Az a nap sem kezdődött másképpen, mint a többi. Tejeskávé volt reggelire, csevegett Holló, miközben a rabok kórusát újra színre emelte a gépezet, hogy a nagy sikerre való tekintettel énekeljék el újra a mûvet; aztán Elma felöltöztette Hollót, eligazgatta álla alatt a széles masnit, amely a kalapját tartotta, s kislány és nagyanyja sétára indult a városban.
Csak a nagytörténelemben mutatkozott szembeszökő különbség. Akik azonban már évszázadok óta élik a maguk nagytörténelmét, nem feltétlenül hajlamosak rá, hogy észrevegyék? milyen szót is használt Holló?? a homlokegyenest ellenkező? megvan!, a diametriális változás ideje jött el. S mintha mégis érezte volna! Mentek a Kornis utcán a Wesselényi Miklós utca felé, mint rendesen, aztán a ferenciek templomának szentélyénél Elma elkanyarodott, a Bocskai utcán visszament Mátyás szülőházáig, s onnan a Klastrom utcán át éppen haza is mehetett volna a Karolina térre? Uraim! Elma éppúgy járt körben az Óvár utcácskáiban, ahogyan Holló ma éjszaka, szinte ugyanoda érkezve vissza, ahonnan elindult, és mégsem? Megnézte jól a Tauffer-házat, pedig láthatta már épp elégszer. Annyira megnézte, hogy a kislány Hollónak is ráirányította a figyelmét, aztán a Mátyás király utcán fölment a Főtérre.
A Főtéren a Szent Mihály-templom előtt tömeg állt, üvöltések hallatszottak, por szállt. Volt valami olyan szag a levegőben, mesélte Holló, amilyent még sosem érzett. Elma a kislány-kisfiúval kézen fogva arrafelé indult, ahol az emberek álltak - nos, uraim, ezért kellett elmondanom egyet-mást Elma életéről és jelleméről, hiszen minden épeszû föltevés szerint egy régi úriasszonynak ész nélkül haza kellett volna sietnie, hogy bezárkózzék remegve a legbelső szobába, s ott szepegjen, amíg? amíg elmúlik a történelem, s visszatérnek a hétköznapok. ? azonban odament, s Holló egyszer csak azt mondta:
- Né, nagymama, egy fej!
A Főtér krumplikövein valóban egy elgurult fej volt. Hajnalban esett, a fej egy tócsában feneklett meg, s a sárlé jórészt lemosta a vért az élettelen, fehér arcról. S minthogy gurult vagy gurították, vagy odarugdosták, ahol Holló meglátta, a vér is elfolyt belőle. Olyan természetes volt, mesélte csevegve Holló, mint ottfeledett gumilabda, otthagyott színpadi kellék; az ember indíttatást érzett, hogy fölvegye, s odavigye, ahol a sokadalom gyúrta, lökdöste, cibálta? nos, igen, önmagát, mint valami saját húsával táplálkozó állat? s azt mondja: ezt el tetszettek veszíteni.
Amennyire Holló ezt később össze tudta rakni emlékezetből, Elma ekkor észbe kapott, de elkésett. Megperdítette a gyereket a sarkán, s maga is megfordult, s elindult sietve a menedéket ígérő Mátyás király utca felé, ám az Unió utcából ordítózó, husángot és pálinkásflaskát lóbáló, felpántlikázott menet vagy inkább gyülevész had özönlött ki s tartott feléjük. A románok vonultak be éppen Kolozsvárra, s csatlakoztak hozzájuk a Monostor felől, a hegyekből lejövő mócok, akik ezúttal nem faragott dagasztóteknőket és deberkéket, fakanalakat és fakupákat hoztak a piacra, hanem a csöndben fölhalmozódott irracionális gyûlöletüket, melynek nem levezetésre, hanem vérre, vérszagra van szüksége, hogy táplálkozzék, ne csillapodjék, s ez most megadatott!
Hogy Holló barátunk mit érzett, arra nem emlékszik, Elmát sem kérdezte később, hiszen? de erről a maga idejében. Kíváncsi volt. Nem értette, hogy miért látni néha emberfejeket rudakra tûzve a sokaság fölött, s szeretett volna odamenni, hogy megnézze. A vágya teljesült, mondta csevegve, miközben másodszor is fölhangzott a Va pensiero, hiszen Elma kénytelen volt a Szent Mihály-templom felé menekülni a husángos tömeg elől. A plébániasorhoz lapultak, Elma talán el akart surranni a véres ünnepet ülők és vérszagra gyûlők elől az Egyetem utca felé. Ki tudja, mire gondolt, tudott-e gondolni valamire. Vagy azt nézte, s a szólást pontosan erre a középkori helyzetre találták ki magyarul, azt nézte, merre tágasabb!
Hogy Kolozsváron embereket fejeztek le a Szent Mihály-templom előtt a Főtéren, azt nagyon kevesen tudják, uraim. A hosszú, az akkor már hetven éve tartó béke valahogy elképzelhetetlenné tette, hogy ez megtörténhet. Csak néhány család legendáriumában maradt fenn az emléke, s gondolom - mesélte csevegve Holló barátunk -, a tettesek emlékezetében. ?k azonban nem jegyezték fel? Szekercével, fatuskón! Honnan kerül ilyesmi?? De ott volt, Holló gyerekemlékezete lefényképezte; egy pillanatra megnyílt a tömeg, s láthatóvá vált, amint valaki a tuskónál térdepel, másvalaki a hátán ül, egy harmadik valaki a karját feszíti rá a farönkre, végül egy negyedik valaki égnek emeli a szekercét. Fejszét már látott a kisfiú, hiszen azzal aprították a tûzifát, szekercét azonban nem. A formája, a rövid nyél, az íves fémlap? Nagyon meg lehet jegyezni, ha az ember épp csonkítást lát, még ha csak utólag tudatosodik is benne, mesélte csevegve Holló.
Talán észrevétlenül sikerül elmenekülniük az egyik veszedelem elől a másik felé rohanvást, ám az ördög nem alszik! Uraim, hajtotta fel a sörét Sass Elemér úr, a baritonista, ez a váratlan sorsfordulat a peripetia legtisztább esete, a biztos vég, a katasztrófa késleltetése?
- Hagyd a drámaelméletet, Elemér - mondja tompán Maxim Gyula nyugalmazott főügyész, s kidugja a karját a szeparéból, mire kisvártatva megérkezik a korsó sör keverttel, a konyak és az ánizsos likőr.
Elmát és a gyereket nekiszorítják a plébánia kapujának; de különben senki se törődik velük, mindenki a nagy történelmi diadallal van elfoglalva. Ekkor Holló úgy érzi, hogy hanyatt esik, hogy megnyílt alatta a föld, egyszersmind hallja, amint valaki azt mondja: jöjjenek!, erre!, s a kapu kinyílik mögöttük, ők szinte bezuhannak, s csak annyit látnak, hogy valaki inaszakadtából menekül a plébánia udvarán át.
A menedéket adó kapun azonban nemcsak ők esnek be, hanem bezúdul az üvöltözők egy része is. Ennyi idő már bőségesen elég volt a gyereknek, hogy ráébredjen, mekkora bajban vannak, s Elmával kézen fogva fusson a plébániaudvar hátsó kijárata felé. Hogy aztán mi történik, arról Hollónak néhány képtöredéke van csupán. Vagy inkább szagélménye. Az eső áztatta abaposztó orrfacsaró bûze, fokhagymaszag, szennyszag, sós izzadság szaga. Lát egy arcot is, borostás, szénbarna, fényes fekete szempár világít benne, mint két kifényesített katonazubbonygomb. Elma annyira szorítja a gyerek csuklóját, hogy körmei véres árkot szántanak rajta, amint elszakítják őket egymástól. A válla is béna utána hetekig, talán a rántástól, mesélte Holló a színpad alatt, miközben újra feltûnt a rabok kórusa, előbb csak a szandálba bújtatott csupasz lábak, s a nézőtérről behallatszott a taps zúgása, mint távoli, egyöntetû vízmoraj.
Holló érezte, hogy letépik róla a szoknyát, aztán szitkozódást hallott, a szavakat nem értette, de hogy őt szidják, röhögik, ahhoz nem kellett románul tudnia. Aztán újra feltûnt, egészen közelről, a két kifényesített zubbonygombszem, s Holló afféle undorodó kíváncsiságot látott benne, amely állatkertben ül ki az arcokra hüllők láttán. Aztán a fekete gombszemet mintha elrántották volna előle, s ő érezte, hogy repül, a repülés sosem akart véget érni, ez volt a legborzalmasabb, hiszen a következő pillanatban mintha beomlott volna az udvar, sötét lett, fekete lett minden. A semmi lett.
Az emberben, ha eleget él, mesélte Holló, valahogy az is tisztázódik, amit az életben sose akart tisztázni. Az például, hogy bizonyos népek miért épp úgy vetnek véget embertársuk életének, ahogyan véget vetnek, és miért nem másképpen. De erről te többet tudnál mondani, Gyula, fordul a nyugalmazott főügyészhez Sass úr, a baritonista, Maxim Gyula azonban hallgat, s szemlátomást Sass úr sem akarja kiengedni kezéből az elbeszélés fonalát.
De mintha folytatni sem akarná? Hogy aztán:
Nem arról van szó, hogy a nyaktilót, teszem azt, immár senki sem veheti el a franciáktól, a villamosszéket sem az amerikaiaktól. De mit tesz egy népcsoport, ha csak úgy, né, ölni akar?! Nem is a szekercével való lefejezést vagy husánggal való agyonverést tartom módfelett jellegzetesnek, mesélte értekező hangnemben Holló, hanem azt, hogy például a rabokat a Fellegvár pincéiből a Szamosig hajtották, aztán fölhajszolták őket a meredeken, s a lucskos, legyengült embereket visszazárták a dohos, hideg pincébe. A többit egy hét alatt elvégezte a tüdőgyulladás. Csak nyoma ne maradjon! Vagy sokkal később, szinte még a történelmi tegnapon, nekiûzték a cigánykaravánokat a Pruton túli pusztaságnak, s miközben a felszínen tombolt a második világháború, odalent, a féllét mélyén, a vermekben meglapuló, gyökéren, fakérgen tengődő tízezrek lassacskán mégiscsak elpusztultak. Ott, túl a Dnyeszteren! Csak semmi történelmi feltûnősködés, elgázosítás, nyilvános irtogatás! Ha volt is egy-egy pogrom, arról évtizedekig hallgatnak. A lassú kipusztítás, az észrevétlen elsorvasztás, melynek kezdete az egyik nemzedék élménye, végét azonban már nem éri meg, az egy másik nemzedék beteljesült tragédiája. Hozzá hamisított történelem vagy inkább délibábos legendák.
Holló arra tér magához, hogy arcát veri az eső, s fázik egy kicsit. Karja akkor még nem fáj, nem béna, az Elma körmei hasította árkok azonban sajognak a csuklóján és a keze fején, a beszáradt sebet fölnyitotta az esővíz. Az udvaron egy lélek sincs, s ő ma sem tudja megmondani, délután volt-e, vagy már esteledett.
Elmát nem ismerte fel egyből. Hogyan is ismerhette volna fel, hiszen akkor látott életében először ruhátlan nőt. Tagjai kitekerve, haja úgy lógott az arcába, mint a boszorkányé, a Jancsi és Juliskában azon a rajzon, melyen a boszorkány áthajol a kerítésen, s megszólítja a gyerekeket. Később, amikor élesztgeti, látja, hogy kezét a csíkokra szaggatott ruhájával kötötték oda a plébániakert hársfájához.
Az emlékek innen foltokban vannak meg, mondta Holló, s bevallom, magam sem tudom már, hogy úgy következtek-e egymásra, ahogyan elmondom, vagy én férceltem egymáshoz őket. Az világos volt, hogy Elmát magához kell téríteni. Az a kép következik, hogy ő rohanna a hátsó kapu felé, a rongyaiba burkolózó Elma azonban nem tud lépést tartani vele, elesik, ő pedig a karjánál fogva húzza, miközben a főtéri kapun túl még mindig nem csitult el a zaj. Hogy miféle zaj, hogy tartott-e még a zsigeri vérengzés, azt nem tudta megállapítani; az is lehet, mondta, hogy a zaj csak benne, az ő fejében keletkezett, s társult egy iránnyal, ahonnan a fenyegetésnek jönnie kellett, ez pedig a nagy kapu volt, a főtéri kapu.
Később a hátsó udvarban vannak, amely a Kötő utcára nyílik. Hogy kerültek oda? Nem tudja. Ott vannak, az udvar zárt, kétoldalt tûzfalak, hátul magas téglakerítés. A hátsó kapu be van zárva. Az udvar jobb sarkában falra kúszó facsemeteféle, talán arra? Elma ott újfent elveszti az eszméletét, s a kisfiú, tépett kislányruhában, először lát emberi testből mint föltörő forrásból ömlő vért. És látja a női testnek azt a részét, amelyet nemhogy vérben úszva, de tán sose lát férfiszem, hacsak? hogy is, uraim?!? hacsak nincs történelem éppen. (?)
Kolozsvári Papp László