Munkaszolgálatosok: El kell menni katonának messzire!

2005. július 16., szombat, Archívum 2003–2007

Visszaemlékezések
(1952-1955)
Hogyan éltem meg az osztályharc legsötétebb éveit? - e felcímet adta a ma 74 éves Tapody Ottó emlékirata ama fejezetének, melyből az alábbi részleteket válogattuk. Az osztályharc családja, a megbélyegzett nagygazda família számára azt jelentette, hogy a második világháború nem ért véget a békekötésssel, még jó tíz éven át életveszélyt is hordozó veszélyek leselkedtek rájuk. Miután a család kuláklistára és onnan egyenesen a Duna-csatorna haláltáborába került - egyszerre négy testvért és három unokaöcsöt ítélt kényszermunkára 1951-ben mondvacsinált bûnök alapján a kolozsvári katonai törvényszék -, az otthon maradt tizen- és huszonévesekre a huszadik századi rabszolgasors egy másik válfaja, a munkaszolgálatos katonaság várt. Az otthon támasz nélkül maradt asszonyoknak kellett folytatniuk a gazdálkodást, hogy a beszolgáltatásnak eleget tudjanak tenni. Nos, Tapody Ottó született elbeszélőként eleveníti fel keserves katonaévei emlékét. Aki odafigyel, észreveheti, hogy az új gazdasági rend és a hozzá tartozó magatartásmód szabályait is itt sajátította el e nemzedék. Nem hiába írta le Szolzsenyicin a kommunista társadalom modelljeként az Ivan Deniszovics egy napjában a lágert, hasonló módon mûködtek a lapátos katonák, a ,,dombelhárítók? egységei is. A visszaemlékezést persze átszínezi a távlat: az egyetlen, visszahozhatatlan ifjúság éveibe kalauzolja az olvasót, s ettől az ellentéttől csak hitelesebbé és fájóbbá válik a felidézett esemény. Tapody Ottó sok székellyel együtt a közeli Szászföldön töltötte e három év jó részét. (b. kovács)
Önvédelmi brigád
Az 1952-es évben a száraz április után korán tavaszodott. Május 4-ére vonultunk be az én kedves rokonommal és barátommal, Tapody Palival a Nagykárolyi Hadkiegészítőhöz (Comisariatul militar). Az akácok már kezdték bontogatni szirmaikat, bódító májusi illatok terjengtek a levegőben. A fiatalság rejtett tartalékai feszültek bennünk. Többször felötlött bennem a gondolat, hogy ifjúságunk legszebb éveit rabolják most el tőlünk. Ez a tény felháborítónak tûnt akkor sokunknak.
Cipeltük a nehéz kofferjeinket, melyekben - nekem - a hazai elemózsia mellett egypár könyv is ott lapult, jobbára tankönyvek; de köztük volt a diákkori Sik-Sütz- (Sik Sándor és Sütz Antal írták) imakönyvem is.
Mintegy 80-100-an ültünk össze a komisszáriátnál. Többségben a Nagykároly környéki sváb gyerekek voltak (Csanálos, Mezőpetri, Mezőterem, Fény, Kálmánd stb.) a környező falvakból. De voltak Szatmár környékiek is (Gilvács), meg szilágyságiak; Szopor, Újnémet, Tasnád, Balázskasza stb. helységekből. Többnyire középiskolát végzett fiatalok.
A társaság elég vegyes volt mind korra, mind társadalmi helyzetre nézvést. Már tudtuk, hogy nem fegyver alá, hanem munkára visznek bennünket. Akkortájt alakult a mun­ka­­­szolgálatos ,,fegyvernem?. Viccesen ,,Domb­elhárító Hadseregnek? hívtuk.
Jobbára a társadalmilag ,,megbízhatatla­nokat? sorozták ide. A legtöbb kulákcsemete, azután kiskereskedők, kisiparosok, büntetett előéletûek, analfabéták, túlkorosak (25-27 évesek) voltak. Én a legfiatalabb korosztályt képviseltem, a 21. évemben jártam. Nálamnál nem is igen volt fiatalabb.
Abban az utcában volt a komisszáriátus, ahol az a nagy, kétemeletes épület áll, ahol azelőtt kilenc évvel én mint kisdiák bentlakó voltam. Alig száz méterre volt a hadkiegészítőtől. Az udvarban foglaltunk helyet, de volt ott egy csûrszerû épület is, csak annak a szalmája tele volt poloskával.
Megismerkedtünk Losonczy Sanyival és Gerzson Zsigával. Az előbbi Érhatvanba való, a másik Királydarócra. Sanyi jól megtermett fiatalember volt erős karokkal és hanggal. Nálam egy évvel idősebb, de már volt menyasszonya is. Úgy tudom, Berek­méri Klárának hívták, Székelyföldre való tanítónő Sáromberke nevû faluból.
Gerzson Zsiga már a teljes ellentéte volt Sanyinak. Kissé hajlott, nyeszlett dzsentri sarjadék. Körülményeskedő beszédû, ravaszkodó, nagyokat lódító, gyenge alkatú fiú. ? már a 26. éve körül járt. Jómódú nagybirtokos család leszármazottja Királydarócról.
Sanyi már részt vett a diáksántiereken. ?k ott brigádokba szerveződtek. Most is lelkesedett a gondolatért, hogy szervezzünk mi is négyen egy brigádot, és együtt leszünk majd. Zsigát is bevettük. Tehát már az első nap ,,megalkottuk? a brigádot. Össze is tartottunk jó darabig kint, a ,,munka frontján? is.
Ahol fiatal emberek vannak, ott vígságnak is kell lennie. Amíg az egyenkénti verifikálásokat, vizsgálatokat elvégezték, sokat viccelődtünk, hancúroztunk. Szép napos meleg idő volt, a májusi illatok bódítóan hatottak ránk. Éjszakára is sokan nem mentek be a csûrbe a poloskák miatt. Vicc­mondóversenyt rendeztünk. A viccek, anekdoták úgy jutnak jobban az ember eszébe, ha más hasonlókat hall. Rengeteg viccet tudtam akkor, egymásután jutottak eszembe. Egy egész napot átvicceltünk. Büszkeséggel töltött el, hogy én lettem a győztes. Már mindenki kifogyott belőle, de én tovább ,,sziporkáztam?, meséltem a jobbnál jobbakat. Most is sokat tudok, de feleannyit sem, mint akkor, boldogult fiatalkoromban.
Másfél-két napig ,,sütöttük a makkot?, vagyis rostokoltunk. Vártuk a delegátust, aki majd elvezet az új otthonunkba. - Össze-összeszorult a szívünk, ha hazagondoltunk.
Mi lesz az otthoniakkal? Otthon hagytuk a rengeteg munkát. Már a méheket is lehetne szállítani az akáclegelőre. No de tisztában voltunk vele, hogy most egy más, egy új élet vár ránk, ahol helyt kell állni becsülettel; bár szörnyen gyûlöltük a rendszert. Még az életünket is megreszkíroztuk volna annak a megdöntésére. De hát sajnos nem volt rá alkalom. Sokan csonka családból vonultak be. Sanyinak is az édesanyja már régebben meghalt, az apja a Duna-csatornánál volt. Szegény fiú nagyon aggódott az apjáért. Volt is, miért (talán megérezte), pár hónap múlva kapta a levelet, miszerint az édesapja meghalt ott kinn a csatornánál. Nagyon megsiratta szegény. De nemcsak ő járt ebben a cipőben, hanem sokan mások is. Sőt, voltak olyanok is, akik egy-két évet már ,,leszolgáltak? a csatornánál, azért is lettek olyan későn berukkoltatva. Azt az időt pedig nem tudták be a katonaságba, holott az is olyan kényszermunka volt, mint emez, amit mi végeztünk mint katonák. Ezeknek a személyeknek az elbeszéléseiből egy regényt lehetne írni. Megtört, megfélemlített, koravén emberek voltak.
Voltak köztünk családos emberek is, akiket három-négy gyerek várt haza. Ezeket egy-két év múltával le is szerelték, amikor betöltötték a 26. évet. Így szerelt le a falumbeli Pteanc Aurel, Cadar Gheorghe Sződemeterről és még vagy tízen. De ez csak ?53-ban következett be, egyelőre még csak ?52 májusában vagyunk.
Az utolsó magyar nóta
Vártuk a küldöttet, aki végül is megérkezett. Valami Ghi?ának hívták. Szakaszvezető (sergent, három sráffal a vállán). Középtermetû, szigorú tekintetû, katonás fickó volt. ? lett a szakaszparancsnokunk. Állítólag mikor leszerelt (1954-ben), hosszú ingbe és bocskorba öltözött; csobán vagy favágó lehetett civilben. De ez nem számít. Nem volt nemzetgyûlölő, de szigorú, katonás, igazságos ember. Sokat szidtuk később igazságtalanul, mert a kemény, katonás bánásmód kellett is a magával alig bíró fiatalságnak. De térjünk vissza az elindulásunkhoz. Sokan tudtak közülünk románul, pláne Sanyi, aki román faluban nőtt fel. Felvették a sergenttel a ,,diplomáciai? kapcsolatokat. Büszkén, vidáman akartunk az állomáshoz vonulni. Megbeszéltük vele, hogy fogadunk egy stráfszekeret, ami kiviszi a bagázsunkat az állomáshoz, mi pedig menetoszlopba formálódva, fegyelmezetten nótázva masírozunk az utca közepén, hadd lássák a károlyiak, hogy milyen remek gyerekek vagyunk mi. Ráállt az ipse, de kissé kételkedett, és kíváncsi is volt. Hogy is tudnánk mi fegyelmezetten menetelni, hiszen még nem voltunk katonák?! Azt csak bízza ránk, szólt nagy hanggal Sanyi. Azzal kiállt az utcára, és magyar vezényszót hallatott: - Figyelem! Vigyázz! - Automatikusan teljesítettük a parancsot. - Négyes oszlopban mögöttem sorakozó! Gyorsan, katonásan felsorakoztunk. Ghi?a csak ámult-bámult. Remekül sikerült a sorakozás. ? nem tudta talán, hogy mi mindnyájan voltunk leventék, ahol nagyon sokszor gyakoroltuk a felsorakozást meg a többi gyakorlatokat. ,,Olajozottan? ment minden. Irány az állomás, szakasz, in-dulj! - hangzott a magyar vezényszó. Egyszerre léptünk ki, csak úgy zengett a kockakő talpunk alatt. Úgy spontánul rázendítettünk egy pattogós katonanótára: ,,Százados úr, sejahaj, százados úr, ha felül a lovára, / Visszatekint, sejahaj, visszatekint az elfáradt bakára.? Utána jöttek a jobbnál jobb katonanóták, melyeket mindnyájan tudtunk. Teljes erőből, vidáman daloltunk. A járókelők meg-megálltak a járdán. Többen tapsoltak is. Utána még eldaloltuk a címben is jelzett nótát: ,,El kell menni katonának messzire, / Itt kell hagyni a babámat, nincs, kire, / Reád bízom, legkedvesebb, igaz barátom, / Éljed vele világodat, nem bánom. / Hogyha letelik a három esztendő, / Jópajtásom, add vissza a szeretőm, / Élted vele világodat, sejhaj, idáig, / Éljem én is koporsóm lezártáig.? Vidáman, szabadon zengett a magyar katonanóta Nagykároly főutcáin.
Volt köztünk vagy tíz-tizenkét román fiú is, akik alig tudtak magyarul, de azért ők is teli torkból fújták a nótát. Tudták azokat, hiszen ők is jártak leventeoktatásra.
Ghi?a meg nagy peckesen haladt mellettünk, vállán a három szakaszvezetői sráffal. Nem nagyon értette a nóták szövegét, de tetszett neki a katonás viselkedés, a fegyelmezett vonulás. Később is nagyon ragaszkodott hozzánk.
Sokat kellett várnunk az állomáson, közben esteledni kezdett. Az állomáson találkoztunk Szommer Feri tasnádi ismerősünkkel. ? már befejezte a katonaságot egy-két évvel előbb. Visszamaradt civil mesternek a bányában Aninán. Úgy tudom, bányaács volt; jól keresett. Biztatott bennünket is, ha lehet, jelentkezzünk a bányába. De attól nagyon viszolyogtunk. Ha lehetőségünk van arra, hogy szabad levegőn dolgozzunk, minek bújnánk a föld alá?! Ferinek bevált a bányászság. Később mint bányaigazgató ment nyugdíjba 45 évesen. Nagy nyugdíjat kapott (a ?70-es évek közepe táján). Sajnos, már ő is rég elköltözött az árnyékvilágból.
Nem tudtuk, hová visznek bennünket. Ez ,,katonai titok? volt. De Feri odasomfordált a delegátusunk mellé, és elolvasta a célállomás nevét, jött is vissza közénk mondván, hogy valami Luka Vechére visznek. Szegény Feri rosszul olvasta ki az állomás nevét. ?inca-veche volt az. Vagyis Ósinka. De mi csak a román nevén emlegettük.
No, de homok került a fogaskerekek közé. Kiderült, hogy nem hozott a delegátusunk annyi pénzt magával, amennyi szükséges volt mindnyájunk vonatjegyére. Tanácstalanná vált szegény. Most mit csináljon? A végén kénytelen volt közölni velünk a ,,szomorú? valóságot. De erre mi megnyugtattuk, hogy ezért nem kell búsulnia, majd mi kipótoljuk a hiányzó összeget, ne fájjon a feje miatta. Úgy is lett. Tíz-tizenkét lejünkbe került fejenként, ami akkor sem volt oly nagy összeg, de kicsi sem (15 lej volt egy napszám). De azt az összeget visszafizették megérkezésünk után egypár napra. Ez a gesztus azonban sajátos fényt vetett ránk. Amikor ugyanis a detasamentparancsnok ismerkedett velünk, az első kérdése az volt: ,,Hát ti vagytok azok, akik a saját pénzeiteken jöttetek katonának?? Így már az elején felfigyeltek ránk.
Egy egész napot vett igénybe az utazásunk. Átszeltük egész Erdélyt. Sanyinak volt egy történelmi Magyarország-térképe, arról nézegettük, hogy merre is járunk. Talán Balázsfalva táján egy román katonatiszt meglátta, hogy milyen térkép után tájékozódtunk; jóakaratúlag figyelmeztetett, hogy ne nagyon mutogassuk a térképet, mert kellemetlen helyzetbe kerülhetünk. Azután már nem is tanulmányoztuk nyíltan.
Másnap délután érkeztünk a ,,tetthelyre?. Egy kis vasútállomás volt Fogaras és Brassó között. Olyan 1000-1200 lélek élhetett a faluban, Ósinkán. A mi csoportunk egy pár hektáras gazda csûrjében lett elhelyezve. Már akkor kezdett hûlni a levegő. Kissé fázni kezdtünk. De nemcsak ott, itthon is lehûlt a levegő, úgyannyira, hogy még fagy is volt. Ezt a levelekből tudtuk meg. Hetente leveleztünk az otthoniakkal.
Elég rosszul éreztem magam a falusi gazda csûrjében. Belebújtunk a szalmába egy szál pokrócba burkolózva, hogy ne fázzunk. Elnéztem a kertben a fiatal szilvafákat, alig voltak négy-öt centi átmérőjûek; mennyire meg­vastagszanak ezek, mire én leszerelek, méláztam el. A következő nap kimasíroztunk a sántierre (építőtelepre). Délkeleti irányba vezető köves úton mentünk Újsinka felé (?inca-nou?). Ott már éltek magyarok is, bár a faluban egyszer sem voltam, csak az elbeszélésekből meg egyszer az átutazásom alkalmával szereztem tudomást róla. Ósinkától kb. három kilométernyire balra a domboldalon volt az építőtelep. Túl a dombon a Persány nevû község. Ott már voltam kétszer-háromszor. Vegyes, szász, román, magyar település volt. A domb aljában egy rét, melyen a Sinka patak folyt keresztül. Elég bővizû volt. Biztos, most is az. Ebben a völgyben kezdtek, kezdtük építeni a táborunkat, sok-sok barakkot egymás mellé. Délnyugati irányban látszottak a Fogarasi-havasok, két legnagyobb csúcsa, a Moldo­vanul meg a Negoi. Sapkáik fehéren tündököltek, csak augusztus második felében olvadt el rajtuk a hó. De szeptember közepe táján újból fehérlettek. A tavaszi, nyári záporok sokszor ismétlődtek vidékünkön.
Tapody L. Ottó
(folytatjuk)
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép
2005-07-16: Archívum 2003–2007 - :

Kultúra: Árnyak és fények

2005-07-16: Archívum 2003–2007 - :

Elhalálozás