Riport: Remetesors Bálványosfürdőn

2005. január 11., kedd, Archívum 2003–2007

December tétova hava ráborult Bálványosra, így a Csoma-hegygerinc alatt rejtőzködő, immár klasszikusnak számító Csiszárfürdőre is. A komor fák közt némán fehérlik a táj, mintha csak ébredés nélküli téli álmát aludná az egykor patinás, szebb napokat is látott terület. Valahogy olyan ez a bükkök, fenyők s emlékek közé rejtett erdei mikrokozmosz, mint a mi sorsunk: múltját legendák fényezik, jelene ha nem is lehangoló, mindenképp vitatható, jövője pedig bizonytalan. Bár megjelentek a csiszárfürdői újjászületés csírái is, ám messzi még a rügyfakadás. Akinek szeme van hozzá, nem csak a háromszéki fürdőtelepek mállását pillanthatja meg itt, hanem az egész, megállíthatatlannak tûnő székelyföldi pusztulás koncentrátumát.
Hó alatt
Csiszárfürdőről még a mai napig is sokan mondogatják, bizony, turistaparadicsom lehetne, csak annyit kellene befektetni, hogy egy életen át sem térülne meg, így aztán legfennebb arra lehet számítani, kinek nem pusztán csak üzlet, hanem szívügye is - mennyire elkoptatott, ám mégsem tartalom nélküli szó! - e kérdés.
Nem tudom, miért vonzó e reménytelennek látszó táj. Talán azért, mert nem csak a lassú pusztulás méltóságát hordozza magán, hanem a megújulás lehetőségét is? Vagy pusztán azért, mert decemberi hópermetével, januári jégidomaival, október aranylombjaival, az ősz rozsdafoltjaival s az augusztusi reggel frissességével egyaránt ismerős? Jönni, látni és?? Győzni egyelőre bizonyosan az enyészet győz; talán azért is e rendszeres visszatérés ide a korhadó faépítmények, bugyborékoló medencék és omladozó nyaralók világába, mert rendíthetetlen a remény: egyszer talán más fogad. Mert tulajdonosai ugyan vannak e sajátos térségnek, csak gazdát nehezebb találni. Bizony, néhai Csiszár Dénes bátyánk, ki e fürdőtelepet még 1895-ben megalapította, nehezen találná a szavakat, ha túlvilági portyájáról visszatérne e rothadó földi paradicsomba?
Egy korábbi, a mostani impressziókkal némiképp összhangban álló feljegyzésben mérsékelten havas bálványosi élményről írtam, mely hosszú ideig nyugtalanított. Itt igazából a tél honol - írtam 2001 elején -, a lélektelen csend s a jégbe dermedt pusztulás; jöhetnek erre tavasszal, ősszel és nyáron csodálkozó látogatók, turisták tucatjai értetlenkedhetnek, sajnálkozhatnak a pusztuló borvízfürdők szeges deszkáin, mert ez valójában holt vidék, melynek arca fagyos téli napokon mutatja igazán mélységes szomorúságát. Reménytelenül, minden keserûségbe beletörődve már. Sehol egy lélek, egyetlen kéményből sem kapaszkodik bár egy ujjnyi füstcsík, a jobb időket látott Gorgán-vendéglő sivár, a környékbeli, bedeszkázott ablakú ,,villák? kietlenek, csak a rozsda marja kitartóan a pléhlemezre pingált megyetérképet. A rozsda ugyanis bérmentve, önként dolgozik. Bizonyosan nem kell újabb zötyögéstől tartania annak az egykori kezelőközpont mellé végérvényesen félrehúzott kékes utánfutó-maradványnak sem, amely egykor a Szent Anna-tóig fuvarozta a fürdővendégeket, s azért sem kell szorongani, hogy mint egykor, a piros téglájú kantinban szervírozó fehér kötényes asszonyságok kék csíkos, fehér levesestálat ejtenek ki kezükből a nagy sürgés-forgásban? Leginkább azonban a borvízmedencék fogják töprengőre az értetlenkedő nézelődőt. Borongásra bőven ad okot a szocreál - ám funkciójuknak egykor tisztességgel megfelelő - beton- és téglaépületek haláltusája is, de a faépületek kimúlása errefelé valahogy jobban szorongatja az ember lelkét?
Most tehát újra csend és hó és? És halál, mint a költő víziójában?
Nem, talán mégsem, mert a csiszárfürdői látvány árnyalataiban változott: a felfelé vezető út mellett a Vadász-villa pirosra és fehérre festve, felújítva emelkedik ki a korábbról megszokott, lerobbant ingatlanok közül. Vele átellenben egy fa törzsén nyárról ott maradt papiros hívja fel a figyelmet arra, hogy újra megnyílt a Csokoládé-fürdő. Persze, mindez nem magától történt, hanem érző lelkek s értő kezek munkája nyomán. Hasonló metamorfózist látni feljebb, a Zsófia-forrás, majd a szomszédságában lepadolt, lefedett, életerősen bugyborékoló Hammas-kismedence táján is. A Timsós enyhén különböző árnyalatú ikermedencéi egyelőre az ösvény mellett árválkodnak, ám a leglehangolóbb látványt most is a strand vagy Tükörfürdő nyújtja, a sárgásbarna, immár jégtükörrel is tarkított vízfelszínt görbe, dülöngélő kerítés öleli körbe, melyen a hó mellett itt-ott őszről ott maradt falevelek árválkodnak, s a víz mellett korhadt, rozsdás szegekkel tüskézett, szanaszét ágálló deszkák halmaza. A tőszomszédságban a kisebb medence - neve, a Vallató vélhetően arra utal, hogy kánikulában is annyira hideg, hogy huzamosabb tartózkodással titoktól szabadító kínzóeszköznek is bevált volna - kékeszöldes peremfala ridegen hangolódik a víz hőfokára, s a tucatnyi, nyikorgó ajtajú fürdőkabin belsejét alighanem telelésre szemelte ki a bent rekedt lombmaradék. Arrébb, a szürkés víztükrön magányos, kérészéletû buborékok pattognak, ám a szürke-fehér kép mégis frissítő, miként egy pohár borvíz: egyszerûen jó látni a Csokoládé-fürdő új faköntösét. A mofettát befogadó, szomszédos gerendaépület kékes ajtaja időtlen idők óta nyitva, csak egy ottfelejtett lakat vigyázza a benti hordalékot, s a barnás, a belépést tiltó táblán pedig egy alig kivehető firka szomorkodik: vesszen Trianon. Hát ez, csak ez lenne e romba fordulás oka??
Kései merengés
Lejjebb, a várszínpad szomszédságában - innen egyenesen a Bálványosvár romjaira látni, amelyet úgy ölelnek körbe a zúzmarás koronájú fák, mint virágot a szirmok - egy magányos, lila sapkás, zöldes, kockás ingû férfi furcsa, keskeny fémkerekû szekérkét húz maga után, felsőtestén átvetett lánccal. Kezében kisebb balta, mellette, mögötte, körülötte néhány eb csahol. Fáért megy az erdőbe, készül a kemény télre. Bartos Gyula Sándor hét esztendeje lakik állandó jelleggel Csiszárfürdőn, s bár szálegyedül van, és megszokta a magányt, ha lehetősége van rá, mégis szívesen beszél a környékről, magáról. Az erdőben, menet közben most éppen azt mondja, hallotta a rádióban, hogy jövőre felújítják Bálványost is. Hát, beszélni könnyû, de még most is csak hazudnak, jegyzi meg keserûen a megmaradt épületek őrzője, ki akarva-akaratlanul is állandó tanúja a pusztulásnak.
Nehézség az aztán van, fejtegeti a gondnok, de mégis, ,,nyûg nélkül? él itt, meg kellett válnia feleségétől, családjától. A torjai származású, hatvankét esztendős férfi öt éve nyugdíjas, de a felvigyázásért kap valami pénzt. Több mint harminchárom éve Bálványosfürdőn dolgozik, eleinte karbantartó lakatos volt, az utóbbi időszakban inkább remete. Ugyan ,,nem megy? már a fürdő, de szerinte azért mégsem csúf. Hogy régebb itt pezsgés volt, buszokkal jöttek a kirándulók, s lehetne jobb is? - Csak ki kellene nyitni a vendéglőt - vélekedik -, más üzleteket pedig be kellene zárni, s lehessen mindent kapni - sorolja is: olajat, zsírt, finomlisztet, cigarettát, szalámit, vajat, mint annak idején -, s lesz itt forgalom, mert régen is csak vásárolni jöttek, ez tartotta fenn, mert máshol semmit sem lehetett kapni!... Állítja, Bálványos csak így ment, mert a turizmusban legfennebb négy hónap hasznosítható, de az év tizenkét hónapból áll, és nem lehet egynegyedéből lefedni az egész esztendőt. Nagyon nehéz itt, magyarázza, csak a kirándulóknak tûnik úgy, hogy milyen szép és jó Bálványosfürdőn, mert nem tudják beleélni magukat az itteni helyzetbe, ahol a téli átlaghőmérséklet mínusz 20 fok körüli, ahol bolyongó medvékkel találkozni az erdőben, ahol még mindig betöréstől és lopástól kell tartani, mert ha mást nem is, de egy-két ágyat még mindig el lehet lopni, s bár naponta szétnéz a nyaralók körül, nem bír mindenhova eljárni?
Bartos Gyula Sándornak egyedül, háziállatai társaságában kell fenntartania magát, de egyelőre nem panaszkodik, mindig van tennivalója. A tél azért is nagyon nehéz neki, mert lakásában nincs villany. Elemes rádiót hallgat, esténként pedig petróleumlámpa fénye mellett olvasgat, s bizony, azok a hosszú esték nagyon unalmasak. - Magányosnak érzem magam - fejtegeti -, de még mindig jobb remeteként élni, mint örök rabszolgaságban? Megpróbált ,,megharcolni? az élettel, csatázott mással is, meg marcangoló gondolataival is eleget, de megbékélt már ezekkel: ,,ami hátravan, már eltelik?. Aggmenházba készül, az öregek közé, mert ,,ott egy olyan végleges jövőt látok, ahol az embernek teljes ellátást adnak?. Sokan kérdezték tőle, mit tesz majd, amikor már nem fogja tudni ellátni itt magát, s mondta nekik, hát, csak az idősek otthona jöhet számításba?
A gondnok azt mondja, nagyon sokat írtak már Bálványosfürdőnek eme részéről, a magyar televízióktól is ,,legalább száz kilométer filmet forgattak?, de semmi sem történt. Hogy minek kellene változnia?
- Én már nem szeretnék semmit - kesereg a borostás férfi -, mert amennyi tennivaló van itt, úgysem érem meg, hogy ez újra mûködjön. Rengeteget kell költeni ahhoz, hogy el lehessen indítani, az épületek teljesen üresek, azokat nagyon nehéz újrabútorozni, a tetőket, a külső falakat meg kellene javítani, ablakokat kellene cserélni, és bent még egyáltalán nincs lehetőség tisztálkodásra, a vendégellátást téli időszakban is fenn kellene tartani? Fáj neki, hogy ennyire lepusztult itt minden, de tenni ellene nem tud. Meséli, külföldiek is voltak, akik megnézték ezt, ők is tûnődtek a felújításon, de az is meggondolkoztatja őket, hogy egy ilyen félreeső helyen van, a befektetés egy egész élet alatt sem térül meg. Egyedül a tusnádfürdői Bréda Lukácsról mondja, hogy ő ,,nagyon sokat újítgatott?, megvásárolt, amit tudott, megjavította a Vadász-villát, kisebb felújításokat végzett a Hidegfürdőnél is. Viszont újabban egy brassói üzletember szerzett meg mindent, ami még eladó volt, de nem tudja, mit akar. Bartos Gyula azt mondja, nem tudott szóba állni azzal a brassóival, s noha ,,az én jövőm a másvilágon van, azért szeretnék szóba állni vele, hogy mi az elképzelése, de én azt mondom, hogy az egész egy átjátszás, Bálványosfürdő átjátszása, és nem fog beindulni soha?.
A bálványosfürdői remete elindul faháza mellett pihenő Trabantjához, de még visszaszól: ,,Nem lehet eligazodni a dolgokon, mindenki a saját érdekében hazudik, ötven évig a hazugságot tanultuk, ameddig ettől meg tudunk válni, addig sok időnek kell eltelnie. Ami egy jó irányvonal, ha az ember többet akar, és javítani akarja az életét, az már jó jel, mert valamilyen irányba csak haladunk??
Búcsúként lenézek még egyszer a környékre a hágóról, a csillogó szálloda alól, egy rózsaszín, omladozó, ablaktalan épület szomszédságából. Az egykori Torjai-Büdösnek nevezett gyógyfürdő maradványai itt is havasak már, visszafelé minden ködbe vesző, sejtelmesen fehér; egy távoli gerincen, a Bálványosvár melletti, foghíjas erdőrészleten erősebben világít be a fény, miként egy jeges ablak lekapart, zsebkendőnyi felületén. Zúzmarásak a fenyők, mintha éppen előkerült volna milliárdnyi kristály, a rengeteg eleddig rejtett karácsonyfadísze. Szép, csak ne késne a megváltás.
Mózes László
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép