Periszkóp: Erdélyi magyar városok

2005. augusztus 4., csütörtök, Archívum 2003–2007

Az erdélyi magyar városneveknek a magyar történelemben mitikus értelmük van. Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad, Brassó és a többiek neve történelmi és mûvelődéstörténeti asszociációkat kelt. Ezek a városok ugyanis, akárcsak a többi magyar város, a nemzeti történelemnek és mûvelődésnek voltak minden időben alakítói és otthonai. Az erdélyi város és kultúrája hagyományosan magyar és szász jellegû volt. A tájegység magyar többségû vidékein kívül az erdélyi városok határozottan és egyértelmûen megszabták Erdély és az 1918-ban Romániához csatolt területek magyar nemzeti jellegét. Ezt a bukaresti politika Trianon után sem tudta megváltoztatni. Csak az ötvenes évek közepén léptettek életbe nagyobb szabású erőszakos intézkedéseket annak érdekében, hogy végérvényesen megváltoztassák a magyar jelleget.
E városok jelene mögött közel kétezer éves múlt áll. A római hódítás nyomán jöttek létre az első városok: Apulum, Napoca, Potaissa, Dierna (a mai Gyulafehérvár, Kolozsvár, Torda, Orsova helyén) stb. E települések a római kivonulás után lakatlan romvárosokká lettek. A magyar honfoglalás korában talán csak Apulumnak voltak (szláv) lakói, erre a B?lgrad név utal. Kézai krónikája szerint Gyula vezér a 10. század közepén felismerte a hely stratégiai jelentőségét, ide tette át székhelyét. Így lett Gyulafehérvár az első erdélyi magyar város, a vajdák, majd a fejedelmek székhelye. A második István egyik belső embere után a Doboka nevet kapta. Majd, jóval később jöttek létre a többiek: Kolozsvár, illetve a szász városok: Brassó, Nagyszeben, Beszterce, Segesvár stb. Csak ezután kezdett kialakulni és fejlődni, főleg Zsigmond és Mátyás idején, a többi, ma is létező város, melyeknek külföldi (francia-vallon, német, olasz) lakossága a fejedelmi korszakban elmagyarosodott (a Királyföld kivételével).
Akárcsak az európaiakat, Erdély városait is az ipar és a kereskedelem tette naggyá. Kolozsvár, Brassó, Nagyszeben, Marosvásárhely, illetve Temesvár, Arad, Nagyvárad, Szatmárnémeti kereskedelmi közvetítőként lettek jelentősek, egyrészt az ország alföldi és hegyvidéki részei, másrészt pedig a magyar királyság és a külföld között. Ugyanez növelte meg a kisebb városok (Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely, Székelyudvarhely, Csíkszereda, Gyergyószentmiklós, illetve Máramarossziget, Zilah, Nagykároly, Beszterce, Szászrégen, Medgyes, Segesvár stb.) jelentőségét, gazdasági és közigazgatási központok szerepét. Más városoknak meg bizonyára a bányászat adott lehetőséget (Nagybánya, Zalatna, Vajdahunyad, Désakna, Marosújvár, Torda). Későbbi fejlemény az erdélyi kulturális és közigazgatási központok kialakulása, illetve a nagyipar kialakulása a nagyvárosokban, valamint a Zsil völgye bányavidékén.
Leszögezhető: ez a fejlődési folyamat a 20. század elejéig egyértelmûen a magyar népelem erdélyi és partiumbeli, bánsági fejlődésének kedvezett; párhuzamosan haladt a magyarosodás és az ipari, illetve a kulturális fejlődés.
A polgárosodás kezdetén, 1820-ban az ország lakosságának kb. 12%-a élt városban, 1910-ben már 23,7%-a. Ennek megfelelő az erdélyi városok növekedése is. 1810-ben a 23 legnagyobb városban 195 982 lakos, 1869-ben (Gyergyószentmiklóssal együtt) 24-ben 316 263, 1910-ben pedig 588 960. (Egyed Ákos adatai). A legnagyobb növekedést Temesvár (395,1%), a legkisebbet pedig Nagykároly (42,5%) érte el.
Az erdélyi (partiumbeli, bánsági) városok ebben az időben egyértelmûen magyarok, kisebb mértékben németek. Az iparosodás a magyar lakosságnak kedvezett, egyrészt a vidékiek beköltözése, másrészt a városi német és zsidó lakosság elmagyarosodása révén. E folyamat a román lakosságot kevésbé érintette, mivel ők főleg a falvakban laktak, a városba áramlottak pedig megtartották nemzetiségüket. A román városlakók száma 1880-1910 között 30 000 fővel gyarapodott. Nyigri Imre adatai szerint Erdély 29 városában ekkor a lakosság nemzetiség szerinti megoszlása a következő volt:
abszolút számokban százalékban
1880 1910 1880 1910
magyar 105 824 205 728 48,6 58,8
német 51 839 56 347 23,8 16,1
román 52 374 81 939 24,0 23,4
egyéb 7889 6254 3,6 1,8
összesen 217 926 250 268 100% 100%

Az erdélyi városok többsége a 20. sz. közepéig, vagyis a Trianont követő három évtizedben is megtartota magyar arculatát. Ez mindenekelőtt Kolozsvárra jellemző, de a többi városra is. Relatív német többség élt Brassóban és Temesvárott, Nagyszebenben, Medgyesen, Segesvárott és Resicabányán. Erős volt a német jelenlét a szász városokban (Brassó, Beszterce, Szászsebes stb.). Ez utóbbiakba viszont már a 19. századtól erős román betelepedés kezdődött. Román többség csupán néhány kisebb városban (Karánsebes, Hátszeg) volt. Erősebb beáramlás csak 1920 után történt (Kolozsvárra, Brassóba, Nagyváradra, Aradra), relatív román többség pedig az immár 49 (!) város közül csak néhányban jött létre, s ezek sem voltak a legnagyobbak és a legjelentősebbek. Vagyis az erdélyi városokban, noha 1910-1930 között ugrásszerûen fejlődött román lakosságuk, a létszámfölény a magyarságé volt. Megjegyzendő, hogy a román lakosság számszerû növekedése nemcsak a természetes szaporulat, hanem a betelepülések és a románosító politika eredménye. Ennek ellenére a legnagyobb és legjelentősebb városok megmaradtak magyarnak, Erdélynek a kisebb mértékû német-szász mellett határozottan magyar urbanitása volt, ezt a városok etnikai összetétele mutatta. De kultúrájuk, szellemiségük és városképük is ezt igazolja. Bennük jött létre és mûködött a magyarság történeti, politikai és kulturális intézményeinek igen nagy része: Kolozsvárott Magyarország második tudományegyeteme, több főiskola, a hagyományos magyar középiskolák, valamint a nagy hírû erdélyi magyar egyesületek, lapok, folyóiratok, tudományos intézmények, könyvtárak stb.
A városok külső képét is a magyar és a német építészeti kultúra határozta meg. Kolozsvár, Gyulafehérvár, Torda és Marosvásárhely középkori román és gótikus templomai, a reneszánsz és barokk mágnáspaloták, polgárházak, eklektikus, klasszicista vagy szecessziós épületei olyan alkotások, melyek a nyugat-európai kultúrkörben jelölik ki az erdélyi városok helyét. Egy hétszáz éves civilizációról van szó, mely teljes mértékben beilleszkedett abba a városi kultúrába, amit a (hangsúlyozottan) magyar történelmi és mûvelődéstörténeti fejlődés hozott létre és tett szellemében és építészetében egyaránt magyarrá és európaivá.
Ezt a nyugati típusú városfejlődést kívánta és kívánja más vágányra terelni a román politika, amely nemcsak Erdély területi, hanem etnikai és kulturális bekebelezésére törekedett. Ebben a tekintetben tanulságos és példázatos Kolozsvár sorsra, mely néhány évtized alatt Erdély magyar politikai és szellemi központjából fokozatosan a jelenlegi nagyromán nacionalizmus és intolerancia tûzfészke, főhadiszállása lett.
Samuil Micu-Klein román görög katolikus püspök egyházi összeírásában (Românii din Transsylvania, 1733) a 18. század elején Kolozsvár 10 román családdal szerepel (ekkor Acsády Ignác szerint a városnak 10 452 lakója volt!).
A 20. században az arányok változtak: 1920-ban 83% magyar, 12% román; 1930-ban 54% magyar, 34% román, 1956-ban pedig 47% magyar és majdnem 50% román. Ma a magyarság a város lakosságának mindössze egyharmadát alkotja. Marosvásárhely - Kolozsvárhoz, Nagyváradhoz, Szatmárnémetihez hasonlóan - jellegzetesen magyar város volt nemcsak történelmében (Székelyvásárhely!) és kultúrájában, hanem népességével is. Jakabffy Elemér Erdély statisztikája címû munkájában közli, hogy az utolsó magyar (1910-es) népszámlálás során a 25 527 főnyi lakosságból 22 790 (89,2%) magyar, 1717 (6,72%) román és 606 (2,37%) német. Az erőteljesebb román betelepítés csak a hetvenes években indult meg. A nyolcvanas évek újabb hulláma után ma a város lakosságának már fele román. Szinte teljesen román nyelvû lett az orvosi egyetem, a hajdani Székely Színház utódja ma csupán tagozata a román társulatnak. A marosvásárhelyi román értelmiség egy része - épp betelepült volta miatt - úgy érzi: védekeznie kell; így a kisebbségellenes román nacionalizmus egyik leghangosabb és legerőszakosabb része.
Összefoglalva: Kolozsvár volt a román beolvasztási, ,,homogenizálási? politika első áldozata. Hogy ez a hivatalos stratégia milyen eredményekkel járt, pontosabban: milyen eredményeket tudott kierőszakolni, arról a következő táblázat tanúskodik:
Erdély nyolc nagyvárosának etnikai megoszlása magyarok és nem magyarok szerint

Városok neve A lakosság száma Ebből magyar %
Arad 106 460 31 850 30,0
Brassó 123 834 22 742 18,3
Kolozsvár 154 723 74,155 47,3
Marosvásárhely 65 194 48 077 73,8
Nagybánya 35 920 15 322 42,6
Nagyvárad 98 450 58 424 59,1
Szatmárnémeti 52 096 31 204 59,9
Temesvár 142 257 29 968 21,1
Összesen 778 934 311 742 40,0

Városok neve A lakosság száma Ebből magyar %
Arad 126 000 31 000 24,6
Brassó 163 345 27 800 17,0
Kolozsvár 185 663 76 000 41,1
Marosvásárhely 86 464 60 200 69,6
Nagybánya 64 535 20 600 31,9
Nagyvárad 122 534 63 000 51,4
Szatmárnémeti 69 763 34 500 49,4
Temesvár 174 243 31 000 17,8
Összesen 992 547 344 100 34,8

Városok neve A lakosság száma Ebből magyar %
Arad 171 110 34 300 20,0
Brassó 257 150 34 000 13,2
Kolozsvár 262 421 85 400 32,5
Marosvásárhely 130 051 81 800 62,9
Nagybánya 100 992 25 300 25,0
Nagyvárad 171 258 75 700 44,2
Szatmárnémeti 103 612 47 600 45,9
Temesvár 258 785 36 200 13,5
Összesen 1 465 379 420 300 28,7
Forrás: népszámlálási adatok, 1956, 1966.

,,Így következett el mára az erdélyi magyar városok etnikai meghódításának és románosításának erőltetett és eredményesnek látszó folyamata. Ennek a folyamatnak igen határozott ?menetrendje? van, és ez mindig ugyanaz: 1. ipari vagy egyéb gazdálkodó létesítmények telepítése a város mellett; 2. nagyarányú lakóház-építkezés, lakótelepek létrehozása; 3. regáti és dél-erdélyi román tömegek betelepítése ezekbe a lakótelepekbe; 4. a környék magyar népfeleslegének elirányítása román vidékekre, városokba; 5. a hagyományosan magyar városközpontok etnikai képének megbontása beépítésekkel, lakáspolitikai eszközökkel; 6. a magyar (és német) mûemléki negyedek lezüllesztése, lassú pusztulása, az eredeti városkép megbontása álmodern, ?szocreál? vagy ?diktátor? stílusban épült hatalmas betontömbökkel, a magyar történelmi emlékek: szobrok, utcanevek eltávolítása, román emlékmûvek és utcatáblák elhelyezése; 7. a román soviniszta központok kialakítása a magyar városokban, a maradék magyar lakosság megfélemlítése. Nem ügyetlen módszer és ?menetrend?, eddig szinte mindenütt bevált, talán Marosvásárhely az első példa arra, hogy ezzel a módszerrel szemben ellenállni is lehet.
Ennek az ellenállásnak elsősorban az a szolidaritás lehet a fegyvere, amelyet az erdélyi magyarság az erdélyi magyar kulturális intézmények eredményes mûködtetése által építhet ki. A városokban magára maradó vagy a bomladozó falusi közösségek otthagyásával a városokba beköltöző erdélyi magyar ezektől a kulturális intézményektől - a sajtótól, a folyóiratoktól, a könyvkultúrától, a színházaktól, az amatőr kulturális mozgalmaktól - kaphat eligazítást, öntudatot és nemzeti azonosságtudatot. (?) Ennek a kulturális intézményrendszernek a fontosságát igazolta a marosvásárhelyi magyarság jog- és önvédő küzdelmeinek tulajdonképpeni sikere is.? (Hargita Népe, 1993. május 8.)
Pomogáts Béla
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép
2005-08-04: Archívum 2003–2007 - :

Család: A mai osztályzatunk