Mi, Romániában élő magyarok felszabadulásaink dolgában is előbbre vagyunk másoknál, nem panaszkodhatunk, nekünk ebből is duplán-triplán kijutott. A téma felvetését napjainkban az teszi időszerûvé, hogy a háború után összefaricskálva megmaradt Magyarországon április 4-e körül annak kapcsán kaptak össze némely jó férfiak, hogy ez az örvendetes dolog április negyedikén esett-e meg velük, vagy egy hét múlva, mert a szülőföldjük-országuk védelmének szent kötelességét valló honvédek még április 12-én is szembefordultak a dicsőséges felszabadító Vörös Hadsereg hős katonáival. Az eufóriás örömünnep helyett a harcok lángoltak fel.
Potomság ez, itt van május 8-a, egész Kelet-Európával együtt ünnepelhetünk, pótolni lehet a mulasztást, ha valaki megfeledkezett volna a magyar felszabadulás nagy napjáról. A nagy magyar vita egyébként sem annyira a dátum körül dörgött, hanem abba az irányba csapódtak be a vitarepeszek, hogy valójában felszabadulás volt-e ez az ,,orosz bejövetel?, ahogyan Alsócsernátonban mondják, vagy megszállás.
Amennyiben a Magyarországon meglévő emlékmûállomány felől nézzük a dolgokat, felszabadítás volt ez, amelyre Magyarország népe repesve várakozott, hisz az ország széltében-hosszában ott ágaskodnak a települések fő helyein a testes felszabadítási emlékmûvek. Úgy tudom, több helyen mostani pártirányítással és referendummal döntött a lakosság ezek megőrzése mellett.
Ne menjünk messze, a jelenség nálunk is szembeköszön, megtépázva bár, de a szovjet emlékmû ott trónol Sepsiszentgyörgy parkjában, és hirdeti felszabadulásunkat.
Abban viszont nem vagyok bizonyos, jól teszem-e, ha Magyarország felszabadítását egybehabarom a miénkkel, mert éppen az április negyedike kapcsán csikorgó lánctalpas vita a bizonyság arra, hogy nekünk nincs is közünk az ő felszabadulásukhoz, a maguk tízmilliójával elégedett okosok honnan tudnák, hogy akkoron itt, Erdélyben mi is Magyarországon valánk. Ebből az irányból nézvést rajtunk már hét hónappal azelőtt megesett ez a felszabadulási öröm, az Úz völgyében 1944. augusztus 26-án, Sósmezőn két nappal később, Háromszék egészében szeptember 8-án. A jelenlegi magyarországi politikai kurzus szerint viszont mi nem voltunk és nem vagyunk magyarok, csak az én makacs emlékezetemben motoszkál, hogy nekünk apánk, anyánk, minden pereputtyunk, a szomszédságunk, falunk, szülőföldünk lakói magyar állampolgárként élték meg felszabadulásuk örömteli napjait, a menekülésüket, kirablásukat - voltak, akik lányuk, anyjuk, nagyanyjuk megerőszakolását s a férjeik, fiaik elhurcolását -, de ezt a mai Magyarország nagyjai közül többen annyira sem érzik, mint az amputált lábú nyomorék a csonk idegvégződéseibe költözött álfájdalmat.
Még mindig az örömünnepeink körül bóklászva nekünk egy harmadik felszabadulásos farsangolásra is alkalmunk van. Ez augusztus 23. Ha tovább tágítjuk a való világ történelme felé a kört, akkor azt tapasztaljuk, hogy Felvidék magyarsága is külön üli meg az ő felszabadulásának örömét, a vajdaságiak is külön dáridózhatnak a mintegy negyvenezer magyar kiirtásának évfordulóin, mert ezt a mai magyar ,,központi hatalom? éppen úgy átpasszolta a határon túlra, mint a mi felszabadulási ünnepünket.
Helyzetünket most ne bonyolítsuk azzal, hogy a mi székelyföldi-erdélyi magyarjaink széltében-hosszában végigharcolták az egész Kárpát-medencét, hogy volt csernátoni szomszédom, Orosz Dénes bácsi a debreceni tankcsatában esett el, de volt, aki Szombathelyen vagy Sopronban, ismét mások a Bodrogközben. Ezek aztán igazán megkapták a felszabadulási porciójukat, ha élnének, másfél esztendőn át ünnepelhetnének, mert az a felszabadítási folyamat időben 1944. augusztus 26-tól 1945. április 12-ig tartott, illetve volt, aki május 8-án valahol Németországban szabadult fel.
Vannak azért, akik nem éltek a sok ünnepi alkalommal és lehetőséggel. Ezekkel a felszabadulásokkal is úgy vagyunk, mint mindenféle erőszakkal. Akit egyszer megerőszakoltak, sem ő, sem a környezete nem kíván visszaemlékezni rá. Hát akkor az, aki többször is átesett az ilyen tûzkeresztségen? Rémálom ez, különösen, ha ezt a borzalmat ideológusaink biztatására örömként és ismétlődően újra kell élni.
Sylvester Lajos
Támogassa a Háromszéket!
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó).
Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.