Amióta a televízió jóvoltából mindennap láthatjuk, hogy mi történik a nagyvilágban, a mi életünkbe is beszûrődnek ezek az események.
A híradóban nézem az indonéziai katasztrófa képsorait: azonosításra váró holttestek tömege, váltakozva a kétségbesett vagy még reménykedő arcokkal.
Ennek mellbevágó ellentéteként feltûnik egy párocska andalogva a kihalt tengerparton, majd felvillan a képen két pezsgőspohár a benne gyöngyöző rózsaszín nedûvel. Ez az idilli jelenet sehogy sem illeszkedik a híradó többi részéhez. Egyre jobban figyelek. ?k a katasztrófaturisták, tudom meg a kommentárból, akik saját felelősségükre jöttek nézelődni.
Ledöbbenek. A sok ezer emberből álló nemzetközi csapat éjt nappallá téve fáradozik, hogy segítsen menteni a menthetőt, de van itt olyan ember is - nemcsak az a kettő, akit a képernyő mutat -, akinek hiányoznak az erős, megrázó élmények. ?k úgy nézik rózsaszín pezsgőjük ködén át ezt a tragédiát, mintha egy horrorfilmet néznének a kényelmes fotelből, a kandalló mellől.
Nemcsak engem háborít fel a jelenet, a megjegyzésekből hallom, hogy mindenkit megdöbbent környezetemben.
Mennyi az elég? - ágaskodik bennem a kérdés. Mennyi elég a szenzációra éhes publikumnak a szenzációból? Most már nem érik be a Való világhoz hasonló mûsorok kukucskálósdijával? Mennyire lehet halott az a lélek, amely így próbál éledezni? Mennyire lehet részvétlen az az ember, aki segítségnyújtás helyett szemlélődik, szörnyülködik, megborzong, majd odébbáll? Ez a fajta passzivitás sokatmondó.
A primitívnek nevezett népeknél ilyenkor gyûlnek össze a siratóasszonyok, és ha van is bennük kíváncsiság, izgalom, de átérzik a mások fájdalmát, és tisztességgel elsiratják a halottat.
Undort érzek, és így fogalmazom meg magamban: ez már túl sok! Mindenből túl sok. A túl sok szenvedés mellett ott a túl sok szenvtelenség. A túl sok jajgatás mellett ott a szemlélődők arcán szétfolyó, bárgyú mosoly.
A tévékommentátor néma, talán mert nemcsak a világban zajló véres eseményekből van már túl sok, a híradásokból is lassan már elég. A gyógyuláshoz, az újrakezdéshez felejtés kell, de csak miután megéltük fájdalmunkat. Akkor élünk igazán, ha képesek vagyunk szenvedni, részvétet érezni, de feloldódni a közös örömben is.
Fokozatosan megtudom, hogy a katasztrófaturizmus után talán még rosszabb következett: a szexturizmus, és most már az UNICEF gyerekvédő szervezet kénytelen vigyázni az árvákra.
Vajon kik lehetnek ezek a turistának álcázott ,,arc nélküli? emberek? Egy biztos, anyagilag nagyon tehetősek, ha ilyen hamar odautazhatnak ólálkodó sakálok módjára a katasztrófák színhelyére.
Jártó Kocsis Edit
Támogassa a Háromszéket!
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó).
Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.