
Persze, Zsuzsinkó, Te ezt nem érted. Én sem értem. Mert a teremtette szó itt csak olyan, mint a sós szó sós és ketyeg talányban. Különben is: ezt én ragasztottam hozzá.
A többi: ősmagyar. Honnan tudom? Mert: Te sem érted, én sem értem, egy magyar ember sem értette, akitől megkérdeztem. Az olyan hangtestek pedig, melyek a magyar embernek nem mondanak semmit: általában ősmagyar nyelv szoktak lenni.
Nehéz bajt raktál a vállaimra azzal a kéréseddel, hogy mi a mai magyar irodalomban és képzőmûvészetben az ősmagyar. Egész délután lombfûrészelte a lelkem ez a fogas kérdés, és este is csak egy nagy tál hagymás pityóka után tudtam elaludni. Alszom, alszom, hát csak nagy viszketésre ébredek. Odavakarózom a tarkómhoz: s ím, egy kínai copf simul a markomba. Odavakarózom a bal lábszáramhoz, hát éppen úgy átjapánul, hogy csoda, mialatt a jobb lábszáram úgy áttutenkhámenül, hogy Kairóban sem lehetne jobban. De már delaware jobb vállam, kalmük bal vállam, inka mellem, maori nyakam, balti-árja ádámcsutkám, zürjén hormonjaim vannak, és így tovább. Még botokund-átlényegülésem is történt, de inkább csak az egyéniségem északi tájain. Nagy nehezen kimászom az ágyból az etnográfiai zsinatommal a tükör elé. Hát: olyan ősmagyar vagyok, hogy a frász körutazást rendez bennem tour-retour jeggyel.
Na - mondok -, az ancúg már megvan, így talán könnyebben találok feleletet a Zsuzsikó kérdésére. Nekiindulok, bekopogtatok az ősmagyar irodalom kapuján. Egy elég ártatlan mindennapi fej dugódik ki, kérdi:
- Künn Csüng tokerama tomahawk Vistula?
- Jancsekiang ramszesz kala ui vedessa hell! - felelem.
Én sem értem, mit mond ő, ő sem érti, mit mondok én. Én sem értem, mit mondok én, ő sem érti, mit mond ő. Világos: olyan ősmagyarok vagyunk, mint egy pintyet fogott kefekötő. Örömkiáltással nyit kaput, nyakamba ugrik:
- Bumerang tozsó hiawata Nimu Tarem - lelkendezik.
- Mieleni basibozuk Shiwa - Trestina - őrjöngök én.
Odasúg nekem: - Nem beszélnénk magyarul?
- De: éppen. Ugye, az ősmagyar irodalmi kalauzhoz van szerencsém? Lesz szíves széttájékoztatni engem területén, hogy tudjak felelni a Zsuzsika kérdésére?
- Kérem, tessék velem jönni. - Egy fiatal nő és egy idősebb úr jönnek velem szemben. Kérdem:
- Kik ezek?
- A fehérnép: a Platina ángya, a férfi a Cink ipa.
- Mi az, hogy Platina meg Cink?
- Nálunk általában mindenkinek állat-, ásvány- vagy növényneve van. Mi még az őstermészetben élünk. Lássa, az a két lepkéző hölgy ott a Spenót húga és az Ichtiosaurus jegyese. Az az úr pedig, aki most rakja fel a karjára a papírmasé izmait, Vasbeton kagán, az öreg Acél ifa.
- Mi az, hogy kagán?
- Hát, kagán. Az ősmagyar irodalomban nem szabad kérdezni, hogy minek mi az értelme. Mi még primitívek vagyunk, nálunk még nincs semminek értelme.
Továbbmegyünk. Hát olyan gőzfelhőbe kerülünk, hogy a szekérrudat a kis lábujjkánknak látjuk benne. Egy hatalmas tûz fölött óriási fazékban fő valami, egy író nagy kalánnal ájtatosan kavargatja. A tûz körül ezrei vannak a szankszrit, szláv, germán, görög, latin, hindu, finn, török, tunguz, néger, inka, indián stb. mitológiai köteteknek. Piros menyecskék apró darabokra vágják őket, és úgy öntik bele a gőzölgő fazékba. Elámulok: - Mi a fészkesfity-ősmagyarság ez?
- Az a híres író főzi itt az ősmagyar mitológiát. Még csak a patagón mitológia hiányzik hozzá. De azt csak feketepiacon lehet kapni, erre pedig nem futja az ősmagyar büdzsé.
Halk sírás üti meg a fülemet. Kissé távolabb tőlünk, egy szegletbe húzódva két csoport felénk meredő szemrehányó szemekkel siránkozik. Szólok:
- Szabad úgy tennem, mint aki tudni akar és kérdez? Kik azok a bús alakok?
- Menjünk hozzájuk, halljon saját füleivel.
Az egyik csoportban csak ketten voltak. Egy melankolikus, elegáns úr és egy alig méternyi magas, furcsa öltözetû aggastyán. Mielőtt szólnék, az elegáns úr felém sóhajt:
- Ne kérdezz, én Cooper Fenimore voltam virágzásom idején. De most már csak Fene Mór vagyok, mert a fene mórikál, hogy ezek itt jobban tudnak talmi primitívséget gyártani, mint én. Ez az embercsutak itt mellettem a híres, deli Bőrharisnya volt. De most már ő is csak Mûrostzoknivá töpörödött bánatában, hogy nem bírja a konkurenciát az új konfekcióval.
A másik csoportra rögtön ráismertem. Vajda Péter volt Vaykoontala, Joridala, Mirmah és Jugur társaságában. Péter úr felzokog:
- Szintén zenész.
A két csoport könnyekbe olvadt, s hogy a sírásfolyó el ne sodorjon, nagyot ugrottam, resp. finn-ugrottam. Egy kis könyvállvány volt előttem, rajta díszes könyvek. - Ezek az ősmagyar irodalom forrásmunkái - magyarázza a kalauz. Olvasom a hatalmas kötetek sarkán az aranyos betûket:
- Joschka: Grundriss der rasenden Sprachwissenschaft.
Advocat Dr. Hanemcsurrancseppen: Der Bauch als einzige authentische Quelle der vergleichenden Sprachwissenschaft.
Dr. Mélyhelyi: A turán-magyar fültekervények fejlődése a Krisztus előtti XVII. század húszas éveiben stb., stb.
Erre aztán át is kopogtattam az ősmagyar képzőmûvészekhez. Amint a nyitott kapun be akarok lépni, egészséges, vidám hang csendül meg mögöttem:
- Jó napot adjon Isten!
Hátranézek. Az Édesanyám hazájának: Kalotaszegnek napja sugárzik rám egy pompás türei parasztlegény arcáról. Kérdem:
- Hát maga mit keres itt?
- Feljöttem egy kis pénzt keresni. Talán mintának felfogadnak a mûvész urak.
Együtt megyünk be. Itt nincs kalauz, mehetünk, amerre tetszik. Világos mûtermekben lelkes mûvészek dolgoznak. Egy szobrászhoz megyünk. Gyönyörködve nézi most bevégzett szobrát. Egyiptomi legény. Mérleghiteles, százpercentes egyiptomi legény, egyiptomi giccs. Annak idején minden egyiptomi fajfenntartó évente legalább két ikret köpött a világra ebből a fazonból. A mûvész meglát, felém rajong:
- Mester, hát nem igazi ősmagyar mûvészet ez? Ez egy inárcskakucsi magyar parasztlegény. Nem megszólalásig olyan, mintha Egyiptomban, a piramisok árnyékában született volna? Íme, rátaláltam ős-ázsiai mûvészetünkre.
Melankolice feleltem:
- és az én link tanáraim elhitették velem, hogy Egyiptom Afrikában van! De tényleg, aki ennyire előírásosan egyiptomi, az csakis ősmagyar lehet. Menjünk, Marci (ez a kalotaszegi) odébb.
Belépünk egy másik szobrászhoz. Dolgozik. Egy nyolcvanhat éves rokkant tót paraszt ül modellt neki, arcán az aggkori hülyeség ürességével. A modell mellett egy állványon egy kínai kuli képe van. A szobrász bő dumával mutat a készülő anyagra:
- Nézze, kérem, ez az ázsiai ősmagyar mûvészet. Ez egy magyar honfoglaló vezér lesz, az etnográfiai múzeum homlokzatán fog állni. Én az Öreg Kupec Tóniból és abból a kuliból egy olyan ősmagyart Göregáborítok egybe, hogy az öreg Gárdonyi felkacag a sírjában.
Szelíden ajánlottam:
- Nem jobb volna modellnek a Marci?
A mûvész gyanakvó szemmel nézett a legényre:
- Hogy hívnak?
- Nagy Marcinak.
- Nagy Marci! S te ilyen névvel akarsz bejutni a magyar mûvészetbe! Hová való vagy?
- Kaloteszegre.
- Megőrülök! - ordította a mûvész. - Ha legalább Elbassanba vagy Pozarlikba való volnál. A szüleid is odavalók?
- Oda ám minden retyerutyám vagy ezer év óta.
- És ilyen emberrel csináljak én ősmagyar mûvészetet! Takarodjatok innen, mert olyan dühbe jövök, hogy minden alkotásom összezúzom, és akkor ti lesztek felelősek a világtörténelem előtt.
Elinaltunk. Már csak annyi erőnk maradt, hogy egy szamurájnak festett Atillát rémültünk a szemeinkbe. Nem volt az sem szamuráj, sem Atilla, hanem egy rosszul szabott kályhaellenző.
Most pedig idereszketem neked, Zsuzsika, a kérdésedre összetapasztalt választ:
1. ?smagyar irodalom és mûvészet az, ami nem magyar, ami sohasem volt magyar és sohasem lesz magyar. Ami minden lehet, de magyar nem.
2. Valamint egy ötvenéves ember testi-lelki lényegét, teljesen kifejező keresztmetszetét, lelkének lelkét úgy rajzolhatod meg: ha lemásolod egy tőle földrajzilag lehetőleg távol álló pasas csecsemőkori pelenkáját az akkori használat állapotában, azonképpen az ezerszáz év óta Európában, európai levegőben és viszonyokban élő magyarság lelkét, lényegét legjobban kifejezheted, ha ócska egyiptomi, japán, kínai, kalmük, inka, gurka vagy a magyaron kívül bármely más szobrot vagy képet utánzol.
3. Az ősmagyar szobrász és festő nem a világ öt érzékén át lelkévé fájó és örvendő domborúságait és színeit ábrázolja meg. Hanem: elméletet, világnézetet, programot, szpícset, povedálást, dumát, dumát, dumát. Így voltaképpen nem szobrász és nem festő, hanem: újságíró agyagban, bronzban, márványban, kövekben, festékben és egyéb alkalmatosságban.
Ezeknek utána turán-eurázsiai balti dinár melankóliával csókol ősbátyád
a Bauxit kuzenja
nép-nemzeti nevén:
Gúnya-Kováts Szabó Dezső Tibor Elemér
Ui.: Jaj, igaz, Zsuzsika, zumtuchel mic vogmuc?
Film-Színház-Irodalom, 1943. 43.