
Tárlat Kézdivásárhelyen március 15. szellemében
1. Magunk mentsége. Moholy Nagy László, a modern mûvészet egyik nagy múlt századi teoretikusa és alkotója írta: ,,...egy mûalkotás sohasem válik tolmácsolása révén személyes élményünkké, a leírások és elemzések legjobb esetben is csak cerebrális útmutatók, bátorságot adhatnak ahhoz a kísérlethez, hogy önállóan hódítsuk meg ezeket a mûalkotásokat a maguk időbeli és biológiai valóságában?.
A március 15. élő szelleme előtt tisztelgő, némely mûvel ezt idéző kézdivásárhelyi kiállítás még látható, tehát ha valaki veszi a fáradságot, s elmegy megnézni, maga is törekedhet ama önálló ,,hódításra?, amelyről Moholy Nagy is beszél, s amelyre mi is bátorítjuk, ez igazolja bevallottan szeszélyes szubjektivitásunkat s elfogultságunkat is...
Nincs olyan mûítész, néző, tárlatlátogató vagy mûvész, aki képes lehet a tárgyilagosságra. Elgondolható, mi lenne, ha valaki erre törekedne, listázás, ideologizálás vagy elfogultságok objektív mezbe öltöztetett halmaza.
2. Március szelleme vagy a szellem márciusa. Nyilvánvaló, a kézdivásárhelyi tárlat nem minden mûve negyvennyolc szellemiségét idézi, s ez jól is van így. Igen figyelemreméltó azonban, hogy az itteni mûvészek - kiegészülve szentgyörgyiekkel, brassóiakkal - az idén immár tizenhatodik alkalommal tisztelegnek Petőfiék nagy napja előtt.
Van néhány olyan munka, amelyik megidézi ezt a szellemet, ötletesen, dacosan, vonzóan és felejthetetlenül. Itt van mindjárt Deák M. Ria ,,kokárdája?, egy kokárdaszerû faliszőnyeg, a maga finom stilizációjával, formájával a márciusi ifjak ,,jelvényét? idézi, különösen megkapóan ,,szürkében?, nem nemzeti színekben, ami jelzi - mintha jelezné? -, hogy minden fakul, kopik, emlékké válik, ha nem is felejtődik el, eredeti funkcióit elveszítve mûalkotássá válik.
Vinczeffy László - aki legújabban egyre merészebben kísérletezik az anyaggal - érdekes kompozíciót állít ki, s Gábor Áron emlékének ajánlja. Egy fadobozról van szó, felül négy üres lyuk látható, a golyóbisok helyei és két golyó, finoman bekötve azt, amely a legelevenebben él az emlékezetben Gábor Áronról, jelesen, hogy azt mondotta volt a megyegyûlésen: lészen ágyú, és lett. Ez a szobor - a golyók helyeivel és a golyókkal - puritán kegyetlenséggel idézi az ágyúöntő és forradalmár hûlt helyét, mely hely egyre hûl az emlékezetben, noha Gábor Áront éppen elegen idézik írásban, szóban... S itt a kiállításon Vetró András is egy szobor erejéig, amely a mester heroizmusát emeli ki, a céltudatosságot, a határozottságot, az elszántságot. Azokat a jellembeli tulajdonságokat, amelyek azzá tették a székely ágyúöntőt, amivé lett, s zúgatta a kökösi hídon, a költő szavaival élve, a székely harangokat. Igen, hát a márciusi ifjak s a magyar szabadságharc anyaországi és erdélyi költő- és katonaforradalmárai akkor történelmet írtak, pennával, karddal, ágyúval és vérrel. Ma csak kommentáljuk e dicső napokat, s időnként undorító módon, mai politikai eszményekhez próbáljuk őket igazítani. Ezt persze nem lehet! Távolodunk negyvennyolctól és Petőfi eszméitől, ha a költő nyughatatlan lelke átrepül a Kárpát-medencén, akár meg is döbbenhet. Ez a döbbenet fejeződik ki a kiállítás egyik emlékezetes mûvében, Csutak Levente Széchenyit és Kossuthot ábrázoló, komor fekete-fehér képén, ahol felsejlik mintegy stilizáltan Széchenyi mögött a Lánchíd is, de negyvennyolc és az ezt megelőző és előkészítő reformkor két nagy magyarja elé mintha háló hullna, vagy rácsok (?), amelyek torzítanak is, s a cím - Tûzön-vizen át - mintegy ellenpontozza a komor látomást a két nagy magyarról... Visszatérve a szobrokhoz: a Vargha Mihályénak nincs címe - több munka is található a kiállításon cím nélkül felirattal, ami lehet stratégia is, kétségtelen, vagy egyszerûen eldönthetetlenség vagy rejtőzködés? (Mondd meg képed címét, s megmondom, ki vagy!...) Vargha faszobra az anyag dominanciáját és erejét maximálisan kifejezésre juttatva, távolról tiszteleg a forradalom ereje és évszázadokon átívelő sugallatai előtt.
Gyönyörûek Vetró Anyaság címû kisszobrai - az egyiknek a rajzváltozata is látható -, mintegy arra utalva, hogy forradalom ide, vesztes csaták oda, a nemzethalál víziója addig be nem teljesedhet, amíg vannak... anyák. Szép egyebekben az aradi vértanú, Poeltenberg előtt tisztelgő dombormûve is, s megrendítő a Fábián Ernő élő emlékét idéző dombormû...
3. A táj szépsége. S ezek a munkák már át is vezethetnek a kiállítás más mûveihez. Vannak itt gyönyörû tájképek, érdekes kompozíciók, izgalmas grafikák.
Mivel nem névsorolvasást tartunk, azokra igyekszünk néhány mondatban utalni, amelyeket jellemzőnek érzünk. Itt vannak Kosztándi B. Katalin gyönyörû tájai, ősziek és téliek, a színek megejtően idézik a szülőföld örökké változó és örökké megrendítő arcait. Vagy itt van Petrovits István Corpus címû dombormûve, amely egy keresztre feszülő fehér alakot ábrázol (talán Jézust?), mindenesetre felejthetetlenül és megdöbbentően. Egy plasztikai gondolat tökéletes kifejeződése ez a szobor... Vagy itt van a kiállítás egyik legszebb festménye - az egyik mûalkotás, az egyik kép a másikkal összemérhetetlen -, Kosztándi Jenő Expressziója, amely vörösben egy talán hárfázó nőt ábrázol, de mindez csupa lebegés, csupa káprázat, csupa álom. És a színek, az árnyalatok, amelyek ezt a lebegést szinte az elviselhetetlenségig, a varázslatig fokozzák...
Talán ezért is adtuk írásunknak ezt a címet: Lebegés. Igen, lebegés a történelem fölött, az élet fölött, időnként utalva is erre, mint Sárosy Csaba József Attila versét megörökítő, Mikor az utcán címû kompozíciója a maga lebegő papírgalambjaival. Ezek a galambok a verssort konkréttá téve (vö. ,,mikor az utcán átment a kedves / galambok ültek a verebekhez? etc.) a vers szellemét idézik, fölötte lengenek egy ,,építmény körül?, amelyen papírfecnik lógnak a vers címével, a Mikor az utcán átment a kedves soraival. Ez a lebegés egy másik kompozíción is visszatér, az Álom és fájdalom címû munkán, ha jól számoltuk, hat papírrepülő lengedez a huzatban. Vannak Sárosynak kollázsai is kiállítva, s egy gyönyörû illusztrációja, A kincses sziget, amely számomra szinte döbbenetesen idézte fel a ki tudja, mikor, mindenesetre évtizedekkel ezelőtt, gyermekkoromban olvasott Stevenson-regény varázslatos hangulatát. S a mû két figurája a szintén felejthetetlen, noha kétségtelenül borzongató hősöket. Amikor annak idején ezt a regényt olvastam, féltem, és a félelem ma is visszakísért, ugyanakkor érdekelt is, kimondhatatlanul izgatott a rejtély, amelyet most hadd ne nevezzünk meg (a kincs... ó, a kincs...).
4. Színek és színek. S aztán itt vannak a kiállítás képei. Mindjárt a bejárati ajtó előtt Hervai Zoltán jellegzetes festménye a maga zöldes-bordós-barnás-sárgás köreivel és kúpjaival, szintén a lebegést asszociálva, akárcsak Miklóssy Mária kifinomultan áttûnő festményének vöröses-barnás-kobaltkéket asszociáló, ezekbe az árnyalatokba áttûnő festménye (mit ad az Isten, ennek sincs címe!), akárcsak Jakabos Imola gyönyörû festményének, amelynek smaragdzöldből okkerbe áttûnő színein egy vörös fonal lebeg, egyebekben igen talányosan... Vagy itt van V. Bodoni Zsuzsa Hazafelé címû festménye, a maga barnás-vöröses-sárgás-kékes, egymásba tûnő foltjaival is jelezve, hogy még van, ahova hazamenni, vagy a kiállítás egyik talányos festménye, Balázs István a zöldes árnyalatait bravúrosan keverő, áttüntető, kimerítő Fészekje, ahol talán egy új turulmadár ama igaz magyarokat is kikölthetné végre, akiket e nemzeti ünnepen az ember hiába keres!... Az egyik tábor magát tartja annak, a másik létezésükben sem hisz, s ők, ha vannak, bizonyára a Révay (na nem, ennek új kiadása is van) vagy a Pallas nagylexikon lapjai közé húzódva visszavárják a feltámadást. S ennek a képnek, noha galád módon arra használtam fel értelmezési lehetőségeim egy részét, hogy érzékeltessem az idei, a tegnapi, tegnapelőtti nemzeti ünnepeink elvadult, bárdolatlan hangulatait, mégiscsak van egy olyan hangulata, ami alól nehezen vonja ki magát a néző, s amit röviden áhítatnak is nevezhetnénk, ez az áhítat két másik munkán is leképezhető. Az egyik Hervai Kataliné, amely címe szerint is, hangulatában is, egyszerûségében is varázslatosan idézi a nagyböjti áhítatot; a másik egy faliszőnyeg, Kiss Iringó Nyomokja. Mert ki tudja, hova vezetnek ezek a nyomok, és vezetnek-e valahova, de hogy áhítatot, az egyszerû, fehérre festett falusi református templomok áhítatos csendjét idézik, az bizonyos...
5. Kollázs és Cantus. A kollázsokról Sárosy Csaba némely munkája alapján már említést tettünk, de valami ilyesmi a szervezőerő Vetró Barnabás, Sárosy Mátyás Zsolt és Vetró B. András rajzain és Simó Enikő ikermunkáján, a Rekviemen, ami önkéntelenül is visszairányítja figyelmünket a nemzeti gyászra, amelyről hajlamosak vagyunk március idusán, a forradalmi láz évadaiban megfeledkezni. Hogy bizony ennek megtorlás lett a vége. S a szenvedéstörténet azért felsejlik a tárlat egészében is, hangulatokban, lebegőben, nyomokban és konkrétan Vetró András Cantus címû, igen különös, figyelemre méltó rajzán, amelyhez, ha akarnék, egész novellát költhetnék, vagy inkább példázatot? A háttérben néhány épület (a templom, az iskola, a lakóház), előtérben öt arc kissé elrajzolva, szerzetesek, tanítók, katonák, ágyúöntők, mesemondók, bohócok. A történelem mindenkori kárvallottjai, de akik mindig egymás helyébe lépnek, és megy tovább, aminek tovább kell mennie. Ha lebegőben, hát akkor úgy, ha konkrétan, hát akkor a lehető legkonkrétabban...
De itt már a tárlat közös tanulságaihoz érvén, nem akarunk az általánosítások bocsánatos bûnébe esni, s be is fejezzük. Csak az jöjjön katonának, aki ilyet szeret, az azonban jöjjön!
A meghívás fennáll...
Bogdán László