
Kiindulásként leszögezhetjük, hogy tulajdonképpen, szabatos megfogalmazás szerint, nem is az egyesülés, hanem az újraegyesülés megnevezése fedi a történelmi valóságot. Miután Erdélyt a Magyar Királyság meghódította s annak szerves részévé tette, jó négyszáz éven át Erdélyi vajdaság néven kapcsolódott a közös államkeretekhez, mely állapot a mohácsi csatavesztésig, illetve az önálló magyar államiság megszûnéséig tartott. Mint ismeretes, ezután Magyarország három részre szakadt, ennek egyik részét az Erdélyi fejedelemség képviselte. Török és osztrák hegemóniás törekvések jellemzik Erdély több mint háromszáz éves történelmét.
Az általános polgári átalakulásokat és reformokat sürgető világban Háromszék társadalma sem maradt érintetlenül. A helyi közösségeket terhelő legsúlyosabb kérdésekre keresnek megoldást: a lakosság nagyobbik felét magában foglaló határőr katonaság intézményi megreformálását; a magyar nyelv használatának kiterjesztését a társadalmi és politikai élet minden területére; a mezővárosok autonómiájának kiszélesítét; Bardocszék Miklósvárszékkel való egyesülésének jóváhagyatását; gazdasági haladást támogató egyesületek létrehozását; tûzkármentő egyesület alapítását a gyakori tûzesetek kárvallottainak megsegítésére; népoktatási és kisdedóvó intézetek megalapításának kezdeményezését, és nem utolsósorban - a közvélemény élénk érdeklődése közepette, magyarországi vármegyék közgyûléseinek körlevelei hatására is - Erdély Magyarországgal való egyesülésének szükségessége került napirendre. Éveken keresztül érkeznek a bátorító felhívások Magyarország különböző vármegyéi részéről, de a székelyföldi testvérszékek, mint Udvarhely- vagy Marosszék közgyûlései is, lelkesítik az ittenieket, vagy éppen kétkedéseiket fejezik ki.
A sort Tolna és Fejér vármegyék kezdik 1841. szeptember 7-én, illetve október 16-án küldött üzenetükkel. A Tolnaiak arra szólítják fel a háromszékieket, hogy élvén az Országgyûlés által kínált lehetőséggel, igyekezzenek maguk is közremunkálni, hogy az elszakasztott két testvérhon már valahára egyesüljön. Hasonló hangvételû Fejér vármegye levele is. Háromszék 1842. február 8-i közgyûlésén, a levelek tartalmát tanulmányozva, a következőképpen reagálnak azokra: ,,Az említett egyesülésnek sem módjáról, sem feltételeiről semmi felszólítást nem látván, ahhoz ezúttal szólni nem is kívánunk.? Némi bizalmatlanság és gyanakvás tükröződik a háromszéki közgyûlés állásfoglalásában, amely az egyesülés konkrét tervezetének felvázolását hiányolja.
Az anyaszék részéről 1842. március 31-én érkező felkérés már megbeszélésre és tárgyalásra szólítja fel a háromszékieket egy közös álláspont kialakítása érdekében: ,,a két testvér magyar hon egyesülésének tárgyában köztudatunk szerint a jelen országgyûlés (1841) országos bizottmányt nevezett ki avégre, hogy annak minő feltételek alatti lehetősége hasznos vagy káros volta aránti munkálatot végbe víve az országgyûlés elejébe terjesszék. Miután a tárgynak fontossága, mely nemcsak évtizedekre, de örök időkre fennmaradandó, üdvös vagy káros következményeket vonhat maga után, fellette megkívánja az érett tanácskozásokat, atyafiságosan szólítjuk fel ezennel a nemes rendeket, ne terheltessenek a két magyar hon egyesülésbeli tárgynak fontosságát tekintve ezen egyesülésnek az egész nemes székely nemzet érdekeihez, jogaihoz illeszthetőleg mi módon kivehetősége aránt tanácskozni, hogy ekképpen a lehetőségre székely nemes hatóságok országgyûlési követeik utasításait e részben egyeztessenek, s ez aránti nézeteiket velünk közleni. Mely bátorságos tisztelettel felszólításunk mellett vagyunk.? Aláírja a közgyûlés elnöke, Pálffy Elek. A téma fontosságára nézve tehát szükségesnek vélik az udvarhelyiek egy egységes székely cselekvési program kialakítását, amelyet aztán az országgyûlésen követeik is képviselhetnének.
1846-ban két magyarhoni vármegye, Nyitra és Trencsén részéről is érkezik a buzdító felhívás. Emlékeztetik Háromszék lakosságát a közös történelmi múlt magasztos fejezeteire, de kudarcaira is. A haza megszerzésének rögös útját együtt járták, szenvedtek a tatár betörésektől, Nagy Lajos király honkiterjesztő hadjáratait is közös sikernek tekintik, ugyanúgy Hunyadi János dicsőséges, török elleni harcait, amelyek védfalat emeltek Európának. Véleményük szerint az Erdélyi Diéta tagjaiból bizottságot alakítva találkoznának a magyarországi országgyûlés országos választmányával, ahol közösen dolgoznák ki az egyesülés megvalósításának módozatait. Hogy céljaikat siker koronázza, levelet küldtek a királyhoz, amelyben az országgyûlés összehívását kérték azzal a szándékkal, hogy a képviseletek egymással tárgyalva közös nevezőre jussanak az egyesülés tekintetében. Végezetül meggyőződésüket fejezik ki, hogy Háromszéket éppen olyan hazafias érzelmek hatják át, mint a levél szerzőit.
A székely székek fenntartással és bizalmatlansággal fogadták a Magyarországról érkező, hazafias szólamokkal átitatott, barátságra és testvériségre szólító üzeneteket. A szavak és tettek közötti szakadékra és őszinteség hiányára utal Marosszék közgyûlésének Háromszékhez továbbított felhívása, amelyben azt kifogásolják, hogy miközben a két testvérhon egyesítésének fontosságát méltatják a magyarországiak, az Erdélyhez tartozó Részek elszakításával próbálkoznak. ,,Engedjék meg, barátaink, hogy nyilvánítsuk, hogy vágyunk gyengült, s helyébe bizonyos bizalmatlanság lépett, midőn tapasztaltuk, hogy a testvéri szorosabb kapcsolatra megszólító nagyobb ország elébb megbénítani szándékozik minket a Részek elszakítása által.? Magyarország területszerző politikájában hegemón törekvéseket vélnek felfedezni: ,,Minő veszedelem fenyegesse hazánk épségét és azzal együtt alkotmányos létünket a testvér magyarhon törvényes hatóságai által naponta élénkebben szorgalmazott elszakasztása Partiumbeli megyéinknek világosabb.? Az egyesülést ilyen körülmények között veszélyeztető manőverek elhárítása érdekében Marosszék 1846. február 7-i felhívását minden magyarországi törvényhatóságnak elküldte.
Háromszék közgyûlésein is visszatérő téma az unió és az azzal kapcsolatban felmerülő aggályok. Az 1846. augusztus 10-11-én tartott gyûlésen kiemelt teret szenteltek a kérdés alapos elemzésének. Erre azért is volt szükség, mert ez alkalommal az országgyûlési képviselők felkészítését tartották, akiknek kötelességük volt az otthon kialakított álláspont országgyûlési képviselete. Meghagyták nekik, ,,hogy honunknak határai épségben megtartásáról keletkezett törvényeinket szentül megtartani megígérte (őfelsége), ez okból igyekezzenek követeink őfelségét arra bírni, hogy a kapcsolt részeket mint hazánk kiegészítő részét Erdélytől elszakítani ne engedje. Követ atyánkfiainknak, ez úttal elükbe szabjuk, hogy az Unió kívánatának, ellene ne szegüljenek, hanem minden az iránti munkálatokat, lépéseket, velünk közöljenek, hogy azok iránti utasításainkat megtehessük, mivel ha valaha szükség volt a megfontolva lépés, ez a tárgy az, mely minden figyelmünket igényli.?
Az erdélyi vármegyék közgyûlései is véleményt nyilvánítottak az egyesülés előtt álló akadályok elhárítását tekintve. 1844. március 9-én Közép-Szolnok vármegye, valamint 1844. május 20-án Belső-Szolnok vármegye közgyûlései arra buzdítanak, hogy az unió érdekében hozzanak meg minden áldozatot. Doboka vármegye 1846 Szent András hava 17-én Bonchidán tartott gyûlésen a marosszékihez hasonló aggodalmakat fogalmazott meg: Erdély bizonyos megyéinek elszakítására tett kísérlet az egyesülés eszméjét kérdőjelezheti meg, ezeknek a törvényhatóságoknak az elcsatolása pedig a két testvérhon egyesítésének legnagyobb akadálya lehet, ezért felhívással fordulnak ők is minden magyarországi vármegyéhez, hogy a Részek elsajátítására irányuló törekvésekkel hagyjanak fel. Abaúj vármegye Kassán 1846. december 17-én tartott közgyûlésén állásfoglalással csatlakozik a többi törvényhatóság véleményéhez, amelyben az egyesülést az elkövetkezendő országgyûlés elsőrendû fontosságú kérdésének tekinti. Zala vármegye 1847. január 23-án fogalmazta meg hivatalos álláspontját a nemzet sorsát döntő módon befolyásoló kérdésben: ,,Tömve vagynak törvényeink, s országgyûléseink munkálatai azon óhajtással: hogy a magyar és Erdély ikerhonok egyesítessenek, s nincs tudtunkra törvényhatóság, melynek levéltára s jegyzőkönyvei ugyanezt nem lehellenék, de édesen emlékezünk arra is, hogy az Erdély és székely honfiak is, eme szép jövendő megnyeréséért esengő óhajtásaikat nem egy alkalommal nyilvánították.?
Az egyesülés kérdése tehát a lakosság egészét foglalkoztatta, nem volt olyan törvényhatóság, amely megkérdőjelezte volna annak szükségességét a nemzetállam kibontakozásában és fejlődésében betöltött pozitív hatását illetően, még akkor is, ha időnként a folyamatot másfajta politikai érdekek zavarták meg. A bécsi udvarnak azonban nem állt érdekében egy területileg és számában is megnövekedő ország megalakulását támogatni. Ahhoz, hogy az évszázados vágyak valóra válhassanak, kényszerítő körülmények bekövetkezésére volt szükség, ez pedig az 1848-49-es szabadságharc kitörésével megteremtődött.
Magyarországon az unió követelése mind a pesti forradalom, mind a pozsonyi országgyûlés programjában szerepelt. A magyar nemzet kívánságát tartalmazó Tizenkét pontot, amely Erdély és Magyarország egyesülését is előírta, már március 13-án bemutatta Irinyi József a Pesti Ellenzéki Körben. A március 15-én megszületett szabad sajtó Mit kíván a magyar nemzet címû első kiadványában az unió Erdéllyel a 12. pontot képezte. A Pesti Hírlap így kommentálta ezt: ,,Az Unió korigény Budapesten, életkérdés Kolozsvárt.? A fontossági sorrendet tekintve egyébként érdemes megjegyezni, hogy míg az unió a márciusi ifjak követeléseinek utolsó, 12. pontjaként került a forradalmi változtatások közé, addig a kolozsvári országgyûlés programjában az első helyen szerepelt. Az unió tehát az erdélyi magyarság fő céljává lett, és ettől semmilyen akadály nem tudta eltéríteni.
Az erdélyi utolsó rendi országgyûlés munkálatait 1848. május 29-én kezdte el, de a tulajdonképpeni törvényhozói munka május 30-án kezdődött. Hangsúlyozni kívánjuk: hogy az unió megvalósítását a magyarok a siker reményében napirendre tûzhessék, háttérként szükség volt az európai forradalomra, amely a monarchiát kompromisszumok elfogadására kényszerítette. Első napirendi pontként Erdély és Magyarország egyesítésének kérdését tárgyalták. A magyar és székelymagyar követek mindnyájan az unió hívei voltak, de a békés megvalósítás érdekében meg kellett nyerni a szász és a román képviselők beleegyezését is. A szászok az autonómiájukhoz ragaszkodtak, amelyet még a középkorban a magyar királyok biztosítottak számukra, a román követek az erdélyi románság teljes egyenjogúságát kérték az országgyûléstől. Miután sikerült megegyezni az unió előterjesztendő törvényszövegében, mind a szászok, mind a románok elfogadták az Erdély és Magyarország egyesülését kimondó törvényjavaslatot, amelyet május 30-án egyhangúan elfogadott a Dieta. Az unió gyakorlati kérdéseinek a megoldására az országgyûlés 24 tagú bizottságot választott meg magyar, szász és román küldöttekből azzal a feladattal, hogy a Pesten megnyitandó népképviseleti országgyûlésben előterjessze a megfelelő javaslatokat. Az unió törvénytervezetét az országgyûlés sietve küldte az uralkodóhoz megerősítésre. Azt V. Ferdinánd király 1848. június 10-én látta el kézjegyével, s 19-én hirdették ki Kolozsvárt az országgyûlésen. Ezzel Erdély és Magyarország uniója, ha a történelmi események kedvezőtlen alakulása folytán rövid időre is, de megvalósult.
Kemény Dénes liberális erdélyi politikus az unió szükségességét azzal motiválta, hogy általa Erdély részesült mindazon szabadságjogokban, amelyeket Magyarország már törvénybe iktatott és részben megvalósított. A Kolozsvári Híradó a nap eseményét úgy értékelte, hogy ,,Erdély nem magyar ajkú polgárai a szabadság, egyenlőség és testvériség nevében ünnepélyes békejobbot nyújtanak a magyarnak, a román nemzet megértette, hogy nem mint nemzet, hanem mint kiváltságtalan osztály volt elnyomva, s jövője csak a magyar korona alatt lehet biztos, a szászok meggyőződtek, hogy a magyar sohasem volt ellensége a szásznak.?
Amikor a Redoutból (országgyûlés helyszíne) a rendek képviselői az utcára kiléptek, a nép ovációval fogadta őket, és Kolozsvár lakossága sietett megörökíteni a nap emlékét: a Monostori utcát Unió utcának, a Híd utcát Wesselényi utcának nevezték el, és estére már kifüggesztették az új utcanévtáblákat is. A magyar nemzeti múlt történetét tekintve egy jelentős fejezet lezárult. A ?48-as nemzedék erőfeszítéseinek tartós eredményét a kiegyezés hozta meg.
Cserey Zoltán