Emlékezet: Egy másik üzenet haza

2005. február 19., szombat, Archívum 2003–2007

1908. január 8-án születtem a Kolozsvár melletti Válaszúton, Magyarországon. Állandó lakhelyem 1944-ig: Vasasszentgotthárd, Szolnok-Doboka megye, Erdély, Magyarország.
Az első világháború következményeképpen 1918 decemberében a román hadsereg elfoglalta szülőföldemet, Erdélyt, ami addig Magyarország részét képezte. 1919. január 19-én tízéves kisfiúként részt vettem azon a kolozsvári utcai tüntetésen, ahol a magyarok önrendelkezési jogukat követelték, annak szellemében, ahogyan azt az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Wilson meghatározta. A tömegre rálőttek a románok. Családomból többen megsebesültek, néhányukat letartóztatták és megverték. Amint megpróbáltam fedezéket keresni magamnak, golyók süvítettek körülöttem, és emberek hullottak a földre mindenfelé. Ez volt számomra a megváltozó világ első bemutatkozása.
A nemzeti méretû tiltakozás ellenére Erdélyt mégis Romániához csatolták, és ezzel elkezdődtek kisebbségi sorsunk rémségei. Meg kellett tanulnunk románul, és megtiltották, hogy anyanyelvünket nyilvánosan használhassuk. Létünk minden vonatkozásában hátrányos megkülönböztetés áldozatai lettünk.
Vasasszentgotthárdi birtokunkat, amelyet 1142-ben adományozott Magyarország királya a Czegei Wass családnak, és amelyen azóta megszakítás nélkül élt családunk, erősen megcsonkította az új román hatalom: mindössze 200 acre megmûvelhető földet hagytak meg, és 800 acre mocsaras és erdős területet (1 acre: 40,47 ár). Az elkobzott területet egyrészt a román egyháznak adták, másrészt szétosztották az újonnan betelepítettek között, akiket szántszándékkal azért hoztak Romániából, hogy kibillentsék Erdély etnikai egyensúlyát. Erős visszaélések közepette sikerült befejeznem alapfokú tanulmányaimat Kolozsváron, amelyet Cluj névre kereszteltek a románok. Hogy magasabb képzésben részesülhessek, el kellett hagynom az országot: Debrecenben (Magyarország), Hohenheimban (Németország), majd Párizsban tanultam. Diákkoromban a Debreceni Újság, a Budapesti Hírlap és az Ellenzék címû lapok munkatársaként dolgoztam.
Első könyvem, egy verseskötet 1927-ben jelent meg, majd ezt követte a második 1930-ban. 1931-ben a marosvásárhelyi színházban bemutatták egyik színdarabomat. Apám betegsége miatt 1932-ben hazatértem, hogy átvegyem a gazdálkodási teendőket, ekkor azonban azonnal behívtak a román hadseregbe, ahol egy évet szolgáltam. 1934-ben vettem át a gazdaság vezetését. Családi nyomásra 1935-ben feleségül vettem unokahúgomat, a hamburgi Siemers Évát. Így sikerült csak megóvnunk a családi birtokot a csődbe jutástól.
Ugyanebben az évben megjelent első regényem, A farkasverem, mely hamarosan sikerkönyvvé vált. Ennek a regénynek köszönhetem, hogy Baumgarten-díjban részesülhettem, és számos irodalmi társaság tagjává fogadott. Novelláim különböző irodalmi lapokban jelentek meg. Ezt követően publikált regényeim újabb elismerést jelentettek számomra. Tagja lettem a Kisfaludy Társaságnak és a Magyar Királyi Akadémia irodalmi tagozatának. Nagyapám halála után, 1936-ban átvettem egyházi tisztségét: az erdélyi magyar református egyház püspökségének főgondnoka lettem. Ezt az egyházat 1526-ban alapították Erdélyben, akkor, amikor őseim törvénybe iktatták a vallásszabadság jogát.
1937 után Hitler hatása érezhetővé vált egész Románia területén. A kisebbségekre gyakorolt nyomás egyre elviselhetetlenebb lett. Mikor létrejött az úgynevezett Vasgárda, egyre gyakoribbak lettek a magyar-, zsidó- és egyéb kisebbségellenes támadások. Voltak, akiket mozgó vonatból löktek ki, másokat pedig az utcán vertek agyon. (?)
Ideiglenesen felszabadultunk a bécsi döntés következtében, amelyet 1940. augusztus 30-án írt alá Románia és Magyarország - olasz és német tárgyalások következtében. Az új határ Románia és Magyarország között, melyet Bécsben rajzoltak meg, pontosan Vasasszentgotthárdtól délre, az otthonunktól körülbelül egy mérföldnyire húzódott, kettészelve a birtokunkban lévő erdőséget.
1940. szeptember 10-én a falunkon keresztül visszavonuló román csapatok kifosztották a házunkat, elvitték a marháinkat, lovainkat, disznóinkat, lelőtték az egyik csordapásztort, és megsebesítették a másikat. Szeptember 11-én délután a magyar csapatok megérkeztek, és elfoglalták az új határt. Mivel a mi házunk volt az egyetlen nagy ház a környéken, négy vendégszobánkat ideiglenesen lefoglalták főhadiszállásnak. Kimondták, hogy hadi törvénykezés lépett érvénybe. Ugyanakkor tudatták velünk azt is, hogy a határ menti megyék legalább három hónapig katonai kormányzás alatt fognak állni, mindaddig, amíg nem szerveznek szabad választásokat. (1941 januárjában állították vissza a civil közigazgatást.) Mivel előzőleg, még a román fennhatóság idején Anton Mocsonyi de Foen, Románia királyi vadászmesterének kérésére - a vadállomány rendezésének szakértőjeként - a Kárpátok vadállományának felügyeletével foglalkoztam, kötelességemnek éreztem, hogy segítsek dr. Ionel Popescunak, Szászrégen polgármesterének, a király fővadászmestere segédjének. Mindezt azért tettem, hogy a vadállomány menedzselése zökkenőmentesen kerüljön át az új vezetés hatáskörébe, s így elkerülhessük a könnyelmû pusztítást, amely híres jávorszarvascsordánkat is fenyegette. Szeptember 14-én sikerült beszereznem egy utazási engedélyt és egy ideiglenes személyazonossági igazolványt, melyet ,,visszatért magyar állampolgár? címen állítottak ki a nevemre. Egy katonai teherszállító autó vitt el Szamosújvárra, ahonnan más katonai jármûvek segítségével - mivel sem vonatok, sem buszok nem közlekedtek még - 15-én eljutottam Ratosnyára. Másnap lóháton, Bakos vadőr kíséretében felmentem a Dealu Brad nevû központi vadászházunkhoz.
Körülbelül szeptember 25-én, nem vagyok biztos a dátumban, a feleségem üzenetet küldött otthonról, arra kérve, hogy azonnal térjek haza, mert Csaba fiunk váratlanul megbetegedett. Mire hazaértem, a fiam már meghalt. (?)
Amikor 1943 márciusában az Ellenzék főszerkesztőjét behívták a hadseregbe, ideiglenesen engem bíztak meg a helyettesítésével. Július elsején azonban, amikor két német a Gestapótól behatolt a szerkesztőségbe, felmutatva a parancsot, hogy a német hadsereg megbízásából ,,felügyelniük? kell a lapot, egyszerûen kisétáltam az irodámból, és felmentem a hegyekbe. Két hét múlva édesapám régi barátja, Veress Lajos tábornok üzent, hogy a németek ,,keresnek? engem. Hogy elkerülje a kellemetlenségeket, Veress tábornok, aki az Erdélyben állomásozó magyar hadsereg parancsnoka volt, egyenruhát adott nekem, s mint alhadnagyot Ukrajnába küldött a 9. Magyar Királyi Lovassággal, ahonnan csak karácsonykor tértem vissza. 1944 januárjában Veress tábornok kinevezett a dél-erdélyi, akkor még román fennhatóság alatt álló Brassóban (Bra?ov) állomásozó német-olasz tiszti bizottság kommunikációs tisztjének. Az volt a feladatom, hogy jelentsem a bizottságnak a románok magyar kisebbséggel szemben elkövetett jogtalanságait. Naponta legalább két-három embert tartóztattunk le, ütlegeléseket és gyilkosságokat vizsgáltunk ki, amelyeknek mind a helyi magyar lakosság volt az áldozata.
1944 áprilisában visszahívtak, majd újra kineveztek Veress tábornok szárnysegédjének. Ebben az időben a tábornok, aki titkos vezetője volt a náciellenes magyar földalatti mozgalomnak, Horthy közvetlen parancsára kapcsolatot létesített a Szövetséges Főhadiszállásokkal, és megpróbált alkut kötni velük, felajánlva, hogy a németek ellen fordul az egész magyar hadsereggel együtt, és ezáltal lerövidíti a háborút, ha a szövetségesek garantálják azt, hogy az oroszok nem fognak bevonulni a Kárpát-medencébe. (?)
Veress tábornokot 1944 szeptemberében váratlanul letartóztatták a németek. Szárnysegédeként én is erre a sorsra jutottam, de rangomnak köszönhetően néhány nap múlva szabadon engedtek, és visszanyertem előbbi pozíciómat: Veress tábornok utódjának, Kovács tábornoknak az adjutánsa lettem. Az ő távozása után ugyanebben a tisztségben maradtam Fónagy tábornok, majd Tilger tábornok mellett is.
Októbertől csapataink Erdélyen, majd Magyarországon keresztül vonultak vissza, erős orosz-román támadások közepette. (?)
A következő év márciusában Nyugat-Magyarországra, Sopronba kerültem, az osztrák határ mellé. Meglátogathattam Veress tábornokot a kőhalmai börtönben, néhány kilométerre a várostól. A hûséges magyar hazafi a börtönőröknek köszönhetően még mindig kapcsolatban állt a földalatti mozgalommal, és arra készült, hogy újraszervezzék a demokratikus Magyarországot, közvetlenül a közeledő orosz seregek általi ,,felszabadítása? után. (?)
Mikor a kőhalmai börtönben megmondtam a tábornoknak a tervem, hogy civil ruhába öltözöm, és egy ideig még Sopronban maradok, majd visszatérek Erdélybe, amint csak lehet, erősen ellenezte a szándékomat. Megparancsolta, hogy hagyjam el az országot, hiszen íróként az a feladatom, hogy életben maradjak, és elmondjam a világnak, hogy mi történt a nemzetemmel. Titkos kapcsolatai révén két nappal a nála tett látogatásom után parancsot kaptam, hogy kísérjem el azt a Sopronból nyugat felé tartó vonatot, amelyen a magyar tisztek családjai utaztak, köztük feleségem és négy gyermekünk is, akik Erdélyből - feleségem német kapcsolatai révén - menekültek ki Sopronba.
Az erős orosz támadások ellenére vonatunk el tudta hagyni Magyarországot. Később derült ki, hogy ez volt az utolsó szerelvény, amelyiknek ez sikerült. Áprilisban érkeztünk meg - Ausztrián és Csehszlovákián keresztül - Németországba, ahol egy Bleibach nevû kis faluban, a Bajor-erdőkben elfogyott az üzemanyagunk. Itt találkoztunk az amerikai csapatokkal. Miután kiengedtek a regensburgi POW-táborból, a családommal visszatértem Bleibachba, és ott maradtunk 1949 májusáig. Rövid ideig az Amerikai Katonai Kormány ellenőreként dolgoztam, majd erdőkitermelésnél kaptam munkát, aztán kertészként és szabadúszó íróként tevékenykedtem. Sok novellát közöltem ebben az időben. Az Adjátok vissza a hegyeimet címû írásom bestseller lett, lefordították németre, spanyolra, hollandra és angolra. Feleségem a gyerekekkel 1949 májusában hajdani szülővárosába, Hamburgba költözött, ahol a családja nagy tiszteletnek örvendett. (?)
Négy fiammal és egy idős asszonnyal, Moldován Ágnessel együtt, aki vállalta, hogy anyjuk helyett gondját viseli a gyermekeknek, hamarosan behívtak előkészítésre a Wentorf-táborba, ahol körülbelül egy évet töltöttünk. (?)
1951. szeptember 21-én érkeztünk meg New York kikötőjébe a General Muir nevû hajóval, amelyen a református utasok világi lelkészeként és a hajó újságjának szerkesztőjeként dolgoztam. (?)
Astor, Florida, 1979. augusztus 22.
Albert Wass de Czege
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép
2005-02-19: Archívum 2003–2007 - :

Részvétnyilvánítás