Szabó Gyulaemlékezete: Sárgaszemû Jovánki

2005. január 8., szombat, Archívum 2003–2007

A férfi tudta, a két asszony mért jött. Az asszonyok is sejtették, hogy a férfi tudja, puszta formaságnak látszott szóban is megbeszélni, mégsem lehetett lemondani róla: fontos volt, hogyan kínlódják át magukat a formaságon.
A férfi nem tett semmit, hogy megkönnyítse az asszonyok dolgát. A magáét nehezebbnek érezte. Leültette őket mint rokonokat, akik eljöttek a szomszéd faluból ide a feleségét - beteg húgukat - meglátogatni. A beteg asszony a szomszéd szobában feküdt. Aludt. Kapóra jött most ez az alvás, főleg a két asszonynak, de egyelőre még nem tudtak mit kezdeni vele. Két falu tartja számon őket már évek óta, a három nőt és a férfit, tetteiket, szavaikat, viselkedésüket. Súlya volt ennek a számontartásnak, különösen a két asszonyt nyomta - a harmadiknak elég volt az, hogy a betegágyat nyomta. A férfi meg csak annyit érzett belőle, hogy az ő oldalán van az osztatlan részvét és elismerés, de ő ezzel sem sokat törődött; számára az volt a fontos, hogy ő mit tart számon magáról.
Tudta, hogy a két asszony a feleségéért jött. Két falu tartja számon őket, s most már ők is megsokallták, hogy három éve csak nézik: férfi létére egyedül kínlódjék beteg húgukkal. Meg kellett sokallniuk, jóllehet nem ők tették az esküt: ,,?t sem jóban, sem rosszban, sem boldog, sem boldogtalan állapotában, sem egészségében, sem betegségében el nem hagyom.? Nem a saját szavai voltak, nem is emlékszik a férfi, mondta-e őket. Ha megragadt benne, nem az ő fogadalmaként ragadt meg: hallotta, amikor mások mondták, s mert egy­kor ő is állt úgy a placcon, mint mások, valószínûnek tartotta, hogy akkor ő is eldünnyögte. Három éve fekszik az asszony magatehetetlenül, ,,sem jóban, sem boldog állapotban, sem egészségben?, s neki egyszer sem jutott eszébe, hogy eskü köti hozzá. Most eszébe jutott, de nem mint agyonváslalt, mindenki tenyérizzadságával kifényezett közkorlát, hanem mint vadonatúj mankó, amit ő nyesett és héjalt le, amire egyedül ő támaszkodik, valahányszor hátára veszi a feleségét s hátraviszi a kertbe, hogy lássa: nála nélkül is, férfimunkával is paradicsomot terem a paradicsomszár, nem mannát.
Sem keserû vonások, sem komorság nem volt a férfi arcán. Ránc volt elég, de nem mélyek, hogy árnyékuk legyen; inkább grafitpuha tervezésnek látszott, ami még kivezetésre vár, semmint bevégzett munkának.
Várta, hogy mondják az asszonyok, amiért jöttek. Tudta, nem úgy lesz ez, hogy valamelyikük előáll: ,,Most már, hogy azt is megmondjuk, amért jöttünk?? Figyelt minden szóra, hogy ne szalassza el, amikor már arról lesz szó, még akkor is, ha még mindig csak közömbös, semmitmondó fecsegésnek látszik, hazug tölteléknek, mint gombócok közt a hamis.
A két falu legutóbbi haláleseteiről számoltak be egymásnak. Majdmindenki ismerte egymást a két faluban, azért is tartotta számon négyüket mind a két falu.
Telt és kerek arcú volt mind a két asszony, szemükben a kék szemek fényes érzelmessé­gével és megtévesztő őszinteségével.
Az idősebbik sóhajtott. Nem nagy átéléssel, inkább szokásból, még inkább az egészségesek titkolt örömével, hogy ők nem betegek; úgy, ahogy mindig is elsóhajtja magát, valahányszor a húsleves illatos párájával beszívja a jóllakás előérzetét: ,,Istenem, milyen rossz is lehet annak, aki éhezik!?
- Szegény Anna is elég sokat romlott, mióta utoljára láttuk.
Az ,,is? volt az a zönge, amely már a látogatásról szólt, az a sóhajtás, amely - egybesóhajtva Annát a holtakkal - észrevétlenül sürgető jel volt arra, hogy most már arról kell beszélniük, amiért jöttek. Mindhárman észrevették ezt a jelt, s megkönnyebbültek, hogy végre arról fognak beszélni, ami elég nehezükre esik.
A férfi hallgatott. Számára nem volt újság a felesége megromlott állapota, nem volt, mit mondjon rá. S különben is tudta, hogy ez a megromlott állapot most csak ürügy valamire: akár arra, hogy szemrehányást tegyenek neki, amiért nem gondozta jól a feleségét, akár arra, hogy bevallják lelkiismeret-furdalásukat, amiért elhanyagolták a húgukat. Várta, melyik lesz a kettő közül.
- Ugye, te is láttad, sokat romlott azóta - ismételte meg az asszony. - Rossz nézni, olyan rossz bőrben van.
A fiatalabb úgy érezte, túl sok az él a nővére szavában.
- Ahhoz képest, hogy már három esztendeje nyomja az ágyat, csuda, hogy ennyire is tartja magát - mondta.
- Erősen rossz bőrben van. Nem tudom, így meddig tartja.
- Ha a sógor nem úgy áll mellette, ahogy állt, eddig már ki tudja, milyen bőrben volna.
- Szó se róla, a sógor megtette a kötelességét?
- Megette a fene, ha az ember az ilyent csak kötelességből csinálja.
- Igaz, igaz, én sem úgy gondoltam. Régen rossz, ha az ember az esküt csak kötelességnek fogja fel.
- Még inkább megette a fene, ha csak az esküért teszi az ember.
- Tudom, tudom, az eskü is fontos, de még fontosabb, hogy mit mondanak az emberek.
- Ugyanvalóst megette, ha csak az emberek tetszésére csinálja.
A két asszony megzavarodva hallgatott.
*
A férfi bár ennyit tisztázni akart, mielőtt a kék szemek lágyságán megpuhul az ereje. Egyszerre úgy érezte, hogy három éve mind ilyen kék angyalszemek nézik; csodálattól és részvéttől könnybe lábadt kék szemek nézik és mondják: itt a férfi, akinek párját keresni kell, hogy így helytálljon kötelességében, így megtartsa esküjét, ilyen áldozatot vállaljon az emberek előtt. Ezek a kék szemek csak azt látják, hogy férfi létére a padlót súrolja, a kenyértésztát dagasztja, kicseréli felesége alatt a lepedőt, plántálja a veteményt az ágyásokba, de nem látják a három éve fekvő asszonyt, kinek mindezt tehetetlenül végig kell néznie, és azt hiszik, hogy a férfinak nehezebb. Nem látják az asszony arcát, amikor fal a kenyérből, amikor végignyújtózik a friss lepedőn, nem látják, mi minden van a szürke szemében, amikor számba veszi, mi lett a tavaszi palántákból, és azt hiszik, mindazt, amit a férfi tett, csak kötelességből lehet tenni, áldozatként, amitől minden perc keserves mártíromság, méltó a részvétre és csodálatra.
Három súlyos mondatával egy időre elhallgattatta a két asszonyt. Aztán mikor megint elkezdték, elhallgattatta őket, s - bár nagyon is átlátszó volt a kettős taktika - hagyta, hogy magasztalják: már eddig is sok volt egy férfinak, amit ő vállalt, csoda, hogy eddig is olyan zokszó nélkül tûrte a sorsát, azt elképzelni is nehéz, milyen nehéz lehetett - és hagyta, hogy rémítgessék: de a nehezebbje még hátravan, az már meghaladja egy férfi erejét?
- Volt, akinek még nehezebb volt!
Ennyit még mondania kellett, anélkül hogy a szomszéd szoba felé intett volna. Értették anélkül is az asszonyok, kire céloz. Hogy mire, azt kevésbé. A férfi nem magyarázta. Mondja azt, hogy szereti a beteg asszonyt? Hiszen három éve nyomorékul fekszik az ágyban, s ez a három év még az emlékét is szétpor­lasztotta annak, hogy azelőtt milyen volt: fiatalon, épen, e­gész­ségesen, akinek a mészá­ros sem tudott húst adni úgy, hogy ne a legszebbjét adja. ,,El­képzelni is nehéz, milyen nehéz lehetett??? Még el sem kezd­ték, máris ott a kék szemükben a nagy áldozat, amit még megdupláz, hogy a férj helyett teszik, akinek kötelességből kellett vállalnia, amit ők ön­zetlen testvéri szeretetből vállalnak.
Érezte, hogy mégsem uta­síthatja el őket. A közvélemény hatalmába kerültek, amely azt mondta a két asszonynak: ,,Ti is tartoztok valamivel a testvéreteknek.? ?k ebből jogot formáltak: ,,Nekünk is jogunk van, hogy enyhítsünk a testvérünk szenvedésén? - és ezzel őt is a kék szemû közvélemény hatalmába kerítették, amely elvárja, hogy ne utasítsa el azokat, akiket épp reá való tekintettel, az ő helyzetén könnyítendő, ide küldött.
S ha már így van, ha mindenki szemében nehéz az ő helyzete, próbálta átlátni ő is, bár érezni nem érezte, de próbálta fölfogni, hogy valóban nehéz. És próbálta beleélni magát a könnyebbe: három év után végre nem lesz gondja-vesződése egy tehetetlen beteggel, nem lesz fontos, hogy a nap minden órájában rend és tisztaság legyen a házban, nem kell minden éjjel félszemmel-félálommal aludnia, s megszabadul attól, hogy mind csak részvétet lásson a szemekben, szánakozást halljon a hangokban. Mindenki megkönnyebbül, és mindenki el lesz telve a maga jóságával, hogy könnyíthettek az ő helyzetén, és három év után megint nem lesz szentségtörés ránevetni, nem feszélyez többé senkit az ő panasztalan hordott ,,súlyos keresztje?. Beteg felesége mellett a három évet nem érezte áldozatnak, a lemondást róla, amit most a jóságos kék szemek elvártak tőle, nagyobb áldozatnak érezte, de ha az nem volt áldozat, ezt most meg kell hoznia, ha mindenképp érezni akarják, hogy megszabadították őt az áldozattól.
Egy reménye volt még rá, hogy a tolakodó kékséget kirekessze otthonából, és zavartalanul menjen csendes magányuk a maga folyásán: ha arra bízza a döntést, aki senki számára nem volt már fontos, de aki az ő számára a legfontosabb.
Ránézett a két asszonyra, kik lesve lesték a szavát:
- Kérdezzétek meg Annát. Róla van szó. Nekem jól van úgy, ahogy neki a legjobb.
És alighogy kimondta, már látta is, jól láthatta a két asszony felcsillanó szemében a nyert ügyet. Érezte, hogy amilyen erőtől duzzadó volt az előbbi három súlyos mondat, annál erőteljesebb volt ez a kurta három: gyengeség, öncsapda, teljes vereség. Nem az utolsó reménység volt, hanem a lemondás a beteg asszonyról: kiszolgáltatta őt a közjótékonyságnak, közmegelégedésre a két nővérre bízta, akik semmi kétséget nem hagytak afelől, mi lesz Annának a legjobb, ha ők kell megkérdezzék.
Egyedül maradt, rettenetes csend vette körül.
Félt, hogy szót hall odaátról; nemcsak kivehetetlen, alaktalan mondást, hanem érthető szót. Felállt, előkotorászta a kályhafestéktől éktelenül fekete kályhakefét, s darabos jártassággal nekilátott: csörömpöltek a karikák, lógott a cső, inogtak a lábak, mintha túl akarták volna zakatolni a szavakat odaát ezzel a három éve tartó és most sem abbahagyott férfiritmussal. (?)
*
Egy hónapig tartott ez. Az első napokat leszámítva még annyit sem: rá egy hónapra, hogy a nővérei magukhoz vették, temették Annát.
Sár volt, novemberi locspocs. A fák lecsupaszodva, ágaik is gyökerekké válva: égi gyökerekké, a földi gyökerek körkerületben is megfelelő másaivá.
Jovánki elsőnek hagyta ott a temetőt, egyedül bandukolt haza. Otthon tüzet rakott, odatette a kabátját száradni, s maga is leült mellé, mintha őrizné.
Egyedül volt, rettenetes csend vette körül.
Hallotta a szót odaátról, a másik szobából: ,,A testvérünk vagy, Anna, az urad is már beléfáradt, ki enyhítsen a szenvedéseden, ha nem mi, a testvéreid. Jobb lesz neked ott nálunk, meglátod, mi megteszünk mindent, hogy felépülj, mert most biza egy kicsit rossz bőrben vagy, Anna. Az urad is bélátta, hogy most már reánk van neked szükséged.?
És hallotta a szót odaátról, a szomszéd faluból, a koporsó mellől: ,,Csupán az az egy vigaszunk maradt ebben a nagy csapásban, hogy enyhíthettünk a szenvedéseden, amikor mindenki cserbenhagyott, az utolsó órán is itt állhattunk melletted, és vizet adhattunk, amikor vizet kértél, de hiába tettünk meg mindent érted, Anna, ami már késő volt, azon már mi sem segíthettünk.?
A temetési menetben is egyedül ment. A koporsó után a két testvér botorkált jajongva, akkor már ,,az az egy vigaszuk? sem tudta megvigasztalni őket, a férjek kellett vigasz­talják. ? mögöttük ment, belátta, hogy csak mögöttük mehet: ők adták a vizet Annának, az utolsó órán, ők fogták le a szemét, és ők nem hozhatták helyre, ami már késő volt, és az övék volt az utolsó hónap nagy áldozata, amíg ő a bodegában mosta ki magából a három évet, és a meztelen Annával feküdt, és nekik szipogott az egész gyülekezet, és ő, aki cserbenhagyta a beteg Annát, még jó, hogy mehetett a nővérek után, még jó, hogy a nyomukba léphetett, még jó, hogy ha egyedül is, de egyáltalán ott mehetett a menetben, s amikor mentek át a hídon és a folyó dere nekivágta a harangszót a híd karjának és öblösen megkongatta a híd alatt, még jó, ha csak ő hallotta úgy, mintha az ő nevét harangozták-verték volna a fejéhez, és az kongott volna, mint a harang: bim-bam. Jo-ván-ki, bim-bam, Jo-ván-ki.
És hallotta a szót a sírgödör mellől, amikor még nem dübörgött rá a föld: ,,Elég-e vajon a háromévi áldozat, ha az utolsó hónap gyarlósága tetőzi be, megválthatjuk-e lelki békénket a három évvel arra az egy hónapra is??
Elsőnek hagyta ott a temetőt, egyedül bandukolt haza. Otthon tüzet rakott, odatette a kabátját száradni, s maga is letelepedett mellé, mintha őrizné.
Nézte a szárig fel csupa sár bakancsát, akaratlanul is a két nővér négy ép lábát látta maga előtt, hogy jajongó botorkálásukban is milyen jól ki tudják kerülni a sárt, és próbált visszaemlékezni, miként volt az, hogy ma még senkiével nem találkozott a tekintete: ő kerülte-e vajon a kék szemek tekintetét, vagy a kék szemek az övét?
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép
2005-01-08: Archívum 2003–2007 - :

Elhalálozás