,,A népnek, amely a főhatalom birtokosa, magának kell megtennie mindent, amit jól megtehet, amit pedig nem tud jól véghezvinni, azt meghatalmazottak útján kell véghezvinnie.? (Montesquieu)
A kettős állampolgárság elsősorban azoknak kell, és azoknak lenne erkölcsi támasz meg vigasz, akik szülőhelyükön maradnak. Mert aki innen távozni akar, az úgyis elmegy. Odaát aztán munkát vállal, hosszabbítja a szerződését, megtelepszik, s ott marad. Más egykettőre férjet vagy feleséget keres magának, családot alapít, minek első következménye az uniós állampolgárság, uniós útlevél.
Majd ha minket is bekebelez az Európai Unió, szabadon bolyonghatunk a Pruttól az Atlanti-óceánig, s letelepedhetünk ott, ahol szívünk kívánja. Ám akkor is lesznek sokan, nagyon sokan, akik nem hagyják el szülőföldjüket, melybe gyökereik kapaszkodnak, ahol halottaik pihennek, s ahol a templomok harangjai ismerősen szólnak.
Nekik lett volna szükségük a kettős állampolgárságra: a mindent túlélő helytállóknak.
Ám Magyarország lakosai voltak annyira ostobák, hogy ezt ne értsék. És kitagadtak minket. Éppen minket, akiknek gyökerei pontosan oda nyúlnak, ahová az övék is, akiknek ősei ugyanolyanok voltak, mint az övéik. ?k is hozzánk tartoznak: a halott magyarok milliói. ?ket is kirekesztették. Megtagadtak írókat, költőket, mûvészeket, tudósokat, királyokat, hadvezéreket. Folytassák csak tovább ugyanilyen hévvel: fogjanak hozzá, s írják át tankönyveiket is, hogy ne legyen bennük Felvidékről, Erdélyből, Délvidékről származó személy. Azután nézzenek szét: gazdagabbak lettek-e? Ki mernek állni még a kultúrnépek világszínpadára ugyanúgy, mint mostanig?
Azt tudjuk mindnyájan, hogy nincs rokonunk Európában. De sikerült ide betelepednünk több mint ezer éve, védtük határait, s közben nemzeti kultúrát teremtettünk, ami időállónak bizonyult. Bekebeleztek birodalmak, felosztottak birodalmak. Elvéreztünk két világháborúban. A nyugati nagyhatalmak húzták meg - tetszésük szerint - az országhatárokat, de mi nyolcvan év után is megőriztük identitásunkat. Egy hosszú emberöltő zaklatásai között is megmaradtunk magyarnak. S most látnunk és hallanunk kell, hogy az ,,anyanemzet? nem fogad be, irtózik tőlünk.
Nekünk, Magyarország jelenlegi határain kívül élő magyaroknak el kell felednünk, ki kell égetnük agyunkból azt a szép szót, hogy ,,anyanemzet?, és ezután születendő vagy a most beszélni tanuló gyermekeinknek szókincsét ez a kifejezés nem gyarapíthatja. Behelyettesítjük majd egy latin kölcsönszóval, s ha a magyarországiakat emlegetjük, azt mondjuk: a renegát nemzet.
Most, amikor vagyonuk több, mint a miénk, szívük már nincs, pedig nekünk csak az kellett.
Ezt nem fogjuk elfelejteni. Átadjuk majd utódainknak is ezt a valódi történetet, hogy volt egyszer egy nemzet, amelyet a sors összeszabdalt, és egy idő után a nagyobb rész már nem ismerte el a kisebbeket. Habár a normális az, hogy a gyûlölet a kisebbtől, a gyengébbtől irányuljon az erős felé.
Amit pedig a vezető politikum prédikál most (odaát), s amivel riasztott, az nem is fajgyûlölet, hanem egy egészen új dogma, vagy ha úgy tetszik, ideológia: a saját fajtánk elleni gyûlölet.
Nézzük csak a németeket: annak idején megvásárolták és hazatelepítették németjeiket, akik határaikon kívül rekedtek. Pedig otthon voltak már vagy nyolcvanmillióan, idegenbe szakadva pár százezer csupán.
Mi nem azt akartuk, hogy innen túlrepüljünk - a magyarok közé. Csak azt, hogy szavukkal - szavazásukkal - megerősítsenek hitünkben: egyek vagyunk! Lelki vigaszt vártunk. Mert mi nem csupán magunkért álltunk talpon ebben az évszázadban. Kitartásunkban, építésünkben és épülésünkben benne volt az összmagyarság kitartásának, megtartásának és megmaradásának gondolata. Ez is döntő tényező volt abban, hogy nem tudott magába olvasztani a mellettünk élő - számban sokkal népesebb - idegen nemzet.
Ezért az arculütésért nem egyik vagy másik politikai tömörülés a legnagyobb felelős, hiába próbálták - és próbálják - a politikumra hárítani ezt a döntést okos politológusok, demagóg szónokok, kicsi és nagyobb firkászok. Az általunk (mostanig) ,,anyaországnak? nevezett helyen élő polgárok hada taszított ki minket az ,,összmagyar családból?. Pedig annak idején nem mi lettünk hûtlenek, hanem mások húztak kerítést közénk. S mi nem úgy tértünk volna vissza - nyolcvan év után -, mint a tékozló fiú (rongyosan, éhesen, fáradtan, letörten), hanem emberként, akinek anyagi és szellemi javak is vannak a tarsolyában. Erős, edzett közösségként, mely nem tört meg egy hosszú emberöltő alatt, s míg várt a hívó szóra vagy kéznyújtásra, addig építkezett és kitartott becsületesen. Egyenes derékkal mentünk volna a találkozóra, nem kéregető kézzel.
Lukács Péter, Lőrincréve, Fehér megye
Támogassa a Háromszéket!
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó).
Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.