Irodalom: Kolozsvári divatképek

2005. július 21., csütörtök, Archívum 2003–2007

Apámnak igaza volt, amikor azt mondta, hogy nagyon meg fogom szeretni Kolozsvárt, amelyben klimatikus gyógyhely jelleget találtam. Mintha ózont, havasi gyantaillatot, fodormentát inhalálnék, a torkom, a fülem, a nyelvem rohamosan tisztulni kezdett attól az idegen gyökerû, nagyvárosi argótól, amelynek képei és szókötései mindenen túl talán még cinikussá is teszik az embert.
Kolozsvár az anyám városa volt, pedig ő nem volt erdélyi, hanem Szabolcsból származott. És mégis Kolozsvár említése mindig azokat a húrokat érinti bennem, amelyeken anyám emléke szólal meg. ? színésznő volt Kolozsváron, abban az időben, amikor még nem volt mozi, és a német filmoperettek primadonnái nem foglalták le maguknak a teljes színházi közérdeklődést. A színház akkoriban még nemcsak szórakoztató üzem volt, hanem valami nemzeti, kulturális, szinte hősies dolog. Anyám heroinákat játszott, a szerepkör minden árnyalatából - a Szókimondó asszonyságot, Fedórát, Évát, Stuart Máriát. Homályosan emlékszem fényes ruháinak selyembrokát és aranyszöveteire, amelyeket otthon varrtak meg. Az üveggyöngyökre, amint fölfûzés közben lecsorogtak az asztalról, és én szedegettem csillogó szemeiket a földről, amikor még nem is nadrágot, hanem szoknyácskát viseltem. Beszívva a város tiszta illatát, sejteni kezdtem, hogy milyen fontos és ünnepelt személy lehetett anyám. ,,A Színház Hősnője?!
Minduntalan ismeretlen emberek állítottak meg, öreg urak és őszülő dámák, akik Erdély szíves beszédmodorának stílusában, szinte egyformán így kezdték:
- Már bocsásson meg, lelkem, hogy idegenül feltartóztatom, de tudja-é, hogy én magácskát annak idején, kis gyermekkocsiban tologattam a Sétatéren?
Voltak, akik röviden letegeztek a családi ismeretség jogán:
- Nagy tisztelője voltam anyádnak, fiam. Bámulatos teremtés volt, soha nem lesz nekünk többet olyan Ember tragédiája előadásunk, mint amikor még ő alakította benne Évát. Persze, nagy gondolatai voltak. Szokása volt, ha egyedül haladt az utcán, magában beszélni. Csak ment, mozgott a szája. Ilyenkor olyan szórakozott volt, hogy szinte semmit sem vett észre, ami vele történik. Például egyszer mögötte mentem a Farkas utcán, amikor elejtette a táskáját. Klaccs! Nagyot csattanva hullott a táska a földre. Meg se hallotta. No, felkaptam én, szaladtam vele utána. - Mûvésznő, kérem, el tetszett ejteni a táskáját! - Megfordult, rám nézett, mintha nem tudná, mit akarok, mint az alvajáró, úgy nyúlt a holmija után. Én meg láttam a szemin, hogy ki tudja, miféle felhőkből húztam alá a táskával. Erre nem vártam, hogy megismerjen vagy megköszönje. Ügyesen, csendesen behúzódtam előle a Bánffy-ház kapumélyedésibe, hadd maradjon magába, ahogy szereti.
Megismerkedtem Gyalui Farkassal, az Egyetemi Könyvtár igazgatójával. Kis fotográfiát mutatott, amelyen együtt volt levéve apámmal meg Korbuly Józseffel. Kérdezte, tudom-e, hogy két évig együtt barátkozott, újságíróskodott apámmal Kolozsváron. Leírta apám lakását az Óvárban, beszélt szokásairól, hogy inast tartott. Lapjának, a Magyarságnak lendületes indulásáról, amely azzal kezdte, hogy Jókai Mór eredeti regényét közölte folytatásokban. Hallottam apám híres párbajairól, amelyek abból támadtak, hogy az ,,öreg? élesen megleckéztette újságjában a mágnásokat, mert néhány arisztokrata azt a vastag tréfát eszelte ki, hogy egy inasukat felöltöztették frakkba, és elküldték a meghívójukkal valami nőegylet báljába, forgassa meg az inasuk kedve szerint a polgári úrikisasszonyokat?
Aztán egyszerre csak, mintha hirtelen jutott volna eszébe, olyan szenvedélyesen tárta ki Gyalui Farkas a két karját, hogy a mandzsettája kifutott a kabátujjából a keze fejére. Vérmesen mondta, szinte dühösen:
- És aztán van neked sejtelmed arról, miféle asszony volt anyád? Kolosszális, barátom! Olyan európai szellem volt. Daudet-t fordított, barátom. Ki hallott akkor francia irodalomról? Nem kaptad meg a hagyatékában a kézírását?! - És olyan hevességgel rázta meg öklét, mintha egyenesen rám akarna rohanni túláradó temperamentumával.
Egy este örményesen sárga arcú, fekete bajuszú, sovány ember jött oda hozzám a Tháliában. Éppen biliárdoztam egy Szokoly nevû diákkal.
Bemutatkozott:
- Csiky Sándor tanár vagyok. Tedd le, kérlek, a dákót.
- Nem lehet - feleltem -, mert az feladásnak számítana, ki kellene fizetni a biliárdpénzt, pedig vezetek, megnyerem okvetlenül a partit.
A sárga-fekete arcú ember gyakorlottan kérdezte:
- Hány poén hiányzik? Kilenc? No, azt kivárom! - és felült a szomszéd biliárdasztalra, úgy beszélte tovább, amíg mi csattogtattuk a golyókat:
- Hetek óta kutatok utánad, mióta tudjuk, hogy itt vagy a városon. Ezt a lökést ne rekuzéra játszd, nem tudsz te húzni, játszd triplára, egész kis falssal - erőszakosan kivette kezemből a dákót, megcsinálta a karambolt, aztán tovább folytatta. - Anyám anyádnak jó barátnője volt, anyádnak is meg Zsófi néninek is. Téged mi karon hordoztunk. Anyám küldött utánad. Hát most megkaptalak. Nincs ellenkezés. Viszlek haza, mihozzánk vacsorára.
Vasárnap este volt. Egy krajcár nélkül álltam. Legfeljebb ott ehettem volna vajat vagy tojást, vagy virslit a kávéházban - hitelalapon. Mégis szabódtam, hogy így nem illik, úgy nem illik. Röstelltem magam. De a fekete ember nem engedett. Karon fogott, kivitt brachiummal a kávéházból.
Végigmentünk a Deák Ferenc utcán, le a Fő téren, a Bánffy-palota során, három híres Bánffy-palota is van Kolozsváron, aztán a Hintz-patikánál átmentünk a másik oldalra, be a Wesselényi utcába.
- Na, itt lakunk! - mondta az örmény arcú ember egy kapu alatt.
Szép kókusz lábtörlő volt a küszöbön. Az ajtó rézkilincse ragyogott. Levertük magunkról a havat. Bementünk. Az előszobában édes vaníliaillat fogadott. Biztosan a konyhából jött, valami sült tészta tepsijéből.
- No, anyám, itt van a druszám, elhoztam! - mondta a kísérőm, aki végre eleresztette a karomat, mintha már nem kellene félteni, hogy elszököm.
Kedves arcú, finom öreg hölgy előtt állottam. Kezet csókoltam. De ez kevés volt. A fehér hajú dáma az arcomat is megcsókolta. Aztán odavitt a terített ebédlőasztalhoz, a lámpa fénykörébe:
- Lássam csak. Micsoda ember lett belőle? - a vállamra tette a két kezét, úgy vizsgálta az arcomat. Végtelen, mély, zsongító meleget éreztem. Egészen régi, gyermekkori emlékeimből, lassan, egyre tisztulva, egyre ismerősebben merült fel Csiky néni alakja. Megismertem. Visszaemlékeztem a keze szorítására, ahogy a kezemet fogta, amikor sétálni vitt egész kicsi koromban. Visszaemlékeztem a hangjára, ahogy búcsúzáskor anyámnak vagy nagyanyámnak mondta annak idején a hízelgő erdélyi dialektusban: ,,Táj, lelkem!? Bútordarabokra, szófoszlányokra emlékeztem vissza, láttam magamat egész kicsinek, fehér pikészoknyában. A torkom összeszorult. Nem tudtam szólni. Némán néztem körül a tágas, langyos ebédlőben, amely hasonlított a mi régi ebédlőnkre. Az asztal is olyanformán volt megterítve, virággal, vizeskancsóval, örökdugós borosüveggel, nikkelkarika a szalvétákon. Csakhogy itt zongora is volt. Schumann dalai a kottatartón. A falakon Feszty körképének egyik reprodukciója, alatta fotográfiák. A fotográfiák közt három nagyon régi fényképe édesanyámnak.
Csiky néni elsárgult irkalapokat mutatott, amelyeket én firkáltam teli valamikor. Eltette gyermekes krikszkrakszaimat. Most ellágyulva szedte a papirosokat elő. ,,Hogy tudott rajzolni, lelkem! Szokott-e még most is rajzolgatni?!?
Nem éreztem magamat idegennek az asztalnál, amelyhez telepedtem. Gyöngybojtos házisipkával a fején egy öregúr ült mellettem, aki bölcs latin idézeteket mondott vacsora közben. Szemben egy fiatal lány, akihez a zongora és a Schumann-kotta tartozott, azontúl nagy bajuszú druszám. Nem emlékeztem, micsoda családi összefüggés volt az asztalnál ülők közt. De ez nem zavart. Szinte azt éreztem, Csiky néniék sokkal jobban tudják, hogy ki vagyok én, mint én saját magam.
Mozogni mertem, beszélni, hozzányúlni nyíltan a tálhoz. Még azt is tudom tisztán, mi volt vacsorára. A téli idényhez képest pulyka kompóttal, vastagételnek (Erdélyben a főzeléket vastagételnek hívják sokfelé) majoránnás krumpli. Végül megjelent az előszobai vaníliaillat magyarázata is egy óriási tál csöröge alakjában.
Egész este anyámról, Zsófi nagyanyámról és igazi nagyanyámról beszéltünk. Gazdag, új részleteket hallottam anyám hősies és szomorú életéről. Rokonokról és barátokról érdeklődtek, akiket jóformán nem is ismertem. Szemrehányásokat kaptam, hogy miért kellett utánam küldeni, úgy illett volna, hogy magamtól keressem fel házukat. Csiky néni napokat kötött ki, amikor okvetlen nála kell ebédelnem, kíváncsiskodott, hogy miféle ételeket szeretek. ,,Páholybérlők vagyunk - magyarázta -, C bérletünk van. Minden kedden. Emelet, ötös páholy. Oda is eljöjjön?? A latin idézetes öregúr csöndesen egy ideálisan szép, pettyes médiát tett elém az abroszra szivarvágó késsel és gyufával együtt:
- Tessék, instállom. Tudom, hogy a szivaros ember maga szeret bíbelődni a rágyújtással.
Szivaros embernek osztályozott udvarisan az öregúr. Honnan tudhatta szokásaimat, amikor még annyira nem látszottam embernek, hogy gyönge szakállamnak elég volt, ha hetenként csak egyszer borotválkoztam.
Az egész vacsorának valami álomszerû, mesébe való jellege volt. Szinte személyes jelenlétét éreztem anyámnak. Rendkívüli hatalmát, ahogy finom kezével halála után is elintézi, hogy legyen számomra egy-két meleg hely, ahol tisztább levegővel szívhatom teli a tüdőmet.
Ilyen dolgokon át nőtt százszorosára a ragaszkodásom Kolozsvár iránt. Kezdtem nagyobb biztonsággal és öntudattal járni az utcán. Felfogtam, hogy sokszor mennyire nem bolondság ez az elnyûtt szó - szülőföldem. Ebben a városban vannak, akik ismernek, ha baj történne velem, kocsi gázolna el, vagy tífuszba esnék, nem lennék talán egészen elhagyatott.
*
Török Gyula is elszerződött Szász után Nagyváradra. Otthagytam a Minorita utcai szobát. Körmendy Kálmánnal költöztem össze, a klasszikus profilú Liliommal, akivel számtalan véletlen és kártyázás, színházi pedigrém és közös szegénységünk bizalmas barátságba kevert. Borzasztó pici szobánk volt a Király utcában, egy oleanderes udvar mélyén. Olyan parányi szobánk, hogy az ágyon kívül csak a mosdónak betett szék és egy gyereknek való kurta dívány fért el benne a szûk mellû szekrénnyel együtt. A dívány és az ágy szorosan összetolva, mérleges szöget alkotott egymással. Egy párnánk volt. Ketten egy párnára tettük a fejünket Körmendyvel. És hogy egy kicsit kinyújtózhassam, amikor lefeküdtünk, kinyitottuk a dívány végiben álló szekrény ajtaját, bedugtam a szekrénybe, a ruha közé a lábam éjszakára.
Hunyady Sándor
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép
2005-07-21: Archívum 2003–2007 - :

Család: Vég nélküli utak