Amikor Olga asszony kérésére Sepsiszentgyörgy helyett a vargyasi hazautat választja, mert egy újságíró keresi, még ő sem tudja, hogy a sokfelé ágazó beszélgetésből amolyan portréféle kerekedik. Aztán néhány nap múlva telefonon érdeklődik az újságírónál, hogy jelent volna meg róla-vele valami politizálásféle dolog, merthogy ilyesmit hallott volna, s bár rendszeresen olvassa a Háromszéket, a lap hasábjain mégsem látta viszont magát. Való igaz, politizáltunk is. Meglehetősen sokat. Persze, a Sütő Gábor-portréba bőven beleférne a politika is, hiszen meglátásai ugyanvalóst a mindenféle rangú elöljáróink figyelmére méltóak - az újságíró számára azonban sokkal fontosabbak emberi vonásai, családszervező ereje. Az a fajta székelymagyar ember Sütő Gábor, akiből egyre kevesebb van manapság. Akire viszont annál nagyobb szüksége lenne közösségünknek. E rongyos-robotos világban fogódzónak, útmutatónak. Fáklyának, ahogyan ő mondja.
Tizenöt nemzedék
A Sütő család a fiatfalvi Ugronok jobbágyaiból került Vargyasra 1568-ban, generációk sora faragással, bútorfestéssel, asztalossággal, ácsmesterséggel foglalkozott, nem csoda hát, ha kötelezettséggé vált az immár tizenötödik nemzedék - Sütő Gábor fiai - számára is a családi mesterség továbbvitele. ,,Ebben növünk fel, nincs olyan, hogy valaki nem szereti családon belül, mert ezt látja, ezt értékeli szépnek - valahogy vérünkké válik. S nem csak úgy szeretjük a virágot, hogy faragjuk, mint sokan mások, hanem az udvaron, a kertben is, bárhol megleljük. Nagyapám még hatvan-hetvenféle gyógynövényt felsorolt, ő nem tudott úgy hazajönni a mezőről, hogy ne hozzon egy csokor virágot.? A nagyapa, idős Sütő Béla meghatározó egyénisége a családnak, a hagyománymesterséget fel nem adó, de azt sokszorosan kibővítő példakép. Több mint háromezer múzeumi anyagot gyûjtött össsze Vargyas falu múzeumának, aminek most az összessége egy szekrénybe befér, annyi maradt meg belőle. ,,A többi? Nem adtak helyet a kommunizmusban, ha jöttek az elvtársak, s megtetszett nekik egy régi olajfestmény, egy középkori kard, jó szívvel elvitték magukkal. Vargyasnak még mindig nincs falumúzeuma, csak ami nálunk látható, a családi örökség? - mutat körbe Sütő Gábor. S valóban, a részint múzeummá berendezett családi házban a tárgyi emlékek között a székely történelem elevenedik meg Sütő Gábor ,,idegenvezetésével?. A színek, a formák jelentése és jelentősége tûnik elő, egy századok megviselte népcsoport sajátos életvitele által kialakított funkcionalitású bútordarabok - és a ragaszkodás, a lelkesedés, ahogyan mindezt meséli Sütő Gábor. Nem magasiskolákban tanulta, de vérében hordozza múltunk ismeretét és tiszteletét. És erre tanította-nevelte három fiát is, a tizenötödik nemzedéket. István, Béla, Gábor. ,,Királyokkal kezdtük, aztán fejedelmekhez jutottunk?, indokolja gyermekei névválasztását - fölöslegesen bár, hiszen elképzelhetetlen is lenne, ha az újabban dívó névadásnak hódolna. És megtoldja még valamivel. ,,Nem folytatódott sajnos, mert nem bánnám, ha hat-hét gyerek volna a háznál.?
Mesterségre és becsületre
Azonnal adja is magát a kérdés: miért nem vállalnak ma a fiatal családok egynél, jobb esetben kettőnél több gyereket? A legkézenfekvőbb válasz az lenne: el is kell tartani valahogyan a gyerekeket. Nem így Sütő Gábor. ,,Tessék elhinni, hogy most sem az eltartás a nagy gond, a felfogásban van a baj. Ezelőtt hogyan tartottak el nehezebb körülmények között tíz gyereket? Hogy így kényelmesebb, vagy hogy a gyereknek mindent megadni. Tévedés, nem kell mindent megadni. ? maga kaparja ki, mert az a jó. Nekem sem adott semmit édesapám ide, vésőt, faragókést, azt igen. Mesterségre tanított és becsületre. Talán ez hiányzik a mai generációnak is. A tanügy is talán többet tehetne, hogy az értékrendszert felvállalja. Bennünket a tanító bácsink, Tóth Pál nyaranta öt-hat kirándulásra elvitt, ha kellett, többnaposra is. Akkor sem fizették meg, lélekből tette, és annak a gyümölcse van bennünk. A lelkiség veszett ki az emberekből. Gondolok arra is, hogy milyen kevés virágot ültetnek most, régen az építkezés is úgy volt, hogy a kicsi kertet meghagyták a tornác mellett és a kapu előtt is. Most már ezek eltûntek. A kapura hagytak egy bolthajtást, ha egyebet nem, most meg egyszerû szögletes kaput készítenek két vascső közé, lefestik barnára, szürkére, hupikékre - ez a lelkivilágunk. Nincs is belátható időn belül remény hogy megváltozzon. Próbáltam közzétenni, hogy bárkinek segítek régi vargyasi jobbágykaput készíteni a leromlott helyett. Semmi foganatja. Gyerekkoromban több mint száz régi kapuból most öt-hat ha fellelhető még a faluban. Hogy húsz év múlva milyen faluképet mutatunk fel, ez nagy kérdés.? A kiveszett lelkiséghez még egy adalék. ,,Kiesett a vasárnapi templomlátogatások szokása is. Nem ér rá a mai ember, hogy elmenjen, beüljön a nagyapja padjába, ott egy órát ellegyen abban a hûvösségben, orgonaszóban.? Keserûség, és némi pesszimizmus is. De keserûsége nem megkeseredettség, és pesszimizmusa sem állandósult lelkiállapot. Mélyről fakadó a következő mondat, amivel előbbi rossz szájízét elüti. ,,Végezzük a dolgunkat, azt mondjuk, mindannyian fáklyák vagyunk, muszáj világítanunk. Aztán vagy nagyobb sötét lesz, hogy jobban kelljen világítanunk, vagy nagyob fény, s akkor nem lesz szükség ránk. Bízom benne, hogy a következő generáció talán csak-csak tud változtatni.?
Ez a tied, fiam
A következő generáció, a családon belüli, folytatja a hagyományt. István a faipari egyetemen most végezte a harmadévet Brassóban, a főszak mellett felvállalta a pedagógiát, a faépítészetet, és a restaurálás is érdekli. Béla most érettségizett, Erdővidéken a legjobb eredménnyel. ? is a faipari egyetemre készül, de szeretné elvégezni a néprajzot is Kolozsváron. Gábor jövőben érettségizik, ő a turizmus, fényképészet, népmûvészet köréből szeretne kihozni valamit. Hogy majd hol fognak megállapodni, az nem is kétséges. ,,A családom s a gyermekeim semmiképp sem akarnak elvándorolni. Gyökereztetem őket már jó ideje, még a kommunizmusban megkezdtem gyûjtögetni, visszaigényeltem a földeket, még vásároltam is, mondják, hogy nagy butaság. Próbálunk házat építeni, megosztani, átalakítani az ő számukra, és persze, a szülőföldszeretetet beléjük neveltük. Nem volt olyan hétvége, hogy ne legyenek a nyakunkban, és ne vigyük ki legalább a fenyőerdőig az oldalba, megmutatni nekik: ez a föld, fiam, ez a tied egészen, ameddig ellátsz. Nem telekkönyvileg, hanem a szívedben.? Amolyan statisztikafélét is vezet, szomorúat. ,,Sajnos, változás után csak a családból, baráti körből tizenhat fiatal család hagyott el bennünket, szinte teljes akkori baráti körünk, komáink elvándoroltak.? Az immár tizenöt esztendeje szûnni nem akaró kivándorlás valamennyire azonosítható a múlt század eleji nagy kitántorgással, annyi különbséggel, hogy akkor még visszajövögettek őseink, ma már kevésbé. ,,Akkor azért mentek el, hogy visszatérve földet vegyenek, csûrt építsenek, most meg azért mennek el, hogy ne legyenek itthon. A kettő között óriási a különbség.? Bizony. És Sütő Gábor szavaiban is nagy igazság: ,,most meg azért mennek el, hogy ne legyenek itthon.?
A Coca Cola-henger
,,Az egész kultúránk átcsúszott színpadiasságba, ez az igazi nagy gond. Nem az, hogy tárgyi kultúránk egyes darabjai elveszítették használati jellegüket, csak néprajzi jellegüket viszik tovább, hanem az a tény, hogy mennyire igénylik az emberek a régi tárgyakat. Mert egy modern lakásban is fel lehet akasztani egy csillagos sulykolót, vagy be lehet tenni a sarokba egy guzsalyt fonóval, és azt a szobát már átdolgozza hangulatilag. Nem csak megnyomni egy gombot, és a modern zene menjen, hanem néha-néha még a család is énekeljen.? A megváltozott értékrendtől a következő átértékelődésig - nem nagy ugrás. Jó lesz-e nekünk Európa? A mûanyag kultúrára sajátos kifejezést használ Sütő Gábor: ,,A Coca-Cola-hengertől félünk. Ha előrenézünk, akkor nekünk Európára szükségünk van, viszont Európának is szüksége van ránk. Ami a mi kisebbségi helyzetünket illeti, nagyon-nagyon szükségünk van saját magunkra. Olyan felelős emberekre, akik nem kiplakátolják egyik nap az autonómiát, és két nap múlva ugyanazt Bukarestben letagadják, hanem fel is vállalják. Előrenézve egyetlen esélyünk az önrendelkezés, hogy ha valamit eldöntünk, valamennyi pénzünk itt marad, abból egyik évben utat csinálunk, kanalizálást, villanyvilágítást stb., másik évben egyebet. Ha pedig icipicit visszanézünk, sajnos, a múltból merített kép nem a legjobb. A Kárpát-kanyar a végek volt, Magyarország a végek volt, vállveregetést kaptunk csak Európától, egyebet nem. Mi egy icipicit félünk Európától. Féltem a szomszédomat, a komámat, akinek most van három tehénkéje, most még éldegél ebből a tejpénzből, de ha jön a farmrendszer, és nem szabad kézzel fejni, akkor nem látok nagy jövőt. A társulás egy dolog, viszont az emberi tudatokban még nagyon mélyen ott él a kollektív, és félnek ettől. Az pedig, hogy az Európai Unió hogyan áll mellénk, szintén negatív példaként láttuk már a mezőgazdasági támogatások esetében: mikor az osztrákoknak 75 százalékos segélyt adtak mezőgazdasági célra, ugyanakkor Lengyelországnak 25 százalékot ajánlottak fel. Itt pedig bányavidék van, s a bánya meghalt. A baróti vicc immár évek óta az, hogy: Mikor lesz Baróton jó élet? Hát amikor a központban levő három bányász is megkapja a végkielégítését. Nagyon-nagyon úgy néz ki, hogy óriási gondok lesznek gazdaságilag.?
Lám-lám, mégiscsak politikával zárjuk beszélgetésünket. Körülnézünk még a mûhelyben, szerszámok mindenütt, régiek és újabbak, gyaluk, vésők, patinásak, fényesek. Hogy a sok rohanás közepette mikor ér rá fúrni-faragni? Arra is kerül idő, dolgoznak együtt is a család férfitagjai, külön is. S ha a munkáról beszél, feledi pillanatra a világ búját és baját. Arca kisimul, szeme ragyog. ,,A rohanás eléggé fárasztó, de amikor fúrunk-faragunk, az teljesen más. Az egyfajta zsongás, egyfajta sport, mindennek lehet nevezni, ami jó. Akkor érzem, ha nem énekelek is, valami zeng bennem, alkotok, amikor elvégzem, képes vagyok bámulni tíz percig is.? Ez a kép az igazi, szinte látni, ahogyan állnak a gyalupadok mellett, röpködnek a forgácsok, szemük sarkából vizslatják egymás munkáját, nem kritizálóan, de szakértelemmel, ha ugyanazért a szerszámért nyúlnak egyszerre, s kezük összeér, hát nem rezzennek össze, inkább pihentetik egymásén, míg a forgács földet ér, aztán szétválnak a kezek, szerszám bőven akad, egyforma is talán. Alkotnak. Jövőt. Szépet. Élhetőt.
Váry O. Péter