Az uzoni Veres Zsolt agrármérnök abban különbözik a sorozatban eddig szereplő gazdáktól, hogy hozzá fogható tudatossággal talán egy sem végzi a dolgát. Vegytiszta árutermelés, amit folytat, mégis számol azzal, hogy a mi viszonyaink között a fogyasztói mentalitásváltás csak fokozatosan és nagy üggyel-bajjal tör utat magának. Termelőként érdekes kettősség jellemzi: gazdasága méretei miatt egyetlen munkaerővel, a sajátjával beéri, az önalkalmazást esetében azonban nem kell önkizsákmányolásnak tekinteni, ettől okosan megóvja magát. Fölötte áll hát annak a világnak, melyben az önkiuzsorázás a szokás, az idegen munkaerő alkalmazásától mégis idegenkedik, sőt, úgy intézi, ne is legyen szüksége rá. Gazdasága ugyanakkor a végletekig szakosodott, egyetlen végterméket visz a piacra, bár annak előállításához százféle mûveletet végez, egyaránt mûvel földet és tenyészt állatot. Sokoldalúságban is állja hát a versenyt bárkivel. A 36 éves uzoni gazda a rendszerváltás nyertese oly értelemben, hogy akkor lépett ki az életbe, mikor hirtelen megnyílt a lehetőségek tág horizontja a vállalkozni kívánók előtt. Mint látni fogjuk, a szülőknek, nagyszülőknek - bár kifosztotta őket a régi rend - erkölcsiekben sikerült átadniuk azt a munkakultúrabeli pluszt, ami különben egy rendbe szedett gazdaság áttestálásával járt volna morális ráadásként.
Futballpályányi udvar
Hatalmas udvarra lép be a riporter, negyven árnál többön nyújtózkodik a beltelek, melynek utca felőli sarkában a nagytata által épített tágas házban él ma Veres Zsolt informatika-tanárnő feleségével és másfél éves ikreivel. Aki orrát arra készítette fel, hogy egy sertéstenyésztő portáján esetleg kevésbé kellemes illatok fogadják, nem győz csodálkozni azon, hogy a bûznek nyoma sincs, utóbb látja, hogy a betonpajta jó távol áll a lakástól, és zárt a ház felé, korszerûen tisztán is tartható, az emésztőgödör meg túl van az udvart lezáró gazdasági épületsoron. No de hiába a kellemes meglepetés - a gazda elnézést kér: délelőtt 11 óra, a föld a tegnapi esőtől nedves, most kell permeteznie a krumpliföldön, megkér hát, este etetés után keressem fel. Azzal felül a mûanyag tartállyal ellátott traktorra, és kipöfög a szépmezői síkra.
A hatalmas udvar és a rajta álló, jómódra valló épületek, a mögöttük elterülő kert a családtörténet foglalatát képezik, több nemzedék törekvéseinek eredményei öltenek bennük testet, mint kiderül az első kérdések után.
- Az édesapjában is megvolt már az ambíció?
- A nagyszüleimnek is cséplőgépük volt már! Persze, kuláklistára kerültek, valamikor az ötvenes években kinyitották a kaput, és traktor, ló, szekér, cséplőgép, minden odalett. Nagyapám erre úgy reagált, hogy sose állt be a kollektívbe. Ráadásul a biztosítási papírjait is elveszítette, nyugdíjat sem kapott. Egyedül kellett fenntartania magát, kilencvenévesen halt meg 1991-ben. Állatokat tartott, s szerencséjére az öccse földjét is mûvelhette, azt még idejében átíratta a testvérére, az egy hektárja mindig megvolt hát. A pajta akkor épült, volt benne disznó, tehén, minden. A malacokat eladta, harminc éven át így tartotta fenn magát.
Semmit nem kaptak vissza
A házigazda némileg sarkítottan fogalmaz, de lényegében igaza van:
- Nem igaz, hogy mi, amink volt, visszakaptuk. Ma is megvan a listánk, hogy miket vittek el. Rengeteg mindent. Apja már tízévesen a Fordson traktoron játszott. ?91-ben, mikor a kollektívben mindenki megfogott, amit tudott, és vitte el - ő hazahozta ugyan a traktort s az utánfutót, de mi azért utóbb olyan árat fizettünk, hogy szinte újat vehettünk volna belőle. 250 000-be került, amikor az újért 300-at kértek. Ezért mondom, mi nem kaptunk semmit vissza. A két hektárt igen, a gépekért viszont semmit. És ez lett volna a számottevőbb.
A gazda édesapja ipari szakmát tanult, finommechanikát végzett, de a megye akkor nevezetesnek tekintett uzoni állami gazdaságában dolgozott karbantartóként. A háztáji gazdálkodást végig ûzte, 1991-től lendületesen kezdett hozzá a család valamikori jómódja visszaállításához. 2000-ben bekövetkezett halála után ennek folytatása fiára hárult, neki azonban ennél több sikerült: teljesen új lapot nyitott. Nem is egy vonatkozásban.
- Felesége értelmiségi és városi lány. Sikerült idehonosodnia?
- Sikerült. Gyermekkorában Papolcon a nagyszülőkhöz jártak kertészkedni.
- 36 éves. Nem kis idő.
- Foglalkoztam mindennel. Dolgoztam gyárban, voltam pedagógus, de a gazdálkodásról sose mondtam le. A líceumot Szentgyörgyön a Puskásban végeztem. 1993-ban Gyöngyösön a főiskolán beiratkoztam a növénytermesztési mérnökire, távoktatáson végeztem el, közben tanítottam. Azért haragszom az RMDSZ-re, mert hitegettek, hogy honosítják a diplománkat, máig sem sikerült, bár Temesváron három vizsgát letettem. Járatták velem az országot, de még mindig csak folyamatban van. Bizony számított, mert az uzoni általános iskolában csak mint érettségizett voltam alkalmazva, s ezáltal sok pénzt veszítettem. Apja meghalt 2000-ben, s nekem döntenem kellett: vagy maradok az iskolában, s mellette szerényebben gazdálkodom is, vagy komolyan veszem a gazdálkodást, és akkor kiállok a tanügyből. Két tanügyi fizetésből nehezen lehet megélni. Úgyhogy én a gazdaságot választottam. Rengeteg a munka: száz disznó és harmincöt hektár!
Amióta a saját szakállára dolgozik, Veres Zsolt szépen gyarapodott.
- 2000-ben még alig volt 15 hektár. Nem saját, nagyobb része bérlemény. Saját három hektár volt, ehhez én még vettem négyet, a többit bérlem. Tudom, hogy az árak csak felfelé mehetnek, de azt sem tudja az ember, mit fogjon meg. A traktorhoz kellett vetőgép, kellett egyéb. Most vettem egy kombájnt, mégpedig azért, mert ha nincs, csak az aratás 70 millióba került volna, így a 150 milliós ár két év alatt megtérül. Egyéb gépeim: nagyjából minden megvan. Még kellene egy pityókaszedő kombájn és egy frézer, illetve egy pityókaültető is. De ezeket már közösen valakivel szeretném megvenni, mert szezongépekről van szó, kihasználtságuk úgy jó, ha nagyobb területet mûvelnek velük. Hat hektár pityókám van, de ha összeállnánk hárman például, e gépeket legalább 18-20 hektáron lehetne használni.
Íme a társulási hajlandóság első nyílt jelentkezése sorozatunkban. Vajon honnan érkezik rá válasz?
Mindenki húzódik
mindenkitől
- vélekedik Veres Zsolt, de hozzáteszi: - Viszont rájöttünk, hogy muszáj valamit csinálni, mert egyedül nem tudsz megélni.
- 1993-ban indultunk egy gőlyével, két bikaborjúval és két hektár földdel. Lassacskán nőtt a gazdaság. Romániában egyelőre kölcsönből gazdálkodni nem lehet. Ilyen kamatok mellett semmiképpen. Olyan négy-öt százalékosak mellett esetleg, ha hosszú lejáratúak ráadásul. Ígéret van, látom, a kormány is próbálkozik, de a szegény embert nem segítik. Én például szeretnék modern istállót, 500 férőhelyes disznópajtát építeni, ott a Sapard-program. A felét megtérítenék ők: de úgy, hogy előbb legyen felépítve! Nekem arra nincs pénzem. Tehát a Sapard azokat segíti, akik nem úgy szorulnak rá, mint mi.
- Azért ahol száz sertés van, ott komoly tőke foroghat már. Hogyan döntötte el, hogy szakosodik?
- Én rájöttem valamire. Úgy gazdálkodni, hogy egy tehén, három disznó, négy juh, öt liba, tíz tyúk és egy kakas - nem érdemes. Az legfeljebb az éhhaláltól óv meg. Én nem foglalkoztam tehenészettel, mert az még jobban leköt, mint a sertéstenyésztés. Tiszta növénytermesztésből is nehéz megélni, bár én csinálnám szívesen azt is. Ha lehetne szerződésesen végezni, s megvennék minden termékem. A növényi kultúrák mellett az idénymunkálatok közt szabadabb lehetnék, az állatok mellett nincs se ünnep, se szabadság. Szerencsére még édesanyám besegít, ha egy nap elmegyünk valahova. Azt is kiszámítottam, még amikor 50 disznó volt, ha egy embert alkalmaznék, elvinné minden jövedelmem. Nem állítom, hogy napi tíz órát bajlódom velük: végül is reggel és este egy-egy óránál többet nem vesznek el. Hogy valakinek ezért adjak egy rendes fizetést, nem érné meg. A másik: a mai világban lelkiismeretes munkást, aki ne lopjon meg és mindent elvégezzen, nehéz találni.
A gazda a takarmánynak valót maga termeli meg, búza, árpa, zab, minden megterem a 35 hektáron, a gépi mûvelést is maga végzi. Mi több:
- Én azt szeretném, ha a sertéshús feldolgozását is magam végezhetném. Akkor a gabonától a húseladásig mindenen én nyernék. De hogy én 100 disznót feldolgozzak - előírásszerû vágóhídon, állatorvossal stb., stb. -, nem tudnék megfelelni a követelményeknek. Én ettől félek most a legjobban. Itt se a szentiványi malom, se a vágóhidak nem felelnek meg a követelményeknek, melyeket 2007-től a belépés támaszt velünk szemben. Ha mindent bezárnak, ki fogja a termékeinket átvenni? Szerintem mi az értékesítésen fogunk nagyot bukni. Én, ha pályázatot nyernék, abba is belemennék, hogy 400-500 disznóval a falun kívül alapítsak farmot, akkor tényleg alkalmazottakkal is dolgoztatnék - de ha csődbe megy minden felvásárló, kinek adom el, amit létrehozok?
A piac változik
Az aggodalom érthető és jogos, a biztos szerződések nyújtotta nyugalmat viszonyaink ma megvonják a gazdáktól. A kilátások mégsem ennyire borúsak. A gazda eddig a Casalcónál vagy a szépmezői feldolgozónál értékesítette sertéseit, megkapta a kilónkénti 12 000 lejes állami támogatást is, újabban azonban felfigyelt a helyi piac sajátos változásaira. Előbb azonban pár szót még a tenyésztés módszereiről:
- Mikor nőni kezdtünk, a valamikori egy gőlyénk mellé 1994-ben még lett kettő, s így minden évben kettővel több. A malacokat felnevelem, eladom, a gőlyeállományt szaporítom. Most hat van, évente kétszer malacoznak. Mivel a pajtám viszonylag kicsike, úgy intéztem, hogy például három malacozik januárban, három negyedévre rá, az első három következik júliusban és a második három ősszel. Ahogy mennek ki a felnevelt disznók, jön utánuk az utánpótlás, egy körforgás szerint, azaz a pénzjövedelem is állandóan van. Direkt húsdisznók tenyésztésére törekszem. Még egy ciklus, és elérem, hogy a szalonna másfél-két centis legyen, ahogy meg van írva a nagykönyvben. Illetve hát egy gőlyének mondjuk van öt malaca vékony szalonnával, és öt még visszaüt az anyai vonalra, azaz nem éppen olyan húsos. Ami nem baj, nem a vágóhídnak adom el, hanem - érdekes tapasztalat - egyre többen jönnek hozzám, akik a vastagabb szalonnát szeretik.
Hizlalni mások helyett: háztáji középüzem
- Ezek a fogyasztók úgy érzik, ha az ujjnyi szalonna megszárad, nincs mit enniük. Elvárják, hogy a szalonna legyen vastagabb. Van még egy reményem. Az emberek kezdenek rájönni, hogy a nagy üzletek nem azt a minőséget adják, amit például én házilag állítok elő. Megveszik tőlem, maguk dolgozzák fel, és azt állítják, más íze van a húsnak, és nem csupán azért, mert maguk töltik a kolbászt. E helyi piacban reménykedem, ez talán menni fog egy darabig. A sertéstartáshoz persze kitartás kell, és az, hogy ne egy évre számoljon az ember. Ez a mezőgazdaság egészére érvényes. Tudnék olyan évet mondani, melyben nemhogy nem nyertem, de kimondottan ráfizettem. Olcsó magyarországi disznóhúst hoztak be, ráadásul szárazság jött, egy hektáron 800-1000 kiló búzám ha termett, árpa még annyi sem. Hiába volt meg a föld, alig arattunk valamit. Mikor a bért terményben kiadtam, a maradékot elvetettem, üresen állt a gabonaraktár. Döntenem kellett: felszámolom az egészet, vagy átvészelem valahogy. De már az idei nagyon jól sikerült. Ezért mondom, a mezőgazdaságban három-négy év átlagával kell számolni, abból derül ki, mit érdemes csinálni és mit nem.
B. Kovács András