A víz és a vízzel való locsolás a háromszéki népszokásokban
A vízzel való locsolás a húsvéti ünnepkör egyik legismertebb eleme. Napjainkban a locsolást csaknem kizárólag a húsvéthoz kötjük, mivel ebben a szokáskörben maradt fenn. Ha viszont a régebbi leírásokat szemléljük, tudomásul kell vennünk, hogy a víz és az ezzel való locsolás számos szokásunknak volt eleme valamikor.
A húsvéti locsolásnak vannak népi és tudományos magyarázatai. Eredetmondáink szerint a Jézus feltámadása miatt ujjongó jeruzsálemi asszonyokat vízzel locsolták le a szentsírőrző katonák, hogy elhallgattathassák őket, ennek emléke a mai locsolás (Néprajzi Lexikon, húsvéti locsolás címszó). Ezzel szemben az egyháztörténeti értelmezés szerint az ókereszténységben húsvét környékén történtek a keresztelések. Az ókeresztény rítusok szerint ez a vízbe való merítéssel vagy vízzel való leöntéssel járt, és bizonyára ezt az időpontot őrizte meg a néphagyomány sajátos értelmezési módon napjainkig (Bálint Sándor: Karácsony, húsvét, pünkösd. Bp., 1989, 313., valamint Bod Péter: Szent Heorokrates. Oppenheim, 1757, 74.). A néprajzi magyarázat szerint a locsolás a nem egyházi eredetû tavaszi szokásaink egyike, amely elsősorban a természet megújhodásával és a termékenységvarázslással áll kapcsolatban (Dömötör Tekla: Naptári ünnepek-népi színjátszás. Bp., 1964, 96.).
Amennyiben azt próbáljuk felmérni, hogy Háromszéken milyen mély gyökerei lehetnek a húsvéti locsolásnak, a történeti forrásainkat kell segítségül hívnunk. 1715-ben a zabolai református egyházlátogatás alkalmával már felszólították az ifjakat, hogy ,,gusalyoskodni, vizbe vetni, cantalni ne járjanak?. 1721-ben ismételten felléptek a vízbevető ifjúság ellen, ezúttal Barátoson (Az Orbai Református Egyházmegye vizitációs jegyzőkönyvei, I. Sepsiszentgyörgy, 2001, 112.). Apor Péter, Kézdiszék királybírája, a híres emlékíró 1736-os Metamorphosis Transylvaniae-jában szintén kitért a 17. század végi és 18. század eleji húsvétok ezen jellegzetes szokásának ismertetésére: ,,Éppen nem nagyzották akkor az emberek magokot; úrfiak, elévaló fő- és nemes emberek, húsvét másodnapján, azaz vízben vető hétfün rendre járták az falut, erősen öntözték egymást, az leányokot hányták az vízben, sőt az elévaló embereknél csak magok házoknál is estve az frajok az leányok házában káddal hordották fel az vizet, reggel csak könnyen öltöztek, tudván már az jövendőt. Reggel azért az udvariak csebrekkel, kártyákkal reámentek az leányokra, ottan olyan öntözés volt, hogy bokáig járhattál volna az vízben.?
A 19. század végi és 20. század eleji húsvéti öntözésről Balázs Márton nyújtott áttekintést. Két formáját különítette el: a hagyományos locsolást, amelyben az embert közvetlenül öntik, valamint az Orbaiszék falvaiból ismert szánozást, amelynél a vizet egy ágakkal feldíszített szánra öntik. Mindezek mellett leírása már kitér a szagos vízzel, rózsavízzel való jelképes öntözésre is, amely ezek szerint a századfordulón gyökerezhetett meg vidékünkön (Balázs Márton: Adatok Háromszék vármegye néprajzához. Sepsiszentgyörgy, 1942).
A szánozás aktuális formájának elemzését nemrégiben Pozsony Ferenc végezte el. A Szörcsén és Székelytamásfalván még napjainkban is gyakorolt szokást esővarázsló célzatúnak véli, párhuzamait a románok és szászok szokásaiban is kimutatja (Pozsony Ferenc: Adok néktek aranyvesszőt. Csíkszereda, 2000, 20-37.).
Tanulmányában már Pozsony Ferenc is kitért arra, hogy az öntözés nem pusztán a húsvéti szokások közt található meg, hanem az aratás szokáskörében is. Ez is jelzi az agrárrítusokkal, termékenységvarázsló szokásokkal való szoros kapcsolatát. Mivel azonban példáit elsősorban a szászok lakta vidékekről veszi, szükségesnek tartjuk az aratási koszorú megöntözésének háromszéki párhuzamait is megemlíteni. Sipos Samu 1893-ban Lécfalváról közölte az aratási koszorú bevitelét és öntözését: ,,Előtt a koszorúslegény oly diadallal lépdel a társak énekére, mintha nem kevesebb, mint Budavár bevétele dagasztaná kebelét, néha-néha szóló tánczot járva. Elértek már a falu végére. Vizet! Vizet! - kiáltanak aratótársai. Készletben van minden kapu sarkánál a víz, nem kell utána keresni, előre gondoskodtak a honnülő aratóképtelenek, innen is, onnan is ömlik a koszorús felé, de szárazon megy haza, olyan ügyesen ki tud térni előle. Nem így azonban a házigazda udvarán, itt a háziaktól ha menekülhet is, körül fogják társai, s a szó szoros értelmében megáztatják. Nem kerüli ki azonban egy is sorsát, kisebb-nagyobb mértékben mindnyája fürdik, csak a gazda és a gazdasszony mentek a locsolástól, előbbi mézes pálinka, utóbbi palacsinta árán.? (Sipos Samu: Az aratók koszorúja. Székely Nemzet, XI. évf., 1893. aug. 14., 120. szám). Bartos Endre a Polyánban felújított aratási koszorú bevitelét ismertette, ezt 1978-ban Kerezsi András tanító újította fel, a falusiak visszaemlékezései alapján (Bartos Endre: Az új kenyér ünnepe Polyánban. Mûvelődés, XXXI. évf., 1978. okt., 63-64.). Az aratási öntözés esetében tehát nyilvánvaló a termékenységvarázslási célzat: a koszorú és az ezt vivő legények megöntözése azért szükséges, hogy a következő esztendőben is bőséges legyen a termés.
A víznek az emberi élet fordulóihoz kapcsolódó szokásokban is jelentős egészségvarázsló, termékenység-előidéző szerepkört tulajdonítottak. Ezzel magyarázható az, hogy a kisgyerek első fürdővizébe néhol almát tettek, hogy a baba olyan piros és kerek legyen, mint az alma. Ezt a vizet nem szabadott az udvarra kiönteni, mert akkor a szépasszonyok elvihették a vízzel együtt a gyermek erejét is.
A lakodalom szokáskörébe is beépült a vízezés. Vajna Mihály emlékezett meg a 19. század szokásait taglaló kovásznai kéziratos összefoglalójában arról, hogy a menyasszony kelengyéjének átszállításakor a kapuk elé vizet raktak ki kártyákba az emberek. A szekéren ülő felvigyázók, a cempelasszonyok a kártyákba pénzt, a bámészkodóknak pedig kalácsot dobtak, ezzel váltva meg magukat attól, hogy megöntözzék őket. Arról is tudunk, hogy a férje házába belépő fiatalasszony elé vizet öntöttek bizonyos tájegységekben, hogy bőséges gyermekáldás legyen a házasságban.
E rövid összefoglalóból is látható, hogy a háromszéki ember életében a vízzel való locsolásnak minden esetben egészség- és termékenységvarázsló célzata volt. Bizonyára ebben a kontextusban kerülhetett be a húsvéti szokásaink közé is.
Az öntözőszokások körében még egy érdekességet kell kiemelnünk: a megváltást. Vagyis az öntözés ellen kimenthette magát bárki valamely ajándék, adomány lefizetése árán. A húsvéti locsoláskor ez az ajándék a tojás volt, aratáskor Sipos Samu leírása szerint a palacsinta, pálinka, vagyis az étel- és italadomány, lakodalomkor a pénz és a kalács.
Egy 19. századi ocsolóversről
A magyar néprajzi szakirodalom egyik legvitatottabb kérdése, hogy vajon a húsvéti locsoláshoz mióta kötődnek a nem népies eredetû, sokszor erőltetett, döcögős hangvételû kis locsolóversek. A kutatók egyértelmûen nem foglalnak állást e kérdésben, csupán azt jegyzik meg, hogy a locsolóvers nem régi mûfaj, és a termékenységvarázsló célzatú locsoláshoz csak másodlagosan kapcsolódott az idők folyamán.
A locsolóversek félnépi jellegû alkotások. Tátrai Zsuzsanna szerint előképei közt az esővarázsló mondókákat és termékenységvarázsló, rituális rigmusokat kell keresnünk. Maguk a versikék jelentős részben falusi tanítók vagy fûzfapoéták mûvei.
Edward Shils szerint hagyományról abban az esetben beszélhetünk, amennyiben egy bizonyos jelenséget legalább három generáció átvesz. Innen nézvést a húsvéti locsoláshoz kapcsolódó versmondás ugyan hagyományossá vált már, de maguk a kis versikék, amelyeket mondanak a locsolók, ritkán érik meg a három generációt.
A locsolóversek lejegyzésére ritkán került sor, éppen ezért válik értékessé az az egyébként suta szövegû kis mondóka, amelyet a sepsiszentgyörgyi állami levéltár gyûjteményében találunk. A kis vers keltezetlen, pontos datálása lehetetlen. Írástípusa, a papír minősége azt sejteti, hogy valamikor a 19. század hatvanas évei körül vetették papírra.
E kis locsolómondóka értéke nem a szövegében rejlik. Ez csupán arra utal, hogy a 19. század közepétől már bizonyítottan locsolóversek kíséretében folyt a húsvéti öntözés. A mondóka két részből áll: a beköszöntőből és az adományt megköszönő záróformulából. Bár gyûjtési helyét nem jelölték meg, egy torjai helyi balladával együtt jegyezték le, ebből arra következtethetünk, hogy Torjáról származik.
Olvassuk hát együtt:
Örömünkre serkent fel ez mái hajnal,
Mely feltámadását mutatja Urunknak,
Dicső Megváltónknak.
Vidulhat az emberi nemzet,
Midőn ily céljává érdemek érdemesíttetnek.
Áldás és imádás szálljon a mennyekbe,
Minket mindnyájunkat hagyott egésségbe.
Mert Jeruzsálembe ezt kiáltják vala,
Feltámadott Jézus, az Istennek fia.
És akkor jelentetett ki ez örömünkre,
Midőn vízzel öntözék egymást a régiek.
Áldás legyen néktek földi éltetekbe,
Dicséret, dicsőség legyen felségednek.
Én is mindazokért bátorkodtam jönni,
Mert a régi szokást tanultam követni.
Ezen jelen való ünnepet ti is tiszteljétek.
------------Köszönjük szívességteket,
Isten szeresse Kegyeteket,
Hogy minket meg nem vetettek,
Javaikban részeltettek,
Maradjanak áldottan, lelkesedve,
De az Istent megszentelve.
Boldogok legyenek az életben, boldogok.
A tojásfestés alapanyagai Háromszéken
(Balázs Márton Adatok Háromszék vármegye néprajzához címû könyvéből. Sepsiszentgyörgy,
Jókai Nyomda, 1942)
A házilag előállítható és használt festőszerek a következők:
A vadalmafahéj és annak levele Szent János-nap előtt szedve sárga festéket ad. A vadkörte és vadalmafa héjból sárga festéket nyernek. A hagymahéjba való göngyölés által rozsdaszínû festéket eszközölnek. A kökörcsvirág (Pulsatilla vulgariis Mill) főzetéből sárga szín lesz. A bürökből zöld színt nyernek. Szárított szulfûből, szujfûből vagy zsoldinából (festő zsoltina, Serratula tinctoria) sárga színt állítanak elő, s ez a legáltalánosabb sárgító. Ugyanez a fû szén fölött megpörkölve, timsó hozzáadásával állítólag pirosat is ad. Égerfahéj és bingolyó, vagy népiesen nevezve morgonda, sárga festéket nyújt. Ugyanez kékkővel fekete festéket szolgáltat. A lencsét a kék szín előállításához használják. A gubacsból fekete színt nyernek. A cserfahéjfőzés és a sáfrány sárga színt ad.
Említetteken kívül a boltokból szerzett festőszerek közül a leggyakoribb a berzsenforgács, népies nevén piros forgács, mely a piros színt szolgáltatja. Ugyanez rézgáliccal (kékkő) állítólag feketét is nyújt.
A fuxin - általános nevén fuxia - vízben pirosat, szeszben pedig zöldet ad. Ez különben több színben is kapható a kereskedésben.
Az újabban divatba jött festőpapirost csak olyan helyen használják, ahol tojásírás már nincsen.
Valamennyi festéket, hogy a színek tiszták legyenek, egészen új fazékban, legtöbbször rézüstben állítják elő áztatás vagy főzés által, amelyhez napfeljötte előtt patakvizet hoznak. Csaknem minden festékbe ecetet és timsót is tesznek, hogy a festék minél tartósabb legyen.
Sok helyen, különösen ahol kevesebb színt használnak, a tojásokat előre viasszal megírják, s nagyszombaton egyszerre festik meg az egészet. A többszínû tojásokat azonban leginkább egyenként a nagyhét utolsó napján festik.
Összeállította: Szőcsné Gazda Enikő