Ma az oktatás is csak eggyel több eszköz a karrierista politikusokból álló szakmai csődtömeg személyi és pártérdekeinek érvényesítésében, gátlástalan hatalmi harcában.

A megszámlálhatatlan tanügyitörvény-tervezet közül a legújabb teljesen szétzilálja az amúgy is homoklábakon álló szakmai oktatást, egy tégelybe olvasztja a különböző szintű tanulói kompetenciákat, és újra időszerűvé teszi a régi kommunista szlogent: „az a biztos, hogy semmi sem biztos". Egy célkitűzés azonban mégis az, éspedig a kisebbségi oktatás tudatos, állampolitikai rangra emelt ellehetetlenítése, a több száz éves erdélyi iskolai hagyományok elsorvasztása. Az érdekvédelmi szervezet, a tanügyi vezetők, a szakma és a szakszervezetek hangja egyelőre még nagyon halk, és főleg nem egyértelmű a különböző döntéshozó fórumokon.

A közelmúltban lezajlott tisztogatási hullám láthatóan meghozta gyümölcseit, és a megmaradt székek megtartása egyelőre hallgatásra kötelezi azok tulajdonosait. Ugyanis a tanügy politikai függetlensége, akárcsak sokat hangoztatott reformja, mindinkább lidérces messzi fénnyé válik. A közelmúlt statisztikai adatai is beszédesen bizonyítják, hogyan csökken évről évre a lelkesedés a pedagógusi pálya iránt. A tévéadók főműsoraiban rendszeresen láthatjuk a tanügyi intézményekben vagy a különböző vizsgákon történt eseményeket, amelyeken lehet szórakozni, megdöbbenni vagy éppen elmélkedni — csak egyet nem lehet: épülni és megbecsülést érezni. A diákoknak készen tálalják azokat a módszereket, amelyekkel kies romániai demokráciánkban bármit megtehetnek, mert mindig a pedagógus kapja a legnagyobb büntetést. Ráadás, hogy sokat nem érdemes tanulni, mert akkor szegényen hal meg az emberfia. A médiasztár multimilliárdosok általában juhászlegények, focicsillagok vagy gyanús üzelmekkel foglalkozó egyének. Nagyon kevés vagy teljesen hiányzik a dúsgazdag tudós, kutató, egyetemi tanár vagy a közösségéért áldozatot vállaló értelmiségi. Sajnálatos ténynek tartom, hogy egyetlen központi, területi tanügyi vagy érdekvédelmi szervezet sem lép fel kellő határozottsággal a médiát elárasztó szennyáradattal szemben.

Mindent leszámítva — elsősorban tanítónő Édesanyámra emlékezve — mégis azt mondom, hogy bár nehéz, de szép feladat pedagógusnak lenni, formálni az alkotó embert. „Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld" — mondta a költő. Legyen ez hitvallása minden pedagógustársamnak. Érdemes élni és úgy dolgozni, hogy az elvetett magból fa lombosodjék, s nemzedékek emlékezzenek szeretettel és megbecsüléssel egykori iskolájukra és nevelőikre. A folyam nem szakad meg: előrehalad. Éppen ezért, ha némelyek szemében még ott is ragyog a nyári vakáció, a honvágy, a keserű csalódások könnye, szét kell dörzsölni, és nekivágni a tanévnek, tíz hónap derűjének-borújának, mégpedig úgy, hogy keresztül is jussunk rajta. Legyünk a tűz csiholói. Bármilyen helyzetből van kiút, ha nem adod fel, nem állsz meg. Rázd meg magad, és mindig feljebb lépjél. Tamási Áronnak a magyar értelmiségiekhez intézett helikoni üzenetét kövessük:

,,Ezt a Földet nekünk kell fénnyel behintenünk, nekünk kell kedvvel, kultúrával, sok vágy beteljesítésével feldíszítenünk."

ZSIGMOND SÁNDOR, Sepsikőröspatak