- a Fábián Ernő-emlékkonferencia elé ,,Korunk Európájában minden nemzeti kisebbség elsőrendû kötelessége, hogy kimondja: önálló államalkotó politikai szubjektum, az önrendelkezésre és az önkormányzatokra való teljes joggal.?
Fábián Ernő: A rózsa vagy a rózsa neve?
In: Az értelem keresése, Századvég, Budapest, 1994
Elátkozottan esős nyarunk júliusi árvízjárása mosta el csupán a megyebeli első, ezúttal sikeresnek ígérkező kistérségi társulás létrehozása körül felvert, helyi érdekû civil és hivatásos fújtatókkal kavargatott nagy har-kovi porfelhőt. Vicinális, kátyús utak szabdalta vidékünk szempillákra rakódott porától még mindig vannak, akik nem bírják tekintetüket felemelni cipőjük orráról, és körbehordozni bár e kies pátriában. Ha megtennék, látnák, hogy a jogi személyiséggel rendelkező kistérségi társulások léteznek szerte ez országban: a municípiumok, városok és községek helyhatóságai által alkotott országos egyesületek éppúgy, mint az összetartozás szervesebb formáját igénylő valamely térség különféle településtípusai helyhatóságainak esetében. Ami nonszensz és a romániai jogalap hézagaira, hasadékaira utal, az az, hogy közjog hatálya alá tartozó helyhatóságok a polgárjog alapján jegyezhetik be egyesületeiket? ma is. No, de megoldja ezt a változó idő!
Nekünk ma nem kell és nem szabad földre szegzett szemmel, földhözragadt gondolatokkal járnunk sem valamely obskúrus dolog miatti szégyen okán, sem pedig magas eszmeiségû útmutató híján. Nem obskúrus dolog ugyanis merni szétnézni e világban, főleg Európában, s rátalálni az önrendelkezés olyan formáira, melyekről akinek szeme van, látná, hogy jók. És kiváltképpen érdemes közösségünk elismerésére, hogy saját kebelében élt és alkotott olyan gondolkodó, akinek a többség és a kisebbség, a nemzetállam és a nemzeti kisebbségek, az átideologizált és a valós múlt dichotómiáját szakszerûen elemezni volt elegendő tehetsége. E tehetség híját - négy éve, s máris túl hosszú ideje nem termékeny már - ma is érezzük. Fábián Ernőről, kisebbségi léthelyzetünkről írott kortárs mûvek szerzőjéről van szó.
Fábián Ernő esszéiben és tanulmányaiban választ kaphatunk azokra a kínzó kérdésekre, amelyeket az önrendelkezés megvalósítása szükségességét igenlő, illetve tagadó nézőpontok ütköztetését szemlélve fogalmazunk meg magunkban: kell-e minékünk az autonómia, hasznunkra vagy kárunkra válik, prosperáló helyzetbe hoz-e minket, avagy az eltartottak státusának kunyeráló szégyenét hozza ránk? A gond az, hogy ha a gazdasági szempontokat elsődlegesnek, egyúttal döntő jelentőségûnek vesszük, az autonómia hívei és ellenzői mindannyian - s itt csak a magyar szakemberekről és politikusokról beszélek - inkább meggyőződésből, mint konkrét adatokra alapozott tudás birtokában állnak az egyik vagy a másik oldalon. Ebben az ingatag érvelésben segítene az, ha Kolumbán Gábor kiváló ötlete megvalósulna: azaz ha valaki kiszámolná a székely GDP-t, és akkor már lenne miről elvitatkozgatni. Eme számítások híján azonban a történelmi és a kortárs nemzetközi tapasztalatok letisztult hozadékára kell támaszkodnunk, amely azt mondja, hogy az autonómia léte maga is gazdasági fejlődést generáló tényező. Azok az érvek, amelyek azt hangoztatják, hogy még nem vagyunk felkészülve, nincsenek kidolgozott struktúráink egy hirtelen jött önkormányzás fogadására, könnyen cáfolhatók azzal az immár történelemmé lett tényállással, hogy az autonómiák létrejötte folyamán soha nem teremtődött meg az a vegytiszta helyzet, hogy először kialakul minden, aztán varázsütésre jön az autonómia, amely a következő perctől zökkenőmentesen mûködik tovább. Az újszülött vér és egyéb kikínlódott testváladékok között születik, és a teljesen új helyzetben csak viszonylag lassú fejlődés során áll a talpára, majd, ha engedi a gerince, a sarkára.
Hol állunk mi ebben a nemzetfejlődésben? Mert nemzetünk Romániába szakadt részének az egyedfejlődéséről van szó! Nem a megkívánt helyen. Még csak a kimondásba, az önállóság igényének a mondogatásába kezdtünk bele, jórészt félszájjal. De félszájjal inkább csak bizalmaskodni és méltatlankodni lehet. Az autonómia megkívánja azt az emberi beszédmódot, amelyet közérthetőnek, egyértelmûnek és határozottnak szoktunk minősíteni. Nem kell óvatoskodva kérdezősködni, és hisztérikus kiabálásra sincs szükség: kijelentő módban kell szólnunk, folyamatosan. És mellette cselekedni, megteremteni az önrendelkezés kicsiny köreit, amelyek lánccá sorjázva, láncinggé szövődve a közösségnek biztos kötődést és védelmet nyújtanak.
Természetesen számolnunk kell azzal, hogy világosan elhangzó mondanivalónkra rásütik a revizionizmus bélyegét. Pedig nem erről van szó. Mert mit is jelent a revízió? Olyan határok meghúzásának a bírálatát, amelyek népek egyes bajait megoldották, s egy másik népet megcsonkítottak. A trianoni határok csak úgy tudtak összefércelni népeket, hogy a magyar végtagjait amputálták, majd belevarrták az összeférceltekbe. Öt kedvéért egyet feláldoztak. Ha a szervátültetés olyan kontárszinten zajlik, mint ama 1920-as operáció, a beültetett szerv nem hasznosul, sőt inkább begyullad, fekélyesedik, s később vagy elhal, vagy embertelen kínokat okoz a fogadó testnek. A kelet-közép-európai utódállamokban mindkét tünet diagnosztizálható.
A revizionizmus, ha lehántjuk róla pejoratív kérgét, érzelmileg egyenértékû a nemzet egységesítésére való törekvéssel. Mindkettőt ugyanaz a cél motiválja: egyazon államhatáron belül tudni lehetőleg a nemzet egészét. És abban különbözik, hogy a revizionizmus egy korábbi, létező állapothoz akar visszatérni, kategóriai megfelelője pedig valami újat akar.
El lehet-e mondani az erdélyi magyarságról, hogy foglalkoztatja a revízió gondolata? Igen. Ehhez a túlélő gondolathoz a negyvenes évekbeli észak-erdélyi kicsi magyar világ szolgáltatta azt a lélegzetvételnyi oxigént, amely révén még ma is élő generációk az eredeti állapothoz élményközeli tapasztalattal, további generációk pedig érzelmi kötődéssel viszonyulnak. Ezért a revízió gondolatában elvi szinten csak az elfogult nacionalista találhat kivetnivalót. A gyakorlat azonban sokszor felülbírálja az elvet. A revízió gondolata ott bukik meg, ahol a Trianonhoz vezető törekvések is eszmei bukást szenvedtek: kelet-közép európai térségünkben az etnikumok nem világos határok között élnek, hanem inkább tömbkisebbségben, szórványban és diaszpórában. A múlt században meghúzott politikai határok miatt ez legkevésbé a mai Magyarországra igaz, mivel a törzséig metszették vissza. ,,Nemzetállam csak ott létezhet - írja Fábián Ernő -, ahol az ország etnikailag egységes? Ha a fiktív nemzetállamot valamilyen politikai fél, mozgalom, párt meggondolatlanul vagy hamis kompromisszumból eredően elfogadja, számolnia kell azzal, hogy a kisebbség önálló politikai szubjektumként nem léphet fel, önkormányzatra nem lehet igénye, csak szegényes juttatásokra.?
A romániai magyar nemzetrész magára találásának azonban a revízión kívül még két alapvető módozata van. Az elsődleges természetesen az autonómia. Itt elsősorban a székelyföldi területi autonómiára gondolok, amely számunkra prioritást kell hogy élvezzen. Meg kell értetnünk többségi polgártársainkkal, hogy az autonómia nekünk ugyanolyan fontos, mint nekik az önálló államiság. Románia törvényalkotói akkor húzzák ki az erdélyi magyar revizionizmus méregfogát, amikor megszavazzák a székelyföldi területi autonómia statútumát. A székely akkor lesz igazán lojális a román államhoz, amikor önszántából teszi azt. Akkor nem tekint ellenségként rá, amikor az az autonóm státust garantáló törvénycsomag által visszafogottságra kényszeríti önmagát, hogy ne folytathasson többé gyarmatpolitikát a saját polgárai által belakott területeken. A székely autonómiát természetesen mások is követik majd, és a fejlődés iránya egyértelmûen a szövetségi, föderatív államforma kialakulása felé kell mutasson, ahogyan Németország, Svájc és - tartalmilag - Spanyolország esetében.
A magunkra találás másik módozatához erdélyi román és más nemzetiségû polgártársainknak nemcsak a rábólintására, de az aktív együttmûködésére is szükség van. Erdély ugyanis egy külön entitás, ezt minden itt lakó nemzet fia tudja. Nemcsak az itteni magyarok határozzák meg magukat az anyaországiakkal szemben az erdélyi jelzővel, de a románok is. Egyik neves erdélyi román értelmiségi ismerősöm mondta - akinek a nagyapja Moldvából érkezett tanítóként magyarosítani Erdélybe a húszas években -, hogy az ő és jó ismerősei számára Bukarest kimondottan kulturális szempontból érdekes, politikai szempontból inkább taszít, mint vonz. A mai magyarországi politikai paletta összbenyomása számunkra sem sokkal vonzóbb. Nem marad tehát más hátra, mint hogy egymást felkutatva, a teendőket megbeszélve és egymást erősítve kitaláljuk és megvalósítsuk a közös jövőt a transzszilvanizmus elvei mentén.
Tudjuk-e, hogy Erdélyország - és hívjuk bátran így ezt a nem is oly kicsi régiót, amely a középkorban másfél száz évig bírta az önálló államiság státusát - mekkora? Nagyobb, mint Magyarország, nagyobb, mint a Benelux államok összesen, nagyobb, mint Svájc, Lettország, Litvánia, Észtország, Macedónia, Szlovénia, Szlovákia, Csehország, Moldávia, Izland, Írország, Portugália, Málta, Ciprus, nem beszélve az öt európai törpeállamról. Európában huszonhárom kisebb állam van, mint Erdély.
Erdélyországhoz az autonóm Székelyföldön keresztül vezet a legrövidebb út. Meg kell teremtenünk az autonómiát ahhoz, hogy ne csak a bús lamentáció biztassa ittmaradásra fiatal testvéreinket, kevés sikerrel, hanem az önálló keretû gazdasági prosperálás adjon olyan stabilitást és jövőképet, amelynek birtokában ne elvágyódjunk, hanem innen minket elkergetni se lehessen.
Erdélyországról pedig csak legfontosabb létigénk efféle hármas ragozásában szabad szólani: volt - nincs - lesz.
Benedek Huszár János