
Egy híján 60. születésnapja tájékán lapunk régi munkatársa, a Megyei Tükör egyik alapító újságírója, jeles novellista és költő, Orbán Balázs nyomában bolyongó tévériporter aziránt érdeklődött a szerkesztőtől, hogy nem tudnánk-e, hol lellhető fel alábbi novellája, melyet új kötete összeállítása alkalmával sehol nem talál. Április elején örömmel nyújtjuk át szertelen barátunknak és az olvasónak.
(f.)
Éjszaka havas eső esett, s az orkánszerû szél olyan látványosra festette az erdőt, hogy a Súrlott Grádics törzsvendégei percekig bámulták a csupán délnyugati oldalukon fehér fákat.
Ezen a halottak napján tintakék volt az ég, s a levegő úgy kitisztult az éjszakai vihartól, hogy talán rá lehetett volna akasztani Steinmetz vegytisztító reklámját: ,,Tisztíttasson nálam, ilyen lesz ruhája?, mert a két temető között kanyargó Kálvária utca tetejéről látni lehetett az Istenszékét s még a távolabbi Kisbeszterce-csúcsot is.
A Súrlott Grádics törzsvendégei szokásos évi megbeszélésüket tartották. Ilyenkor szokták eldönteni, hogy ki is az az érdemtelenül elfelejtett halott, akinek emlékére ma gyertyát gyújtanak, hisz a társaság minden egyes tagjának több volt már a halottja, mint élő hozzátartozója, s így egy hajdani mindenszentekkor a katolikus temető őre kitalálta, hogy szépemlékû Jolánok, Lajosok és más, csak a család által őrzött halottak helyett olyanoknak állítsanak gyertyát, akik valamit tettek, ha egyebet nem, legalább volt egy olyan mondásuk, akár elszólásuk is, amely valamikor-hajdanán gondolkodásra vagy csupán jókedvre derítette M. Szabad Királyi Város lakóit.
- Ott volt Citromné - kezdte a tavalyról feledésbe merült nevek felsorolását a Mesztic fûszerkereskedés hordára. - Róla mesélték, hogy egy lakodalomban, ahová násznagynak hívták őket, a férje úgy belebonyolódott a pohárköszöntőbe, hogy az asszonynak kellett rákiáltania: ,,Ülj le, Citrom, ne savanyíts.?
A társaság illően kuncogott a hajdani bemondáson, de hát Citromékat a deportálás után nem látta senki, így csupán jelképes gyertyát gyújthattak volna emlékükre. Márpedig a katolikus, református, görögkeleti, valamint a szegények temetője teli volt valódi sírokkal, s a társaság nem mondott volna le arról, hogy ünneplő feketébe öltözötten meg ne jelenjék fáklya méretû gyertyáival posztumusz tisztességtételre.
- Vagy ott volt például Lőwy úr, aki egész mondatokat tudott teljesen visszafelé mondani - emlékezett a református kollégium pedellusa. - Mert Lőwy úr az időjáró gépen dolgoztában rájött arra, hogy ha sikerülne visszamenni, akkor csak így lehetne megérteni a hajdanvoltakat, hiszen az elhangzó Szent István korabeli mondat (mivel az Aranybulla korából haladnánk a Vereckénél hont foglalni érkezők felé) természetesen fordítva kellene elhangozzék.
A társaság elismeréssel nézte a pedellust, de még rengeteg idejük s még annál is több italuk volt, úgyhogy egyáltalán nem törekedtek arra, hogy azonnal döntsenek.
Óbort ittak, mert az új csapra verésnek ünnepét mindig Mikuláskor tartották a Súrlott Grádicsnál, olyankor, mikor már friss véres-májast, idei sarvalt káposztát is lehetett fogyasztani, s így adatott meg, hogy Ötödik Békai, a talpfákon krisztusi módon megfeszített vasúti sínek tudora dúdolni kezdte a Jó bor ugye, sógor, sógor, ugye jó bor? kezdetû dalt, amitől égi világosság támadt a plébánia sekrestyésének agyában.
- Nem is Citromné, nem is Lőwy úr, de hogy az izraelita felekezetnél maradjunk, javallanám az uraknak Szapora Sógort.
A társaság elismerően csettintett, hümmögött, emelte szavazásra kezét, már attól függően, hogy ki mivel volt éppen elfoglalva, s elfoglaltságában mely kifejezéssel juttathatta érvényre akaratát.
A pedellus azért csettintett, mert mindkét kezével szemüvege makrancoskodó szárát akarta füle mögé tuszkolni.
A Mesztic fûszerkereskedés hordára azért emelte égnek balját, mert jobbja, valamint szája éppen egy malaccsülök csonthúsával volt lekötve.
Ötödik Békai azért hümmögött, mert megfontolt férfiúnak ismerték, s mert nyolcvankilencedik születésnapján már kifejtette az uraknak, hogy egy magyar úr nem siet, nem fizet, nem csodálkozik, s most a Szapora Sógor alias Blum Előd Álmos nevének említése mély egyetértését keltette a dolog iránt.
- Uraim - emelte poharát a katolikus temető őre. - Uraim, igyunk a naturális zene mártírjának emlékére.
A Szapora Sógor, kis veres hajú ember, vegyikereskedése és téglagyára volt, s azzal tette nevezetessé magát, hogy elvette az özvegy unitárius papné hat lányát feleségül. A törvényes igazsághoz tartozik, hogy csupán a legnagyobbat, Olgát vette el, de aztán évente egy-két, sőt néha három kis vörös hajúval szaporította az özvegy unokáinak számát, s mindezt olyan méltósággal tette, hogy a városka nem is vette rossz néven, s a kezdeti pletykák után talán még az özvegy is azt tartotta természetesnek, hogy ,,egy család, egy apa? vezénylete alatt élje életét.
Blum Előd Álmos mégsem ettől volt nevezetes. Huszonhét élő gyermekével kivívta ugyan magának az évenkénti apák napi tûzoltóbálon a szépségkirálynő megkoronázásának jogát - a bált is ő találta ki, a koronát is ő csináltatta -, de valami olyasmit tudott, amit az urak közül senki sem hallott annak előtte.
Blum Előd Álmos, ha dupla sóletet evett, tökéletesen intonálva fingta el a Kicsi kutya tarka? kezdetû gyermekdalt.
Blum Előd Álmos ugyan nem dicsekedett ezzel a produkciójával, de minden ember tudta a városban, hogy vagyona alapjait is azzal szerezte, hogy Amerikában egy hibbant milliomos estélyén hasonló módon dalolta el a János bácsi a csatában, János bácsi a csatában? magyar szöveggel is ismert, de tulajdonképpen amerikai másodhimnuszként számon tartott dalt.
Blum Előd Álmos nem íratta saját nevére gyermekeit, s így még a Szálasi híveként számon tartott borbély sem követelte a deportáláskor a gyermekek elvitelét. ,,Szép nagy család?, mondogatta elismerően, s ebben talán némi része volt annak is, hogy mongoloid idióta öccse, Blum hathatós közbenjárására lett az unitárius templom fizetéses harangozója.
- Az én gyerekeim közül csak az álmosoknak jut majd eszükbe, hogy elődjük egy Blum volt - ismételgette kedvenc szójátékát.
Blum Előd Álmosné született Koroknai Olga, amikor egy szomszédasszony felvilágosította unokaöcsikéi és húgocskái származásáról, a közismert, ,,na bumm, és akkor mi van?? kiszólás helyett azt találta mondani, hogy ,,Na Blumm, és akkor mi van??, s ez a mondás még most, ötven esztendő távlatából is jól ismert volt a városban, bár azok, akik használták, többnyire nem is tudták eredetét.
Ennyi joviális hangulat után méltán érezhetné úgy az, akit nagyon érdekel a naturális zene mártírjának története, hogy miért is merülhetett feledésbe egy emberöltő múltán e különös különc. S e kérdés jogosságát méltán igazolja már maga az a dolog is, hogy éppen egy halottak napi ,,memento mori? díszebéden kellett felidézni eme vígjátéki figura életének apró eseményeit.
Blum Előd Álmos (aki egyebek között tiszteletteljes kéréssel fordult a román királyi belügyhöz nevének megváltoztatása érdekében, mert mint mondotta, sokkal szebben hangzana a Blum Előd: álmos, egyszerû kijelentő mondat helyett az a variáns, hogy Blum Álmos Előd), szóval a Szapora Sógor azért merülhetett a feledés titokzatos tartományába, mert a tiszavirág-életû bécsi döntés után négy évvel a visszatérő román hatóság olyan háborús bûn elkövetésével vádolta, amely arra késztette nagyszámú családját, hogy az első lehetőséggel élve távozzék a filiszteusok földjén akkoriban kikiáltott Izráel állam területére.
Blum Előd Álmost azzal vádolta a Hatóság, hogy a magyarok bejövetele, azaz a bécsi döntés után, azon az ünnepségen, amelyen a város hódolt a fehér lovon léptető Horthynak, a fönt nevezett a már említett dupla sólet hatására a nacionalista, horthysta, fasiszta magyar csürhe előtt, annak kimondott szórakoztatására elfingta a román királyi himnuszt, meggyalázva ezzel a jóérzésû román alattvalók nemzeti méltóságát.
Letartóztatása után a munkaszolgálattól a végelgyengülés határán leledző Szapora Sógor hiába tagadott, hiába könyörgött, hogy állítsanak legalább egyetlen tanút, aki azt állítaná, hogy hallotta, amint Horthy fehér lovának segget mutatva, a vádiratban említett melódiát a vádiratban említett módon produkálta, mert a vallatók hallani sem akartak arról, hogy mindez csak legenda.
- Te zsidóbérenc - vágta szájon Istvánfi-?tef?nescu Constantin-Szilárd a vádlottat.
- Én, kérem szeretettel, már maga vagyok a zsidó, nem lehetek a saját bérencem - próbált kellemesebb hangot találni Blum, de egy újabb pofon után rájött, hogy itt semmi esélye sincs, ezek azt akarják, hogy ismételje el a sosemvolt produkciót, s ettől nemcsak elkeseredett, de le is mondott arról, hogy valaha is látni fogja népes családját, mert ha sikerült volna az, amit tőle vártak, akkor kaphatott volna himnuszgyalázásért néhány évet, de mert biztosan tudta, hogy ez nem sikerülhet, fölsejlett előtte a vég. Ezek itt addig fogják kínozni, amíg belehal.
- A himnuszt - dübörögte Topoloaga alhadnagy.
- Üres gyomorral? - jött meg Blum bátorsága. - De hiszen a hadnagy úr még egy vékonyat sem tudna szellenteni üres gyomorral. Én pedig akkor hogyan játszhatnám el a himnuszt?
A vallatók magára hagyták, hosszas tanácskozás kezdődhetett az ügyeletes szobában, mert csak jó másfél óra múltán tértek vissza, s a főromán Istvánfi-?tef?nescu Constantin-Szilárd - kinek, mint mondotta, még a nevét is el akarták venni Horthyék - szinte kedves hangon kérdezte:
- Káposzta vagy paszuly a megfelelő?
- Sólet - jelentette be igényét Blum Előd Álmos. Majd hozzátette: - Természetesen libazsírral, úgy, ahogy csak anyósom tudja.
- És hány adag? - érdeklődött a vallató.
Blum végiggondolta helyzetét, s rájött, hogy nem tehet egyebet, mint hogy elhúzza az időt. Ezért hosszadalmas töprengés után válaszolt csupán.
- Ön azt hiszi, hogy elég egyetlen napon sóletet ennem? De hisz akkor maga téved. Egyetlen napi paszulyevéstől lehet böffenteni, lehet suttyomban büdösíteni, de nem lehet tartalék szeleket gyûjteni.
- Akkor? - vonta föl szemöldökét Topoloaga alhadnagy.
- Lehet, hogy csak néhány hét, de az is lehet, hogy hónapok kellenek ahhoz, hogy a munkaszolgálaton kigyengült beleim tartani tudják a hangszínhez, hangerőhöz szükséges mennyiséget.
- Hónapok?! - kételkedett a hallottak valós voltában a katonai ügyész, aki mindeddig csupán csöndes szemlélő volt, de aki tulajdonképpen nem is ügyészi mivoltában volt jelen, hanem mint szakmai sovén, aki föl sem tudja tételezni, hogy az ő híres mutatványán kívül létezhet valami jobb is a mûfajban.
Az ügyész ugyanis az önköpőfutás rekordere volt. E bonyolult s nem is egész köznapian hangzó elnevezés azt az egyszerû folyamatot volt hivatott megnevezni, mely abból állt, hogy egy Stollwerk elszopogatása után a vastag nyálát abszolút függőlegesen fölfelé köpte, majd nyitott szájjal fogadta a visszhulló, immáron sporteszközt, lépett egyet, újra köpött, újra lépett, de mindezt olyan sebességgel, hogy távolról föltartott fejû maratoni futónak látszott.
Az ügyész tehát kételkedett abban, hogy Blumnak csupán hónapokra lenne szüksége az altesti himnuszdúdolás felfrissítésére, mert saját tapasztalatból tudta, hogy egy hosszú kihagyás után nem megy könnyen a visszatérés.
Így született meg a döntés, hogy Blum (törvénytelenül ugyan), de a rendőrségi fogda lakója lesz, s reggelire, ebédre és vacsorára is sóletet kell ennie.
- Beledöglik - mondta ki a szentenciát az orvoskari százados.
- Bele - mondta elhalóan Blum gázzal való feltöltődésének ötödik napján, amikor már mája, epéje, gyomra s különös módon az ágyéka is fájt. - Ezt nem fogom megúszni, pedig már megy - nyögte, s az orvos ijedten figyelmeztette.
- Várjon egy kicsit - majd fölrohant értesíteni a katonai ügyészt, Istvánfi-?tef?nescu Constantin-Szilárdot, Topoloagát, s hosszas töprengés után úgy döntött, hogy lehozatja a kollégium zenetanárát is, aki ellen az volt a vád, hogy valami verébfélét tanított be a magyar himnuszra.
- Maga hallja? - kérdezték a szétroncsolt arcú zenetanárt, de az is csak a magyar nyelvet időnként felejteni akaró Topoloaga (Topolyay Menyhért). - Na, halljuk - szólt rá a láthatólag végóráit élő Blumra.
Blum sóhajtott, valamit nyögött, aztán alig hallható gázszivárgást észleltek a kihallgatás vezetői.
- Hajoljon közelebb - biztatta az orvos a katonai ügyészt.
- Nem szagolni akarom, hanem hallani.
- Maga hallja? - kérdezték a szétroncsolt arcú zenetanárt, de az is csak a fejét rázta.
Blum fölnyitotta szemét, aztán kacsintásfélét erőszakolt, s most gyengén, de mintha mégis elhangzott volna egy sikertelen kísérlet, s bûze betöltötte a levegőt.
A kitépett nyelvû zenetanár eltorzult arcán diadalmas mosoly vonult át, aztán villámsebesen jegyezni kezdett, bár a többiek nem hallottak semmit, mert gyorsírói minőségében fülével elfedte a hangforrást.
Percekig jegyzetelt, s csak akkor fejezte be az írást, amikor Blum utolsó sóhajtás gyanánt hatalmasat dörrentett a cella pisszenéstelen csendjébe.
A katonai orvos Blum csuklóján az ütőeret kereste, de még az avatatlan is látta, hogy mindez fölösleges.
Blum halott volt. Elkészült belőle az a szerves eredetû valami, amit hullának neveznek, de amennyiben hozzátartozók vagy ismerősök kell beszéljenek róla, akkor már halott, s ha egészen közeli rokon tenne említést róla, akkor csak néhaiként emlegeti majd. Olyan néhaiként, akinek sírjára ilyen halottak napi áhítatban illik vinni egy-két szál virágot, akinek sírján meg kell gyújtani a kegyelet gyertyáit.
Most éppen erre készült a Súrlott Grádics törzsasztala, s az emlékezés hevületében, azért, hogy jövőre el ne felejtsék, arra kérték a vendéglőst, írná föl nekik a néhai zenetanár nevét is, mert jövőre ő kerül sorra. Hiszen a Blum Előd Álmos ügyét lezáró tárgyaláson a katonai fúvószenekar trombitása hamisan és pontatlanul ugyan, de eljátszotta a tanár által gyorsjegyzetelt partitúrából a magyar himnuszt.
- A magyar himnuszt, uraim, nem mintha Blum azt játszotta volna a halálos ágyán, hanem azért, mert a tanár a cinegéjén kívül egy regáti román zenésztől is csupán azt szerette volna hallani.
A társaság indulni készült, s a csoszogások, krákogások, aprópénzcsörgés közepette is hallhatta a Súrlott Grádicsnál borozók zöme, hogy Ötödik Békai mintegy tanulságképpen azt mondja:
- Ó, idők anyja, egyik diktatúra hülyébb, mint a másik. Az egyik az éneket bünteti, a másik pedig a hangszert.
Vári Attila