
1. Ötven éve halt meg, megalázó körülmények között, Budapest ostroma alatt a huszadik századi magyar irodalom egyik legnagyobb hatású, legvitatottabb írója, akit egyik monográfusa, Nagy Péter 1985-ben összeállított, de csak 1990-ben megjelenő (!) gyûjteményes tanulmánykötetének, A magyar káosznak az előszavában a pamflet Michelangelójának nevez. Szarkazmus, indulatok, düh, a tekintélytisztelet hiánya jellemezte Szabó Dezső pamfletjeinek stílusát, érzékeny membránként reagált a változásokra.
2. Temetéséről így tudósít Darvas József Város az ingoványon címû könyvének végén: január 20-án a városban sétálva, énekszót hall a Rákóczi tér felől, kiderül, most temetik Szabó Dezsőt, és szól az ótestamentumi zsoltár: ,,Perelj, uram, perlőimmel, / Harcolj én ellenségimmel?? Darvas megrendülten állapítja meg: ,,? ez a romba döntött ország maga alá temetett egy korszakot jelentő politikai rendszert is?. Törvényszerû tehát, hogy véle múlott el legnagyobb hatású írója is. ,,Igaz, ő nem ilyennek akarta a gyereket, s talán már ott, a szülőágy mellett megfojtotta volna, ha előre látja bûnös, nemzetgyilkos jövőjét. Huszonöt esztendő óta egyebet sem tett, mint naponta ótestamentumi átkokkal sújtotta, és a prédikátori harag, a véres káromkodás, a gyilkos gúny minden fegyverével harcolt ellene.?
3. Szabó Dezsőre önéletírásának, az Életeimnek egy jellemző epizódjával emlékezünk. Érdekessége, hogy vidékünkön játszódik?
Bogdán László
Háromszéki látogatás
Körülbelül délelőtt tizenegy órakor érkeztünk a barátosi állomásra. Bátyám a kantinban az úgynevezett állomásfőnökkel, a kántor itthon nyaraló fiaival sörözve várt bennünket. Fogadtatásunk harsányan hangos és vidám volt. Jenő rögtön le is játszatott velem a zsenialitásomból egypár számot, s a nagy kacagások után mindegyre felismétlődött:
- Erre iszunk egyet.
Csak jó háromnegyed óra múlva indultunk meg, kísérve a kántor fiaitól is, kik a parókiával szemben laktak, hazafelé.
És most jöjj elém, gyermekboldogságom egyik csodálatos tündérvára, barátosi parókia! Mennyi mély üzenetet mondtál az életeposz küszöbén álló gyermekhősnek. Mennyi elronthatatlan téglát rakosgattál az épülő embertemplomba. Voltál gazdag emlővel szoptató mese és lassan derülő út a jövő feladatai felé. Voltál alaktalan nagy szomorúságok első processziója a gyermeklelken át s dús maggyûjtése az eljövendő vetésnek. Hogyan lehetnél kevésbé része örök énemnek, mint a megevett kenyér és hús, mint a tüdő és a szív, mint a kolozsvári temetőben alvó édesanyám?
A parókia egy Óperenciás-tengeren túli végtelen rengetegben állt. Maga az épület öt nagy szobából, tágas konyhából, s ha jól emlékszem, egy-két kisebb mellékhelyiségből állt. A ház fából volt, mint általában a székely falvak házai. De úgy volt vakolva és meszelve, hogy falényege sehol sem látszott ki. Úgy hiszem, már elég öreg ház volt. Elöl szép, tágas és hosszú verandája volt. A veranda előtt egy kis parkocska, külön kerítéssel, szép, egészséges fenyőfákkal, bokrocskákkal és nagy szemû virágokkal. A kis parktól jobbra kacagott a nagy gyümölcsös-veteményeskert, körte-, szilva-, almafával, ribizli-, egresbokraival. Különösen batul almafa volt igen sok. Balról, bevégtelenülve az alig szembe sejtődő kerítésig volt az én dzsungelem. Egy része magasra szökött kukoricával volt bevetve. De a kukoricást és a többi végtelenséget vad hemzsegéssel borította el a bab, vad futónövények, mindenféle dudvák, proletár növények, töméntelen bokrocskák, bitang kórók világteremtéses zsúfoltsága. Életem legnagyobb keserûségei is eltörpültek az ott dúló óriási keserûlapik mellett. (?)
Ennek a csodálatos szigetnek volt a gazdája az én Jenő bátyám. És most, mikor ide rajzolom ezt a végtelenül kedves, végtelenül szomorú arcot, nem felejtem el azt a vádat, hogy én Az elsodort faluban pellengérre állítottam, ,,kifiguráztam?, karikatúrában adtam saját édesbátyámat.
Hülye, piszkos és hazug lelkekből jövő vádak. (?)
Nekem azokat kellett megmutatnom, akikben elsodródik a falu, ezeket a végzetes emberlejtőket, ezeket a világtalan fekete gyertyákat. És hogy jól csináltam, mutatja az a roppant élet, melyet a regény kiváltott és még sokáig ki fog váltani a lelkekben. Igen: Jenő bátyám végzetes emberlejtő, fekete gyertya volt. De minden esendősége, vak hullása a pusztulás felé: messziről örökölt bûnök nehéz parancsa volt. Benne annyi gyermeksóvárgás volt a nagy arányok iránt, annyi gyermeklobogás a nagy ideák, a hősi élet felé és a futó pillanatok hangulatában: annyi gyermekjóság.
Gyermek? gyermek? gyermek: ez a jelző ismétlődik fel e sajátos élet minden szemléletére. Sohasem ismertem sem az életben, sem az irodalomban embert, aki annyira gyermek maradt volna egész életében, mint ő. Gyermek: a gyermek nagy kedvességeivel, folytonos tréfaszükségével, odaadó jóságával, hirtelen rosszaságaival, teljes felelőtlenségével. Mindig játszott, játszotta élete minden percét a gyermek beleélő jóhiszemûségével, és a jövő mérlegelése, a felelősség megállító döbbenete sohasem szólt bele játékaiba. A körülbelül százhetven centiméteres férfi, akit rendkívüli soványsága jóval magasabbnak mutatott, utánacsinálta apám hangosan egyenes járását. De valami komor méltóság, valami tragikus pátosz ömlött el rajta, mert ez volt egyik leginkább neki szabott játéka. Ami nem akadályozta meg, hogy bármely pillanatban a leggyermekebb bakugrás, a legkamaszibb helytelenkedés ugorjék ki belőle. A nem túlságosan nagy, hosszúkás fejet első fiatalságában szőke, csakhamar egérszínû, rendesen félrövidre vágott haj fedte. A szemek világoskékek, néha majdnem szürkék. Ezekben a szemekben, de még inkább: az egész szemmélyedésben és a szemek környékén állandóan valami láthatatlan, nagy tûz visszavert fénye lobogott. Az orr jó szabású férfiorr, a száj kifejező, némi keserû vonással, emlékeztetett az anyám szájára. Kezei hosszúak, finom alkotásúak, lábai aránylag kicsinyek voltak, mint a család minden tagjának. Hangja mélyen zúgó, erős férfihang volt, csodálatos árnyalatokkal, az emberi érzések teljes skálájának minden színével. Ez a hang volt életmozdulatainak, életjátékainak legfőbb meghatározója s talán végzetes hullásának legfőbb oka. Ha verset írt: torkában írta verseit, s nem a gondolat, hanem ez a hang választotta ki az egymás mellé kerülő szavakat. Ez a hang volt egyházi beszédeinek belső formálója, s a sok vihar, háborgó tenger, lecsapó villám, suttogó szellő, virágomlás, ágyúdörgés és zokogás, melyek kozmikus arányban töltötték meg ezeket a beszédeket, ennek a hatalmas, a vihartól a suttogásig ezer csodálatos változatban kifejező hangnak voltak szükséges feszengései. (?) Mikor én nyitott szemû gyermek lettem, apám már átlépte az ötvenedik évet, keveset volt otthon, inkább csak éjszakára jött haza. És inkább csak arra adott erős elhatározásokat bennem, hogy milyen nem szabad lennem.
Sokszor megfigyeltem, hogy mikor Jenő indulatban volt, s rossz szavakban és erős mozdulatokban toporzékolta ki indulatát, mintegy mintára szegzett szemekkel apám düheit játszotta újból. Természetesen, hangjának zordabb érvényesülései nem kis szerepet játszottak e kitörésekben.
Végeredményben, egy teljesen akarattalan gyermek volt. Aki jósághangulatában lepte meg, kedvére foszthatta ki utolsó filléréből. A mindig mostani perc volt az egyetlen létező valóság előtte, melynek örömeiért mindent feláldozott. De ennek a perc lírájában folytonosan ellenállás nélkül feloldódó léleknek mégis volt egy állandó, érinthetetlen, minden változáson átgyőzedelmeskedő eleme: a végtelen szeretet és tisztelet édesanyám iránt.
Ebből a minden jó és szép felé hajlamos, bámulatos gyors felfogású, hatalmas emlékezőtehetségû és egészen kivételes előadó-képességû férfiból egy erős akaratú, okosan irányító nő olyan embert építhetett volna, aki nemcsak családjának és egyházának, de az egész magyarságnak jelentős értéket adhatott volna. Fájdalom, Milla sokkal akaratlanabb, alaktalanabb, jövőt nem nézőbb volt férjénél is. Nemigen láttam még kevésbé cselekvő lényt nálánál. A háziasszonyi teendőkhöz nem értett, nem is akart érteni. Egy kis zongorázás, egy-két dal eléneklése - igen kellemes hangja volt -, valamicske tánc, egynéhány szép ruha: ez volt minden érdeklődése. De ez is valahogy bágyadtan, minden erősebb érzéshullám nélkül. Nem volt rossz, és nem volt jó, nem gyûlölt és nem szeretett, hiszen ezek mind erőfeszítést jelentettek volna. Bámulatos, hogy mennyire tudott nem lenni felkeléstől lefekvésig. A ház ment a maga kényén, cseléd csinált vagy nem csinált, amit neki tetszett. Enyhe mosolygás, néha egy kevés bágyadt sírás voltak élete legmagasabb hullámai. Az igenje nem volt belső hozzájárulás, a nemet lehetőleg elkerülte, mert az már útjában álló kő volt. Nem vállalt felelősséget, és sohasem érezte magát hibásnak a lelkifurdalásig. Ha jólét volt a háznál, hagyta úszni magát benne, mint egy langyos vízben. Ha szükségek súlyosodtak rájuk, halkan nyöszörgött. Egész élete ezt az alapelvet mondta: nem vagyok, tehát vagyok.
A parókiával szemben emelkedett az éltető ige, az építő hit, a munkás szeretet, a védő egybeölelés egyszerû szép háza: a templom. Mikor nyugovóra hajolt a nap, a torony árnyéka rásimított a parókiára, mint egy biztató kéz, mint egy segítségkiáltás felé kinyújtott kar.
*
És nagyon szép volt, mikor vasárnap reggel ott, mellettünk, majdnem fölöttünk megmozdult az első harangszó. Átszállt a kis székely házak, a széles mezők fölött, és nagy hívással mondta: Kergetett jobbágyai a kenyérnek és a csóknak, gyertek, legyetek együtt, hogy ne féljetek. Ha látjátok egymás arcát, meglátjátok a közös sorsot, és kihal szívetekből a gyûlölet. És akkor én sütök a szívetekben, én, a közös tûzhely, a megronthatatlan egység, a bevehetetlen vár. Nincs egyedül az, ki tud imádkozni.
Jenő már felvette fekete zsinóros atilláját. A reggeli kávé mellé tette a nagy fekete táblájú bibliát, és kereste benne a mai teksztust. A cseléd elővette a szép, nagy fekete papi palástot és az új papi süveget, és gondosan kikefélte. Milla és Erzsi öltöztek a vasárnapi szépségükbe. Én már megreggeliztem, új ruhámban ragyogtam, és álltam az egyik nagy ablaknál. A harangszó, a szárnyait bontó áhítat, a kert illata, a falu, a vasárnap átáradt rajtam, mint egy dús lágy folyam, s valami végtelen boldog tisztaságot éreztem. Ó, hogy szerettem az Istent, mennyire gyermeke voltam, hogy fogtam két kezemmel drága jó kezét, hogy fogtam két szememmel nagy jóságú apaarcát. Milyen szép, milyen mély, szavatlan beszélgetés folyt köztünk.
Szóltam az Istenhez, nem szóval, beszéddel, látszós mozdulattal. Szóltam az Istenhez szemem kékségével, forró gyermekségem nagy fehérségével, Anyámtól lelkezett leglelkebb lelkemmel:
- Édes jó Istenem, én olyan jó fiú vagyok, és úgy szeretlek. És úgy szeretek mindenkit. Engedd, hogy én legyek az, aki megtöri a kígyó fejét. Engedd, hogy elvegyem anyám szenvedését, arca sápadtságát, apám haragját, nehéz komorságát. Engedd, hogy örömére legyek édestestvéreimnek és minden magyaroknak. Ámen.
Az Isten lehajolt hozzám. Oly közel volt lehelete, hogy fürteim megreszkettek bele. Megcirógatta fejemet, és szólt a szívemmel hozzám: - Fiacskám, a jóság az élet. A jóság a legnagyobb erő, a jóság a győzelem. Légy jó mindig.
És ott, a nyitott ablaknál, a nyári reggel nagy fürdetésében, szemben a keresztről feltámadt Ige templomával: alaktalan, végtelen nagy szeretetté oldódtam. Az én hálám párázott a virágok tág kelyhén a nyári ég kék boldogsága felé. Én tártam karokat a fenyőfákban minden élet felé. Én voltam a fûvel szegélyezett falusi utca szelíd elnyúlása, én voltam a fehér arcú, alázatos kis háza. Én szálltam a harangszó apró hullámaiban, s mint fényes, lenge tavaszi ködöcske, megszálltam a tetők mélyedéseit, az elnyúlt mezők édes bújtatásait. Én voltam az egész áhítatos vasárnapi reggel.
A falu már küldte hullámait az örök szikla felé. Nehéz mozgású, öreg székelyek, világos condraharisnyában, sötét kabátban, fekete kalappal. Öreg székely asszonyok sötét ruhában, sötét kendővel. Erős férfiak, anyasugárzású, erős asszonyok. Fiatal legények, kiknek léptei ritmusba elevenítették az öreg földet. És fiatal lányok, hajadonfőtt, kezökben az imakönyv mellett jó szagos virágokból kis csokorral. A gyermekek nagy foltokban jöttek. Drága kis megmosdatott arcukon látszott a vasárnap méltósága, a tiszta ruha módos rangja.
Már másodikat harangoztak. Az emberek a templom előtt beszélgettek korok és nemek szerint csoportosulva. A parókiára is benyitott mindegyre valaki, különösen falusi asszonyok, lányok. Ki egypár tojást hozott, tehéntúrót, sajtot, csirkét, miegymást. Jenő egy-két népszínmûvesen, de nagyon kedvesen játszott szóval igen meleg tudott lenni hozzájuk. Milla bágyadtságából fent feléjük egy lágy mosolyt. Aztán jött a kurátor is, mert az illem úgy kívánja, hogy ő kísérje papját az Isten házába. Mikor a harmadik harangszó megkondult, megindult a nép a templomba. Először az öreg férfiak mentek be, aztán az öreg asszonyok, és sorra jöttek a férfiak, a nők, a legények, a leányok. Végül a gyerekekre került a sor, s bizony ezeknek a fél-szaladása hasonlított a malacok boldog futásához a csörgetett kukorica felé. Én is megindultam Millával és Erzsivel. ?k ketten a nők első padjába ültek, külön fenntartott helyre. Én a katédra mellé, a papszék szélére, mely három személyre elégséges régi pad volt.
Szép volt az öreg barátosi templom, szép, festett famennyezetével, a katédra előtt az ékesen leterített úrasztalával. A sötétbarna öreg padokkal, a fekete énekeskönyvekkel. A templomnak sajátos ódon levegőjét, az öreg dolgok leheletét a lányok virágai átpászmázták a kiskertek illatával.
Fenn a karzaton egy legény egy gerendát lenyomott, valami megnyikkant, s orgona és kántor széles zengéssel kezdte önteni:
,,Sionnak hegyén, Úristen,
Tiéd a dicséret.?
(?)
(Szabó Dezső)