I.
A székelyföldi magyar városépítők szerettek nagy terekben gondolkodni. Sepsiszentgyörgy sem több, mint egyetlen nagy tér, pazarló kézzel odavetett méretekben, Erdély délkeleti sarkában. A téren sok a virág, s akad néhány szép empire ház. S a város felett, a domboldalon őrködik az ötszáz éves, gótikus vártemplom. Erdély és Háromszék egyik legszebb, legkülönösebb történelmi épülete.
A vártemplom körbefutó, lőréses kőfalának kapujában a custos ideadja a templom kulcsát, s rám bízza, nézelődjek e történelmi helyen kedvem szerint. Egyedül vagyok a templomban, találomra felnyitom a szószéken felejtett Szentírás gyûrött, foszlott kötetét, és olvasom a textust. Ellenségeink száma légió, ezt olvasom. S nagyon kell hinni, hogy győzedelmeskedjünk.
A templom körül, a virágos előkertben a város polgármestereit, előkelőségeit temették. Olyan ez a templom, mint a magyarság utolsó őrhelye Kelet felé. A kereszténység nyugat-európai értelme itt hatolt legtávolabb keletre, s megépítette ezt a várfallal kerített, lőréses kegyhelyet, ahol egyszerre védték textussal, fejszékkel és ágyúkkal a keresztény mûveltséget mindenfajta zagyva vagy erőszakos keleti támadással szemben. Az ?rkőn túl, a Háromszéki-havasok és az Ojtozi-szoros mögött a kereszténységnek már más értelme van, mint ebben a templomban. Ez itt még Európa és a magyarság. Egy lépéssel odább már Kelet kezdődik és Bizánc.
Nem lehet rossz halottnak lenni a sepsiszentgyörgyi vártemplom kertjében. A csend mély itt, és a virágágyak illatosak. Aki itt pihen, a maga jogos helyén van, és nyugodtan várja a harsonát. Ma mindenfelé nyugtalanabbul alusznak; az élők is, a holtak is.
II.
A város másik sajátossága a Székely Nemzeti Múzeum. Egy imecsfalvi székely nagyasszony, Cserey Jánosné gyûjtögette fél századon át mindazt, ami a székelység életére jellemző, s aztán a városnak adományozta apró, tarka kincseit. Egy menasági parasztházat érintetlen szegénységében - vagy gazdagságában - idetelepítettek a múzeum kertjébe. A termekben látható még Báthory Endre miseruhája, Bocskai István órája, Basa Tamás karosszéke, Gábor Áron kredence és ágyúja s a kétfejû borjú kitömve. Mindezt udvariasan nézegetjük. De a képtárban, Barabás Miklós és Gyárfás Jenő kitûnő arcképei között találok egyet, mely megállít. Csehy úr arcképe ez, Gyárfás festette.
Ki lehetett Csehy úr? A sepsiszentgyörgyiek bizonyosan ismerték, talán alispán volt vagy fiskális, a város vagy a megye egyik előkelő tagja. A mûvész pontosan dolgozott, ihletett lelkesültséggel, mert a téma elragadta. Nagy szerencse, mikor egy mûvész olyan témával találkozik, mely teljes és érett, nem is kell mást cselekednie, csak papírra vagy vászonra vetni azt, amit az élet már tökéletesen megalkotott. Ilyenkor száguld a toll a papíron, s a festő lázasan, könnyed készséggel dolgozik. Csehy úr tökéletes modell volt: az, aki. Ki lehetett? A kép mindent elmond: a dzsentriből polgárrá érett századvégi magyar úr.
Az arc, a magatartás, az öltözék, mindez varázsosan ismerős. Pontosan ilyen emberek között éltem le gyermekkoromat az ország másik szögletében, a Felvidéken. Csehy úr kissé még táblabíró, a szó jókais értelmében, s kissé már a Munkapárt tagja. Szürke ruhát visel, kitûnő posztóból szabott, bő és kényelmes ruhát, melyet talán nem is a pesti belvárosi szabó, hanem a karlsbadi mesterek egyike készített, akik remekbe tudtak szabni, ha kövér ember lépett üzletükbe. A mûvész hûségesen visszaadja a képen a szövet elsőrendû minőségét: a ruha - fogadást ajánlok - száz forintba került 1880-ban, a karlsbadi Old Englandnél. Lehajtós kemény gallért visel Csehy úr, s finom, puha szürke selyemből lazán kötött, öblös nyakkendőt; ezt a nyakkendőt - megint tartom a fogadást - ugyancsak Karslbadban vásárolta Csehyné úrhölgy, aki elkísérte a dietikus zarándokútra urát, a Carneval de Venise címû méregdrága üzletben, négy forintért, a millennium esztendejében. A szivarzsebben finom luxemburgi zsebkendő, természetesen monogrammal és koronával, a mellény gombjai között, a pocak fölött szelíden kígyózó arany óralánc. A kis, májfoltos bal kéz kisujján jegygyûrû és címeres gyûrû. Haját rövidre vágta Csehy úr, mert a régi Magyarországon csak a vándorfényképészek és az álhírlapírók viseltek hosszú hajat, például Zerfi, az aljas, Petőfi becsmérlője. Úriember lehetőleg rövid sertehajat viselt ötven után, s természetesen pedrett bajuszt, valamilyen átmenetet Rákóczi Ferenc és Ferenc József bajsza között. Az arc gondosan borotvált, a bajuszt reggel, a fogmosás idejére, bajuszkötővel kikötötte és megkente brillantinnal. A szemek nyugodtak és derûsek. Száztíz kilóra becsülöm, s nem volt különösebben magas termetû; nyáron gombos cipőt viselt, télen everlastingosat. Májbajos volt, és parádival itta a bort. Úgy ismerem, mint magamat; talán még jobban.
III.
Ismerem, s az ország délkeleti szögletében a mûvész varázslata csodálatos erővel, érzékletességgel állít elém egy embertípust, kinek légkörében Északon gyermekkoromat töltöttem el. Ifjúságom Csehy úr társaságában telt; hozzá jártunk vacsorára, ők béreltek páholyt a színházban, ők boroztak nálunk a nyári lakóház tornácán, ő vásárolta a könyveket a helybeli könyvkereskedésekben, ahol számlája volt, s lassan csakugyan tekintélyes könyvtár gyûlt össze dolgozószobájában, egyrészt, mert szeretett vacsora után, vizes bor mellett olvasni, másrészt, mert a helybeli könyvkereskedők mutatóba nyakára küldtek tücsköt-bogarat, s ő aztán, úri tunyaságból és nemtörődömségből, elfelejtette visszaküldeni a drága köteteket, újévkor legyintett, s kifizette a háziorvost és a könyvszámlát. Minden évben utazott: Sepsiszentgyörgyről, mint Kassáról, útnak eredt; először Karlsbadba ment, ahol reménytelen harcot folytatott három héten át az orvosokkal és a vendéglősökkel (a vendéglősök győztek), aztán a német városokba vagy Firenzébe, vagy Stockholmba. Útjáról hamisított reneszánsz bútorokat, méregdrága mütyürkéket hozott haza, s természetesen a ,,Tövishúzó fiú? egyik kicsinyített mását is, márványban. De hozott városrendezési terveket is. S hozott, nagyon kényelmes, bő, széles utazókabátja valamelyik zsebében s bő, széles eszmélete egyik zugában, sok mindent Európából, amitől aztán a város, ahol született, ahol Csehy úr volt, ahol leélte életét, városiasabb, európaibb, mûveltebb lett. Kedves írója Mikszáth volt, s ő tudta, miért. Mert Csehy úr is, mint Mikszáth, szíve mélyén pontosan tudta, hogy a századvégi magyar nyugalom mögött egy életforma bomlik, s nincs emberi erő, mely meg tudja akadályozni ezt a bomlást.
Csehy úr nem volt ,,középosztály?, nem; s főként nem volt az a szó mai, joggal és egyre keserûbben bírált, igénytelen és mohó értelmében. Csehy úr még polgár volt. ? volt az utolsó polgár Magyarországon, a szónak kissé terebélyes, kényelmes és ráérő, de mindenestől őszinte felelősségérzettől, európai életigénytől és a magyarság iránt átérzett, végzetes kötéstől sugallt értelmében. Csehy úr nem volt hős: mondom, hogy a Munkapárt tagja volt, s Andrássyval csak azért nem állt össze, mert gőgösebb volt, mint a nagyúr. De Csehy úr - úgy, ahogy a mûvész megörökítette, májfoltos kezében a reglia mediával - még rokona volt annak az európai polgárságnak, amely Európát naggyá nevelte. ? még helyén állott, egy világban, mely földrengésszerûen elmozdult körülötte. Ezért nézem áhítattal a portrét. Utódait ismerem, de azokról már nem érdemes mûvészi képet festeni, olajban; megteszi egy fotomaton is.
1942. október 4.
Csomakőrös
Csomakőrösön majdnem kaptam két almát. A falut görbe mezei utakon lehet csak elérni, Zágon felől jövet. Itt született Kőrösi Csoma Sándor: de erről nem tud senki, csak néhány öregasszony a faluban, továbbá Ördög Sára néni és Bíró Béni bácsi. Mindezt egy öregasszonytól tudom meg, a sáros és szegény falu egyik mellékutcájában, egy vénasszonytól, aki elvezet Csoma Sándor egykori szülőházának helyére. A nyomorúságos házat már lerombolta az idő; Ördög Sára nénit és Bíró Béni bácsit, akik állítólag közelebbit és megbízhatóbbat tudnak Csoma Sándor szülőházáról és gyermekkoráról, családi körülményeiről, nem lehet előkeríteni, mert nagy a sár, s máskülönben is rettenetes vének már, szegények. Ezért csak állongunk a düledező deszkakerítés előtt. Körös-körül süppedő házak. A vénasszony barátságos és szaporán ad elő; szavára gyermekek és más vénasszonyok gyûlnek körünkbe, s megerősítik előadásának igazságait. Csoma Sándor szülőháza itt állott valamikor, mint ezt az összes helybeli igazolja, de a házat már széthordták az örökösök. Nemrégen jártak erre hivatalos emberek, ünnepséget tartottak az udvaron, hosszan beszéltek és énekeltek is. A csomakőrösiek mindezt tisztelettel, de tartózkodással hallgatták. Nem ártana megjelölni valamilyen emlékfával vagy oszloppal e nyugtalan szívû magyar vándor születése helyét a távoli székely faluban. Dardzsilingben nagyobb a becsülete és több a jele Csoma emlékének, mint szülőfalujában.
Igaz, emlékköveken nem múlik semmi: egy ember mindig mûvében él, a többi nem számít. S itt, a helyszínen, az indulás parányi színterét vizsgálva, itt is örökké csak ugyanaz érdekes: a környezet, ahonnan egy erős lélek elindul, hogy megkeresse helyét, és elvégezze dolgát a világban. Ez a környezet több, mint szerény: nyomorúságos. Ezek a roskadozó viskók, ez a szegény, nagyon szegény székely falu, ahol a zsúpfedelû házakban évszázadok óta kimerül minden emberi energia a mindennapi kenyérért folytatott küzdelemben, ahol a négy-, ötholdas gazda már módos embernek, birtokosnak számít, ahol kukoricacsutkákat is felemelnek a földről, ahol érték egy elhullott, férges körte is: egy lélek felemelkedik a sárból és a nyomorúságból, s elindul a világba, mert feladata van. Mindig ez a csodálatos. Egy székely fiú arról álmodik, hogy megkeresi a magyarok őshazáját, s gőgös nyomorúságban, hihetetlen szellemi és testi erőfeszítések árán, megszerzi a szükséges mûveltséget, gyalog elmegy Keletre, megtanul angolul, elsajátít távol-keleti nyelveket, megbirkózik a távolság, az idegenség, a bizalmatlanság, az életveszély minden ellenállásával - s innen indul el, e putrikból, a sárból, csendes, évezredes földdel, állattal, terménnyel és időjárással verekedő szegény emberek közül, ahol senki nem tüzeli, nem segíti - de elindul, innen is, mert szól egy hang a lelkében. S ez a hang végül is csalóka fények felé vezeti a világ homályában: az ősmagyarok nyomát nem leli a tájakon, ahová végzete elsodorja. De feladata van, s az ember, akit a sors alkotásra jelölt ki, nem tudja mindig pontosan, mi is a feladata. Mi igazi mûfaja? Az angyal vezeti, kézen fogva, az ilyen lelkeket. Csoma Sándor elindul ebből a faluból, s megérkezik Tibetbe, ahol megalkotja az első tibeti nyelvtant és szótárt. Bizonyos, hogy nem erről álmodott, mikor e faluban megszólította az angyal. Az ember néha csodálatos kerülőkkel jut el élete feladatához. De eljut, mert dolga van a földön, s elébb néha körbejárja a földet, s csak aztán pihen meg, lázas fejét odaejtve a Himalája tövére.
Mondom, Ördög Sára néni és Bíró Béni bácsi minderről többet tudnak; igaz, a nagyvilág is tud Csoma Sándorról valamit. Állunk a palánk előtt, s nézzük a papsajtos telket, ahol egy magyar született, aki adott valamit a világnak. Más látnivaló nincsen itt. A vénasszony, a szegények tékozló gavallériájával és gyöngédségével megszán, s egy csorba bádoglábasból két almát emel ki. Valamit mégis akar adni nekem, mert szegény, tehát gavallér. S körös-körül a sár, a sár. S a sárból, néha, felrepül egy lélek.
1942. szeptember 24.
Márai Sándor