Most Kovászna főterén szenvedem az igét; sosem voltam még így, a sok szoboravatás idején: én most szeretnék valóságosan Ignácz Rózsa író szobra mellé állni. Ott állni, melegítené a szívemet.

Szemben, arccal a város szülöttével szemben állunk, és hatalmas életműve mellett, amelyet dühöngő hatalmasok veszett módon igyekeztek elföldelni. Merthogy minden sora a magyar nemzetért s a nemzetben fájt.

Temetni, azt nagyon megtanultunk... De megtanultunk, lám, feltámasztani is. Hadd idézzem Ignácz Rózsa ébresztésekor kortársa, Nemes Nagy Ágnes Lázár című négysorosának utolsóját: ,,Mert feltámadni épp olyan nehéz." Jézus feltámasztotta Lázárt; annak közben egy teljes élet minden izma fájt... Ignácz Rózsa 1945 után úgy írta fájdalmasan nemzetébresztő műveit, hogy tudta: azok a kommunista vészkorszakban napvilágot nem látnak.

Hát miféle szívizom, milyen erő kellett ehhez?!

Ifjak járnak el szobrához, talán esküsznek szótlanul valamire a Keleti-Kárpátok könyökhajlatában.

Oly korban éltem én — jajdul föl a hibátlan költő, Radnóti a második nagy háború poklos tornácán. Oly korban élünk mi, melyben a gyalázat ma is temeti, elföldeli némasággal magyar írók, költők egész seregét. Csapatot alkot Ignácz Rózsa, Tormai Cecile, Erdélyi József, Sinka István, sokan. Ébreszteni tanulunk a lerontott apostolok sírhantjai között.

Kovásznai szüzek kamarakórusa énekli a kovásznai paplak-szülőházban:

Emeld fel fejedet, büszke nép,

Viseld el a világ szégyenét!

Úgy vagyon ez ma is, hogy az ártatlanul, vétlenül szenvedő, szétdarabolt magyar nemzetnek önmaga erkölcsi törvényei szerint kell viselnie a gonoszak szégyenét — ami nincs! A gyűlöletben dagadozó hatalmasoknak nincs szégyenélménye.

Ignácz Rózsa szellemét idézzük, nem csak nevét. Kovászna gyógyító vizei testünket, az írónő egy teljes nemzet látószellemét ápolja. Serkenj fel, kegyes nép — csupa magas, rikoltó magánhangzó a berzsenyis sorban, hogy megsimogasson biztatóan csupa lágy, mély magánhangzós sor: Mosolyog az hajnal.

Megtanulunk, megtanultunk teremteni, s meg ám ébreszteni is. Oly korban néz ránk Ignácz Rózsa, amelyben labodás riadalom kíséri hatalmi oldalról mindazt a feltámasztó igyekezetet, amellyel élnünk kell, ha már s még élnünk adatik, itt, ma és szerte a világban, ahol már szinte sírva keresik el-elbotló nyelvvel a magyar igét. Ott, amott, ahol már névben él csak a magyar gyökér az idegenségben megnőtt hajtások alatt.

Hány Szent László, hány méltó ,,ünnepi férfiú" kell nekünk, hogy megállatna a ránk szabott szabadesésben?

Ignácz Rózsa elmondta kiáltó szavait, hát vegyétek magatokhoz könyvei szépséges ostyáit, emberek.

Erdély egyik legszebben vakító szobra (lármafája — metafora egy képtelen világban) az övé.

Véletlenek pedig nincsenek, mert jelen voltak a jó felőli anyaország koszorús szavai is az ünnepi napon. Úgy hiszem, úgy írom, hogy a széthullott kád dongáit össze tudjuk abroncsozni, ha akarjuk, s ha merjük. Mert valóban fogyunk, morzsolódunk, s leginkább azok miatt, akik — Tamási Áron szavaival — embernek nem jók, s így már magyarnak is alkalmatlanok.

Szépüljünk egy szépséges asszony ragyogó életművével bátrakká mi is! Tanuljunk ébreszteni, feltámasztani.