A politikai csatározások közepette mintha mindenki megfeledkezett volna a gazdasági-pénzügyi válságról. A szaklapok nyilvánosságra hozták: a termelés fél év alatt 8,80 százalékponttal esett, az állami bérkiadások 12,5 százalékkal nőttek, a beruházásra szánt kilencmilliárd lejnek alig egyharmadát sikerült valóban arra fordítani, amire szánták, a fennmaradt hatmilliárd eurónyi összegről elég kevés szó esik, úgy tűnik, nem áll a kormány rendelkezésére, melynek adósságai percről percre nőnek. Nemcsak a nemzetközi pénzintézeteknél adósodott el, hanem a belső piacon is, aminek a hazai vállalkozók és magánemberek is kárát látják, ugyanis ha megszakadnak, sem tudnak pénzt szerezni. A katasztrofális gazdasági helyzetet ellenben pompásan lefedik a napi politikai botrányokkal. Nem a felzárkóztatási lehetőségekről szól a közbeszéd, hanem épp a napi botrányról. Mit mondott újabban Udrea, miként válaszolt rá Ludovic Orban, kit érdekel vagy háborít fel éppen a törvénytelen parlamenti lehallgatás, vagy ki tartja azt a világ legtermészetesebb dolgának. Bevillan a képbe Gheorghe Pogea pénzügyér, aki levelet küld a parlamentbe, majd visszakéri, valamennyit javít rajta, s mintha mi sem történt volna, arról értekezik: csak épp közérthetővé akart tenni egy episztolát, melyet liberális rokonszenvvel vádolható aligazgatónője túl kurtán-furcsán fogalmazott meg, s az az ostoba sajtó teljesen félremagyarázta. És látjuk a tanügyminiszter kínlódását, törvénytervezete jobbításra szorul, egyezkedne is, nem is politikai ellenfelével, de székéhez ugyebár ragaszkodik, enged valamit, hátha megtartják. A belügyminiszter hallgat, mint valami a fűben, miközben rendőrei sztrájkolnak, nem is egy, de két szakszervezet irányítása alatt, s még a Cotroceni Palota kertjében is arról vitatkoznak, ki is az úr a csárdában. Különben erről szól a nagy- és pártpolitika vitája is. Ki most az úr, s főképp ki lesz a választások után. Ebbe kellene a választópolgároknak a forró nyár után, hideg télelőn nagyon hangsúlyosan beleszólniuk.