más hátra: megházasodom, és elmegyek valahová királynak. Aztán, ha lesz leányom és királyságom, megkapod, amit ígértem!